Pater Anonymus: „Ó szörnyű máglya, lobban már lángja…”

(Verdi: Trubadúr – Manrico strettája)

Máglyára fogok kerülni, mint Savonarola, bár nem vagyok olyan jeles teológus. Azért említem a reneszánsz kor kiváló domonkos teológusát, mert az ő korában – az Egyház külső és belső ellenségeinek tevékenységéből – született újjá (reneszánsz) az a jelenség, amely századokon át, így napjainkban különösen is mindent elkövet, hogy Krisztus művét eltiporja.

A zsidó származású Mediciek, a szabadkőművesség (pl. Leonardo da Vincinek a római nagypáholyban betöltött vezető szerepével), a liberális szabadosság, a mecénatúra álruhájában elharapózott korrupció, az erkölcstelenség és a bajok nyomán ügyesen megalkotott korabeli Majdan-puccs, azaz a reformáció, lassan, de biztosan vezetett el a pápaság elleni harc első nagy forradalmáig, Garibaldi-ig (vagy éppen Verdiig), majd szellemi téren a modernizmus megjelenéséig, Loisy abbé és társai munkálkodásáig.

Boldog IX. Pius, XIII. Leó, Szent X. Pius látszólag eredményesen verte vissza ezeket a támadásokat, de a hamu alatt parázsló sátáni tűz lángra kapott XXIII. Jánossal. Róla nem árt tudni mindazt, amit életrajzi filmjében (A jó pápa) nem is igyekeznek tagadni, vagyis, hogy már kispap korában szimpatizált Loisy munkásságával. Az is beszédes, hogy a pápai tisztségtől a Konstanzi Zsinat által 1415-ben megfosztott, az u.n. „pisai pápák” csoportjába tartozó ellenpápa nevét veszi fel – nocsak, még egy reneszánsz?

Úgy hirdeti meg a II. Vatikáni Zsinatot, hogy eleve kizárja a hittani bizonyosságok szerepét, nem akar szankciókat alkalmazni a tévelygőkkel szemben, a „világra való nyitás” gondolata pedig az Egyház misztikus testének evilág mocskába való merítését készíti elő.

Hogyan is mondta az Üdvözítő Úr Jézus Krisztus? „Az én országom nem evilágból való!”, vagy „Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé!” Az Isten Báránya „barátai” prédaként jelennek meg, mert „kiválasztottalak titeket ebből a világból!” Mesterük Országát építik, melynek építőkövei nem evilág rozoga bódéihoz való elemek.

Amikor a „Rajna a Tiberisbe ömlött”, azaz a holland, francia és német püspökök megtorpedózták a Római Kúria szkémáit és hozták a saját protestáns fertőzöttségű gondolataikat, akkor sem avatkozott be, hanem betegségével küzdve lemondóan szólt: „ez már nem az én zsinatom”. Sokat elárul azonban az is, hogy mennyire kokettál a bolsevizmussal. Mindszenty bíboros a budapesti amerikai követségen raboskodik, de Wyszyński, Slipij és mások eredménytelenül követelik a zsinaton, hogy az Egyház ítélje el a bolsevizmust. Az Egyházat talán Sztálinnál is jobban üldöző Hruscsov lányát és vejét nagy reverenciával fogadja, stb. Tisserant bíboros és a háttérben, a még nagyon kezdő Casaroli Metz-ben tárgyal a kommunistákkal.

S jött az anyai ágon zsidó származású VI. Pál (akit csak azért nem választhattak pápává XXIII. János helyett, mert akkor még nem volt bíboros), akit hamleti töprengőnek szoktak jellemezni. Igaz, hogy érzelmi hullámzásai, franciás – tehát nyomaiban forradalmi – műveltsége, előélete abszolút alkalmassá tett az Egyház rombolására. Már a boldogemlékű XII. Pius sokra tartotta, de rá kellett jönnie, hogy a bolsevizmussal szimpatizálva a háta mögött károsan használja az Államtitkárságon betöltött szerepét. VI. Pál alatt a zsinati irány mindentől elfordul, ami a katolicizmus hitével tételesen egyező. Jellemző a nagy teológus és hitvédő Ottaviani bíboros elnémítása a zsinaton, vagy a Lefebvre érsek vezette hagyományvédő csoport kérelmeinek elsikkasztása.

A liturgia későbbi felforgatásának előzményei – akár kimagyarázzák, akár nem – a zsinaton indulnak el. A liturgiával, amely a teológia foglalata a maga képeivel, szimbólumaival, de legfőképpen az Áldozat valóságával, ügyes „lutheri” módon kezdenek leszámolni, hogy a szinte észrevétlen elemek kiiktatásával kezdik (a nép felé forduló pap első említései, a Golgotai Feszület eltávolítása, a szentmise első „lakoma”-meghatározása, stb.) A Bugnini-féle protestáns emlékvacsora már csak hab a tortán.

Szépítgetjük VI. Pál arcvonásait a Castel Gandolfo-i „hiszek, hiszek, hiszek” magánvallomásokkal, a Humanie vitae vitatott enciklikával, vagy a zsinat lezárásakor mondott Hitvallás magánjellegűségével, amellyel mindenkinek szabad utat adott a felforgatás végrehajtására. (A nevezett hitvallásra egyöntetűen felálltak a zsinati résztvevők, mintegy jelezve a saját hitvallásukat is, de mindenkit leültettek és Montini egyedül mondta el.)

A hagyományokért küzdő Siri bíboros megválasztásának (többszöri) megtorpedózása sokak előtt ismert. (NB. Siri bíboros nagy tisztelettel fogadja a hazájából elűzött és Rómába érkező Mindszenty Józsefet.) Folyamatosan tagadják, de sok bizonyítékkal támasztható alá I. János Pál megmérgezése, majd II. János Pál 27 évnyi regnálása. Karol Wojtyła szereplése a zsinaton, majd VI. Pál kitüntető figyelme és Casaroli mesterkedése végül eljuttatta Szent Péter székébe. Nem jó belegondolni, hogy mivé lett volna az ő pápaságának idején az Egyház, ha nincs mellette 1981-től az ifjúi zavaraitól lassan-lassan megszabaduló és a katolikus igazságokat (sajnos a zsinati ferdítésektől sem mentes) felfedező Joseph Ratzinger. Ő jóval okosabb és a tanulmányaiban szorgalmasabb volt, mint Wojtyła, így a zsinat előtt összeszedett patrisztikus ismeretei elvezetik, hogy legalább részben bejárja az általa kedvelt és boldoggá avatott John Henry Newmann megtérői útját.

***

Szent Szilveszter pápa ünnepén, a mögöttünk lévő 2022-es esztendő utolsó napján befejezte földi pályafutását XVI. Benedek pápa. Estefelé elkezdtem egyik könyvét olvasni, amelyben művészeti alkotások nyomán az egyházi év nagy ünnepeiről – elsősorban – lelki gondolatokat oszt meg velünk. Papnövendék koromban is szívesen olvastam az ő műveit, mert jeles kortársával, Karl Rahner-rel ellentétben a világos beszédre törekszik.

Egy óriási eltérést figyeltem meg közte és a pápaságban négy elődje között, nevezetesen azt, hogy írásaiban, beszédeiben milyen hivatkozásokat alkalmaz. Míg elődei szinte kizárólag a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaira hivatkoznak, addig Ratzinger/Benedek – éppen patrisztikus érdeklődése miatt – a régi korok szentjeit, teológusait idézi.

Temetését megelőző és követő napokban számtalan megemlékezés hangzott el, vagy vetettek papírra érdemes és kevésbé érdemes auktorok. Javarészt püspökeink nyilatkoztak, elvétve teológusok, vagy szakértők, illetve világi személyek. Mindenki igyekezett saját magáról beszélni, (olyan is volt, aki szemináriumi tanárként alaposan megkritizálta Benedeket, pedig a nevezett teológusról csak azt mondhatjuk el, hogy „valószínűleg már látott teológiai könyvet” is.)

Személy szerint legtöbbet jelentett számomra Erdő Péter bíboros és Érszeghy Márk világi szakértő megemlékezése. Rátapintottak Ratzinger/Benedek örökségének legfontosabb elemére: szorgalmasan tanulni, kutatni a 2000 esztendő hitletéteményét és Krisztust életünkké tenni.

Az év végi Ratzinger-könyv, a sok méltatás, valamint a Peter Seewald-féle kétkötetes Benedek-életrajz ösztönzésére két fontos időpontot iktattam be a napirendembe: latin nyelv-tanulás és az egyházatyák írásainak olvasása. Ez utóbbiból is elsősorban a két háború közötti „Keresztény remekírók”-sorozatot emelném ki, de nagyszerű eredménye a Szent István Társulat könyvkiadásának még a kommunista rendszerben kiadott 21 kötetes Ókeresztény írók-sorozat, valamint az újabb Ókeresztény örökségünk című kiadvány kötetei.

A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból letölthető egyháztörténeti írásokat szívesebben olvasom (pl. Félegyházy József tollából), mint mondjuk Szántó Konrád ferences atya írását. (Ez utóbbi, mondhatni ferences irgalmassággal, de inkább zsinati ökumenizmussal tekint a katolicizmus ellenfeleire.)

***

Miért írom mindezt? Alighanem máglyám felszítói között mostantól nemcsak a zsinati szemléletű, de néhány u.n. hagyományhű személy is lesz. Nagyon szomorúan írom le, hogy nem csak a zsinati szellemben oktató papnevelő intézeteink, de még a hagyományhű szemináriumok teológiatanárai között sem lelhető fel olyan elme, aki (legalább egy kicsit) hasonlítani akarna Ratzingerhez, vagy éppen az előző korok óriásaihoz. Nagyon gyenge a képzés, mind a hittudományban, mind a lelkiségben.

Szeretném biztatni ifjabb és idősebb paptestvéreimet, a kedves híveket, hogy kérjék a Bölcsesség Széke, a Boldogságos Szűzanya közbenjárását. Kérjék, hogy esdje ki a vágyakozás kegyelmét, mellyel a szellemi és lelki gazdagodás kincseit kutatják és tanulmányozzák. Hiszem, hogy a zsinati gondolkodásúak rátalálnak az igaz ösvényre, a hagyományhű testvérek pedig a „sastekintetű” Szent János apostolként belenézhetnek az Igazság Napjába, az Úr Jézus Szent Szívébe.