Tóth Tihamér: A keresztény internacionalizmus és a magyar

keresztény megújhodás

Az antant legfelsőbb tanácsában nem talált nyitott fülekre a sír szélére taszított magyar nemzet esdő kiáltása. Ezen nem csodálkozunk; hiszen a tanács tagjai jobban tobzódnak a győzelmi mámorban, mint valaha Napóleon Parisa, Nelson Angliája tette. Egy körülmény kell azonban, hogy mélységes szomorúsággal töltse el lelkünket; és ez az, hogy a nagy világ kereszténységében nem akadt egyetlen nép, amely a keresztény szolidaritás és internacionalizmus nevében felemelte volna tiltakozó szavát a viviszekció borzalmainak alávetett keresztény országnak, Magyarországnak kegyetlen megkínzása el-len.

zemrehányásunk nem egyeseknek szól. Hiszen a külföld keresztény szeretete megszólalt most is; a pápa december 28-án gyűjtést rendelt a szükséget szenvedő gyermekek javára, a hollandi kereszté-nyek üdülni visznek néhány száz lerongyolódott magyar gyermeket, az amerikaiak ebédeltetik a pesti gyermekeket. Köszönet nektek, külföldi keresztény testvérek, köszönet jó szívetekért!

De ez nekünk nem elég! Mi nem ezt akarjuk! Mi igazságot akarunk! Tőletek is, de még inkább sajtótoktól, közvéleményetektől, kormányaitoktól. Köszönjük, hogy gondoltok korán hervadásnak indult gyermekeinkre, de miért nem gondoltok arra a mélységesen krisztusi szeretetre is, amely a földig alá-zott keresztény testvérnép embertelen megkínoztatása ellen az őskereszténység ragyogó bátorságával tudna felemelkedni. Ennek hiányát, a keresztény világtestvériség hiányát panaszolja fel most a magyar lélek. Nemcsak mi nem voltunk eddig eléggé keresztények, de – úgy látszik – a többi népek sem. Vagy tényleg élő keresztény szolidaritás mellett lehetséges volna-e, hogy az antant keresztény népei összetett kézzel, páholyokból nézzék, mint marcangolja a neuillyi Circus Maximus-ban a «vén tigris» körme az összekötözve porondra dobott keresztény testvérek vérző testét!

A most vajúdó új világ keservei kétszeres erővel kiáltanának a kereszténység eszményeivel átitatott európai közszellem enyhítő balzsama után; a világkatolicizmusra alig várt valaha a krisztusi testvériség érvényesítésében oly égetően sürgős feladat, mint a világháborútól, forradalmaktól és vörös átoktól megtépázott népek újra talprasegítésében – és sajnos, ki kell mondanunk, a sovinizmuson fe-lülemelkedni tudó ker. világ testvériségnek sehol nem akadunk nyomára. Nemcsak kakaóra és kondenzált tejre van szükségünk (hála ezekért is!), hanem százszor inkább szomjazza lelkünk egy megalá-zott nemzetnek morális rehabilitálását és azon keresztény igazságosság parancsainak érvényesítését, amely a győzők diadal ittas útjának is tudott a történelemben akárhányszor meg állást parancsolni, mi-kor a győzelmi mámor vagy a hatalom vaksága elragadta őket.

Mikor Nagy Theodózius császár 309-ben Kr. u. a lázadó Thessalonikában (Szaloniki) bosszúból vérfürdőt rendezett, Szent Ambrus püspök villámot szóró haraggal állott útjába a milánói templomajtónál: «Hogy akarod te kezedet, mely még a meggyilkoltak vérétől csepeg, imára kulcsolni? Ilyen kezekbe hogy fogadhatnád a mi Urunk szent testét, ajkadra az ő vérét! Távozz a templomtól!» Hol van a mi Ambrusunk, aki világgá kiáltsa, hogy a nemzetgyilkolás szörnyűbb bűn, mint volt 7000 thessalonikai lemészárlása, és hogy a bosszús vágy érzetének szításával nem érnek semmit a lourdesi francia zarándoklatok s hogy a montmartrei bazilikát hiába szentelik fel világünnepségek közt, ha elfelejtik a templom Jézus Szíve szobrának jelszavát: «Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok s alázatos szívű».

Mikor 452-ben Attila félmillió hunjának lába megdobbant Róma falai alatt, I. Leó pápa az Isten nevében kért és kapott irgalmat az «Isten ostorá»-tól a nép számára. Hol van a mi Leónk, akinek szavára egy halálraítélt nép jajkiáltása meg találja az utat a győztesek józan belátásához?

A nagy francia püspök, Bossuet, a dauphin részére a szentírás parancsai alapján összeállított politikát írt, amelyben a királyokat mérsékletre figyelmezteti. A másik nagy püspökük, Fénelon ezt írta: «Családomat szeretem jobban, mint magamat; hazámat jobban szeretem, mint családomat; de hazám-nál is jobban szeretem az emberi nemet».

Ó, hát miért hallgatnak most az egész világon az Ambrusoknak, Leóknak, Bossuetnak, Fénelonoknak utódai! Nincs sehol egyetlen keresztény hang, amely az örök és sérthetetlen keresztény erkölcsi törvények nevében követelne – nem elnézést, nem kegyelmet, csak igazságosságot. A keresz-ténység törülte el a rabszolgaságot; és most a katolikus világlelki ismeret szó nélkül tudja nézni, mint fűzik Neuillyben népek millióit újra rabláncokba.

Ha a keresztény népek világszolidaritása csak tizedrésze volna is a zsidóság bámulatos összetartásának, vagy ha az igazságért halni tudó őskeresztények lelkületé csak kissé is ismertebb volna a ke-resztény népek között, a sír szélére taszított levert országok további kínoztatása ellen már régen el kel-lett volna hallatszania a régi kereszténységben annyira ismert «nem szabad» és «nem lehet» megváltó szavának. De így a nagy csendben már-már azt kell gondolnunk, hogy a népek közt a kereszténység még mindig sokkal inkább külsőséges forma, mint lelkeket átjáró meggyőződés.

Hiszen, igaz, a kereszténység tudja legitimálni a háborút, is, mint legvégső védelmi vagy büntető eszközt, és mi háborút vesztett ország vagyunk. De minden háború, mely e célokon túlmegy, keresztényellenes, mert természetjog-ellenes. Egy létéért küzdő nemzetnek titáni erőlködéseit, harctéri dur-vaságait, rekvirálásokat, stratégiai rombolásokat stb. is ki lehet valahogy magyarázni a háborús állapo-tok rendkívüli körülményeivel, s a nyugtalankodó keresztény lelkiismeretet – legalább úgy ahogy – el-csitítani. De egy térdre kényszerített nemzetnek ötféle darabolása, teljes kizsákmányolása, óriási meg-sarcolása, ingóinak (vasúti kocsik, gépek, gyárak) elvétele, ingatlanainak a tönkrement valuta kihasz-nálásával potom áron való összevásárlása, a wilsoni pontoknak s az önrendelkezési jognak – ami előt-tünk lépre-vivő csalétek volt – olyan megtagadása, hogy az a megengedett háborús esetek kereteibe semmiképp bele nem helyezhető, gyermekek s csecsemők, özvegyek, gyenge nők kiszolgáltatása (még a háború után is) a legnagyobb nyomornak: mindez a szívtelen kegyetlenség, hatalmi tobzódás és po-gány bosszúvágy olyan megtestesítése, hogy a VII. Gergely, VIII. Bonifác, VII. Piusz és IX. Piusz tradícióival bíró világkatolicizmus tiltakozását méltán vonhatná magára. Legimponálóbb akkor volt a ka-tolicizmus, mikor vezérei Salernoba, Avignonba, Fontainebleauba, Gaétába tudtak menni, de az igaz-ságért mégis szót emeltek. Igen, nagy volt a világháború bűne, de nem kevésbé nagyobb bűn ezért a bűnért azt a magyar népet tenni felelőssé, amelyet – a legkisebb anyagi előny reménye nélkül – egye-dül az adott szó szentsége, tehát becsületessége sodort a harcterekre.

Hiszen ma már egyre általánosabban terjed a belátás, hogy a világháborúért kizárólag se egyes népeket, annál kevésbé egyéneket felelőssé tenni nem lehet. Az előidéző okok közül a győztes hatalmakat legalább is annyi rész terheli, mint a legyőzötteket. A háború igazi okozóinak: a gerinctelenségnek s jellemtelenségnek, a vérszopó nagytőkének s hazug diplomáciának, a közimmoralitásnak és erkölcsi eldurvulásának, a kölcsönös bizalmatlanságnak és fegyverkezésnek, vagyis egyszóval a társadalom elkereszténytelenedésének nálunk sem emeltek több oltárt, mint antantéknál; nálunk sem égett több tömjén a pogány bálványok előtt; nemcsak a mi sajtónk uszított és nemcsak mi imádtuk a mammont. És mégis most minden bűnhődést egyedül nekünk kell nyögni, mintha mi lettünk volna a világgyújto-gatók. Hol marad főképp a világkatolicizmus lelkiismeretének s a keresztény szolidaritásnak feljajduló protestálása, mely szentambrusi fel háborodással kiáltaná a világnak, hogy az új világtörténelmet nem szabad nemzetgyilkolással kezdeni?!

Miért nincs visszhangja XV. Benedek karácsonyi allokuciójának: tartós béke csak akkor lesz, ha «legyőzött népekkel méltányos bűnhődésre, de nem megsemmisítésre ítélnek!»

*

És mégis: egyetlen reményünk csak a keresztény ébredés lehet. Az a keresztény ébredés, amelynek előjelei (csak elő jelei) feltűntek a vörös rémuralom bukása óta és amit a hit élet felfrissítésével teljes keresztény megújhodássá fejleszteni ma legsürgősebb feladatunk.

Mert – valljuk be – nemcsak a világ népei közt kevés a keresztény lelkület, hanem bennünk is. Ugyan hol volt meg közöttünk a keresztény szellem, mikor a villanycsillárok fény özönében gondtalan mámorban tudtak úszni a táncoló párok és ugyanakkor az éhező tömegek topogva fagyoskodták a ke-nyeres boltok előtt? Hol van még onnan a keresztény lelkület, ahol a «keresztény» pártokban robbaná-sig menő személyi harcot tudnak vívni egy mandátumért, de nem az ügy ért. Most még az egész keresztény nekilendülés csak plakátozás, jelvényezés, egyletezés, gyűlésezés köztünk; a mélységes ke-resztény meggyőződés alapjait lerakni – ami nélkül tartós keresztény restauráció el sem gondolható – még a jövőnek lesz elengedhetetlen feladata. Olyan időben, amikor mindenütt fegyelmezetlenség és fejesség dúl, amikor a nyomor kísérlete ott settenkedik már a becsület eddig megközelíthetetlennek hitt vára alatt is, amikor a csalást és lopást már-már menti az éhes gyomor, amikor a színházak s mozik démonjai tovább is fonják erkölcstelen béklyóikat, amikor mulatnak az ezrek és nyomorognak a szá-zezrek, és ez mind a «keresztény újjászületés» korában, akkor fokozottan szükséges hangoztatnunk, hogy keresztény megújhodásunk ma még csak a felszínen mozog és nem tudott még leszűrönközni a nemzeti lelkület mélyére. Az antant államok nem eléggé keresztények, de mi sem vagyunk még ke-resztények, bármennyire hangosak is a falragaszok a kereszténységtől.

Pedig – ismételjük – ha a múlt esztendő tapasztalatait értékesíteni tudjuk, nagy magunkrahagyatottságunkban egyedül a teljes keresztény restaurációtól várhatjuk a nemzet talpraállását. És ha senki a világon nem emel szót érdekünkben, hát emeljük fel mi a kereszténység acélfürdőjében újra izmosult, a sír mélyéről is eget kérő élni-akarásunkat!

Megrendült lélekkel térdeljen most a magyar nemzet Krisztus keresztjéhez, hajtsa vérző homlokát bizalommal irgalmas kezébe, hogy adjon nekünk jobb, nyugalmasabb, boldogabb új ezer évet s erköl-csében megújhodott, erőteljes keresztény Magyarországot. «Szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának, nyújts feléje védőkart tengerén kínjának!»

Megjelent a «Katolikus Élet» 1920. évfolyamában.