Tóth Tihamér: «A kígyó» meg «a Bárány».

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Ha megmondom, mi a, mai beszédem témája, egyesek bizonyára azt fogják hinni, hogy mesélni akarok nekik.

A mai szentbeszédem címe u. i. így hangzik: «A kígyó» meg «a Bárány». Egészen mesének való cím!

Akik azonban ismerik a Szentírást, rögtön észreveszik, hogy amiről ma szó lesz, az nemcsak nem mese, hanem a világtörténelem legmegrendítőbb, legfönségesebb valósága. Mert a Szentírás ott beszél «kígyóról», ahol az emberiséget bűnre vivő gonoszlélek csábítását mondja el (1Móz. 3,1.) és viszont «Báránynak» (Titk. Jel. 12,11.) Krisztust nevezi, a kígyó legyőzőjét.

Ha tehát ma «a kígyóról» meg «a Bárányról akarok beszelni, tulajdonképpen továbbra is a kereszténység alapvető tételét, a megváltás mibenlétét szeretném megmagyarázni, azt a nagy kérdést, hogy miért szenvedett az Úr Jézus.

A Szentírás, mikor az első ember bűnbeesését elmondja, csábító kígyóról beszél, amelyik az első bűnbe rántotta az embert. És ebből a bűnből s az azt követő bűnök óceánjából nem is tudott az ember többé megmenekülni, míg el nem jött megváltásunkra az Isten Fia, az Úr Jézus, ki mint ártatlan bárány, mint «az Isten Báránya» feláldozta magát értünk.

Ugye, láttátok már a Golgotának megrázó ábrázolását: a keresztfán függ az értünk magát halálra adó Isten Báránya, a keresztfa alatt pedig halálos sebben vonaglik az eltaposott kígyó. A kígyó nem halt meg végkép a Bárány vérétől, csak halálos sebet kapott. Míg a Bárány halála előtt azt marta meg, akit akart s ott harapta halálra a gyönge akaratú embert, ahol akarta, addig a Golgota óta már csak azt marhatja meg, aki odatartja neki nyakát, de semmit sem árthat annak, aki a Bárány vérében megmossa magát. Ennek a tételnek kifejtésére fordítom a mai beszédemet.

Először elmélkedjünk azon a gondolaton, hogy I. az Isten Bárányának kiömlött vére valóban legyőzte a kígyót (ezt nevezzük megváltásnak); aztán pedig vizsgáljuk meg II., hogyan kell lelkünket megfürdetnünk Isten Bárányának kiömlött vérében, azaz hogyan kell magunknak is részt vennünk a megváltás munkájában.

I. Isten Báránya legyőzte a kígyót.

A) A szent kereszténységnek alapvető tétele, hogy az Úr Krisztus, a második isteni személy, azért vett emberi testet magára s azért szenvedett és halt meg, hogy a bűnbeesett embert ezzel megváltsa. Tehát Krisztus megváltott minket.

Megváltott? Mitől váltott meg? Fájdalmas sorstól, a paradicsomi büntetéstől. «Átkozott legyen a föld munkád alatt...» tövist és bogáncsot hajtson az néked... Arcod verejtékével edd a kenyeret, míg vissza nem térsz a földbe, melyből vétettél. (1Móz. 3,17-19.)

a) «Ah! Keleti mese, legenda!» – mondják erre ajkbiggyesztve a hitetlenek. Mese? Hát – Testvérem – börtönben ül egy barátod vagy a szemétdombon és lánc vág a húsába és rothadás és piszok vészi körül... Mikor meglátod, ijedten kiáltasz fel: «Te, szerencsétlen! Hogy kerültél ide?» Ő pedig így felel: «Hová hogy kerültem? Ugyan! Nem komoly ez! Csak keleti mese, legenda az egész...»

Keleti mese az ősszülők bűne? Hát akkor magyarázd meg azt a sok tövist és bojtorjánt, amellyel csakugyan tele van az ember élete, – azé az emberé, ki boldog akarna lenni! Mese az első bűn? Hát nem verítékes-e az arcod, mikor kenyeredet keresed?

Mese? Hát nem térünk-e mindnyájan vissza a porba?

Mese? Hát kísértés, bűn, szenvedés, halál nem nyomakodik-e reánk? Reánk, akik boldogságra vágyunk, magasabbra születtünk, akik halhatatlanságra születtünk... de körülöttünk minden a sárba, bűnbe húz le. Hát nem látod-e – jaj, magadon is nem érzed-e, – hogy itt valaha egy szörnyű tragédiának kellett történnie!

És nézd a történelmet, az emberiség évezredes küszködését: despoták, tyrannusok, rabszolgaság, bűn, gyilkosság, tobzódás, háború – hát nem látod az átkot? b) Láttátok-é már elpusztított, feldúlt templomot. Kedves Testvéreim? A Bükk-hegység legregényesebb pontján, Diósgyőrtől s a hámori tótól jóval nyugatra, kb. 700 m magasságban még ma is állnak az egykori Szentlélektemplom és pálos kolostor romjai. Évszázadokon át mindennap többször hangzott fel itt a fehérkámzsás barátok buzgó közös imája; mikor még éj borult a tájra s a hajnal még nem is derengett a hegytetőn, pislogó gyertyafény mellett már hosszú sorban indultak a pálosok a templomba Istent dicsérni. A Mindenható atyai szeme szeretettel pihent meg a kis kolostoron.

Így ment ez századokon át...

És most itt állok az összeomlott kolostor udvarán és megilletődött szótlansággal járom körül, íme, itt voltak a cellák, amelyekben a barátok kemény munkában töltött napok estéjén rövid nyugovójukra tértek; mily csöpp hely elég volt egy embernek! Amott az ebédlő alapfalai, ahol szűkös étkezésüket elfogyasztották. És itt a templom. A falak félig még állnak, de a tető beszakadt, rázuhant a vöröstéglás kövezetre, áttörte a kripta tetejét... és most már nem is a templomban állok, hanem a földdel betemetett kriptában ... És mindenütt csend, nyomasztó, bántó csend... Komoran bólongatnak a vénhedt tölgyek... Valami úgy fojtogatja a lelket! Hiszen itt valaha, itt, ahol éppen most állok, a nagy oltár márványa fehérlett és fehér miseingbe öltözött fehérkámzsás, fehérlelkű barátok kezéből szállott nap-nap után ég felé az Úr kereszten kiontott vérének engesztelő illata... Itt valaha minden öröm volt... minden csattogó madárdal... minden szó imádság, minden tett istentisztelet, minden lélek az Isten képmása... És mi van itt ma! Mily síri csend, mily néma temető, mily pusztulás, mily halál!

B) És most gondold el, hogy ez volt az emberiség sorsa is a bűnbeesés után, ilyen romba dőlt templom voltunk mindnyájan, – és éld bele magad a gondolatba: Jön az istenember, hogy megváltson!

a) Istenember! Isten is: mert az ember nem válthatta meg önmagát, nem volt képes kiemelni magát romlott természete bilincseiből; de ember is, mert hiszen ember volt a lázadó, embertől kellett jönnie az elégtételnek is.

Jön, hogy megváltson. Mivel váltott meg? Szenvedésével s halálával. A bűn lázadás volt Isten ellen, – a megváltás meghódolás Isten akarata előtt; a bűn gőg volt, – a megváltás alázat; a bűn önzés volt, – a megváltás önodaadás.

A francia katolikusok mély tisztelettel emlegetik egy volt párisi plébánosnak, Macchiavelli-nek nevét, aki elhagyta gyönyörű párisi templomát, a Saint Augustin-t, hogy elmenjen a Paris környékén gomba módra növő külvárosok hitetlen, elhagyatott, elkeseredett új pogányai közé misszionáriusnak. Saint Ouen a neve annak az elvadult telepnek, ahova ment. Az utcán csirkefogók kővel dobálták meg. Az egyik kő homlokán találta s megvérezte. A pap fölemelte a véres követ s így szólt: «Köszönöm, barátaim! Ezt a véres követ gondosan fogom őrizni, s ígérem nektek, hogy ez lesz az első kő abban a templomban, amelyet itt fogok egyszer építeni.» S valóban: a templom már áll s bele van építve a kődarab, rajta a tüzes lelkű pap vére...

b) Így építette be a mi Főpapunk is saját vérét a mi megváltásunkba s azért nevezzük Őt valami sajátságosán meleg kifejezéssel «Urunk»-nak.

Liturgia-történetileg biztos megállapítás az, hogy Krisztusnak «Kyrios» szóval illetése olyan régi, mint maga az Egyház. De viszont nem kevésbé biztos az is, hogy e szóban, «Kyrios», «Dominus», benne van az egész kereszténység lényege. Amit az embernek Krisztussal szemben éreznie kell, azt ez a szó «Kyrios» magában foglalja. Amint a keresztények az Atyához e szóval fordultak: «Abba», «Pater», és ez a szó imádkozást jelzett, épp így fordultak Krisztushoz e szóval: «Kyrios», «Dominus», és ebben a szóban is az imádkozó lélek érzelme hullámzott. Azé a leieké, amelyik megrendült hálával érezte, mit köszönhet az isteni Bárány kiontott vérének. «Méltó a Bárány, aki megöletett, hogy övé legyen a hatalom és istenség és bölcsesség és erő és tisztelet és dicsőség és áldás!» (Titk. Jel. 5,12.)

II. Vegyünk részt a megváltásban!

Nem elég azonban annyit tudnunk – Kedves Testvéreim –, hogy az isteni Bárány vére kiömlött értünk: ezt a kiömlő isteni vért a magunk számára biztosítani is kell. Hogy azonban hogyan kell biztosítanunk és hogyan kell abban magunknak is közreműködnünk, azt csak akkor látjuk meg, ha világosan tudjuk, miben áll számunkra a megváltás.

Meg vagyunk váltva? Nem látom. Mi már túl vagyunk az adventen, – de hol van ennek a nyoma? Mi, kérésztények meg vagyunk váltva? Mitől? Nincs többé kísértés? De mennyi! Bűn, szenvedés, halál? De mennyi! Hát akkor mit jelent a megváltás?

A) Nézzük csak előbb: mit nem jelent a megváltás?

a) Először is nem jelenti azt, hogy aki meg van váltva, annak nincs többé kísértése. Tehát a keresztény is ki van téve a veszélynek, hogy bűnbeeshetik? Igen. «A mennyek országa erőszakot szenved – mondotta egyszer az Úr – és az erőszakosak ragadjak el azt» (Mt 11,12.). És Krisztus is azért nézett szemébe a kísértésnek, hogy megtanítson arra, mint álljunk ellen mi is annak. Hallja az ember a panaszt: «Hát miért nem váltott meg Krisztus ettől?» Azért, mert itt edződöm értékesre, itt állja ki a próbát hűségem. Nem érezted-e, mennyivel szebb lett benned Isten képe, ha egyegy kísértést legyőztél?

Krisztus nem vette el ugyan a kísértést, de adott erőt, hogy soha ne kelljen elesnünk. A kígyó még ma is tud marni, de van biztosan ható ellenmérgünk: a Bárány vére. Így most már értem, mit jelent az, hogy katolikus vagyok, megváltott vagyok. Reám is jönnek szomorú napok, de felnézek Krisztus szemébe és abból erő sugárzik. Engem is körülvesz a bűn csalogatása, de dacosan nekivágom homlokomat, amint Krisztus a pusztában. Már majdnem elnyel a reám zúduló kísértés megáradt tengere, de Krisztus keze után kapok és az megóv sérelem nélkül.

Testvéreim! Meg vagyunk váltva, hát ne inogjunk meg a kísértésben! Meg vagyunk váltva, hát akkor ne maradjunk az ösztönös élet irdatlan erdejében! «Boldog az a férfiú, aki a kísértést kiállja, mert hűnek találtatván, elnyeri az élet koronáját, melyet Isten az Őt szeretőknek megígért» (Jak. 1,12.). Krisztus tehát nem vette el ugyan a kísértést, de megtanított legyőzni azt.

b) És a megváltás azt sem jelenti, hogy az isteni Bárány vére elvette rólunk a bűnt. «Hát a megváltott ember is követhet el bűnt? Hol van akkor a megváltás?» Sajnos: elkövethet. Krisztus nem vette a lehetőségét, hogy bűnt el ne kövessünk, hanem megadta a lehetőséget, hogy legyőzhessük azt, vagy ha olyan szerencsétlenek voltunk, hogy elestünk, újra talpra állhassunk. Elesni emberi dolog és szomorú látvány; de van-e megrendítőbb és egyszersmind fölemelőbb látvány, mint a bűnbánatot tartó ember talpra állása?

Ó, ne higgyétek, hogy a bűnbánat útja örömtelen út, mint az az élvezetben nyakig tobzódó modern életé. Ne higgyétek, hogy a bűnbánat revolvert ad kezetekbe, mint teszi ezt a modern hitetlenség az elhibázott élet végén. A hitetlenség tehetetlen átka sehol világosabban meg nem nyilvánul, mint a bűnnel szemben. Kit térített már meg a hitetlenség? Kétségbeesésbe kergetett már sokat, öngyilkosságba már sokat: meg nem mentett egyetlen elesettet sem! Krisztus ellenben ott áll melletted, mikor a gyóntatószékben kemény küzdésre szánod magad, hogy fölkelj a hínárból, ahova estél; odaáll melléd, magához szorítja sápadt homlokodat, s te új élet kedvét érzed magadban fellobogni, új, nemes, tiszta élet kedvét! Mondd, nem vagyunk-e megváltva a bűntől, mikor ezt halljuk Krisztus ajkáról: «Mondom nektek, hogy oly nagy öröm lészen mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon» (Lk. 15,7.).

Krisztus tehát nem vette el ugyan a bűnt, de megtanított legyőzni a bűnt!

c) És végül a megváltás azt sem jelenti, hogy Krisztus elvette rólunk a halált. Nem vette el, sőt Krisztus maga is meghalt a Kálvárián, de halálával legyőzte a halált! A halál előttünk is komoly dolog, de a hitetlenek előtt meg egyenesen kétségbeejtő. Nagy katasztrófáknál ökölbe szorul kezük s érzik, mennyire tehetetlenek a magyarázattal. A keresztény ellenben tudja, hogy nem erre a világra születik, tehát a halálra gondolás csak jobban megérleli benne az elhatározást, hogy tökéletesen Isten kezébe adja magát; Tudja, hogy a halál nem fináléja az életnek, hanem a nyitánynak végső akkordja, amely után szétmegy a függöny (szétesik a test) s mégcsak most következik az igazi előadás. Tudjuk, hogy a rövid földi élet után jön az örök, a szenvedéssel teli után a boldog, az árny után a fény, a sejtés után a látás, a tapogatás után az örök világosság, – a halál után a feltámadás, amint a mi Megváltónk is föltámadott. Ezért ünnepeljük a szentekét haláluk napján és nem földi születésük napján.

Krisztus tehát nem vette el ugyan a halált, de megtanított legyőzni annak félelmét. És ha ezt tudom, akkor jöhet a kísértés, le tudom győzni! Jöhet a szenvedés, össze nem tör! Jöhet a bűn, mellé nem állok! Jöhet a halál, bátran nézek szemébe, mert hiszen általa jutok oda, ahol nincs többé kísértés és szenvedés, nincs többé bűn és halál, hol nincs semmi más, csak a győztesen megvívott életharc koronájának átvétele s a hűségesen kitartó lélek hazatérése szerető Mennyei Atyjához.

B) De ugye – most már magunktól is meg tudunk felelni a másik kérdésre: mit jelent tehát, miben is áll a megváltás? A megváltás abban áll, hogy hivatalosak vagyunk a Bárány menyegzői lakomájára (Titk. Jel. 19,9.). Van továbbra is kísértés és bűn, de mikor az isteni kegyelem elömlik lelkünkön, a bűn ereje megtörik. Van szenvedés, de mihelyt tudom, hogy ezzel az Istennek tervei vannak, ereje megszűnt. Van halál, de mihelyt a koporsóra fel tudom írni: «Feltámadunk», félelme eltűnik.

a) De ehhez nem elég, ha csak hiszem, hogy meg vagyunk váltva! A megváltást nem szabad úgy gondolnom, hogy Krisztus megváltott, tehát ülhetek és várhatom a sült galambot. Nem, nem! Hanem dolgoznom is kell együtt a Megváltóval! «Nem mindaz, aki mondja nekem: Uram, Uram! megyén be a mennyek országába; hanem aki Atyám akaratát cselekszi, ki mennyekben vagyon, az megyén be menynyék országába» (Mt 7,21.). Krisztus szenvedett értem és megváltott. Hogyan? Úgy, hogy forrást nyitott: tessék, meríts, és mag leszel váltva! A szentmisében újra föláldozza magát értem:... jöjj, meríts, és meg leszel váltva! A szentségeket rendelte el: jöjj, meríts és meg leszel váltva! Tehát mi a megváltás? «Mindazoknak, kik befogadák, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek» (Jn. 1,12.). Tehát nem azzal váltott meg, hogy Betlehemben született? Nem! Hanem azzal, ha bennem is megszületik: tehát ha én is dolgozom lelkemért!

Mint oly szellemesen mondta egy német író a megváltásról: «Die war eine Gabe, aber auch eine Aufgabe», az ajándék is volt, de feladat is.

b) De hogyan leszek részesévé ennek a túláradó megváltói kegyelemnek?

A keresztséggel; de nemcsak azzal! A keresztség kegyelme eltörli ugyan az áteredő bűnt, de nem törli el annak nyomait, forradását, maradványait. Az Isten azt akarja, hogy én is közreműködjem örök életem elnyerésén azzal, hogy az áteredő bűn káros következményeinek, a rosszra való hajlamnak, szenvedésnek, betegségnek és halálnak harcos lélekkel nézek szemébe. Ezt a harcot jelzi Szent Pál, mikor így ír: «Korábbi éltetek után immár vessétek le a régi embert,... újuljatok meg lelkileg bensőtökben és valóban magatokra öltsétek az új embert, aki az Isten képére teremtetett igaznak és szentnek (Ef. 4,22-24.). «Hiszen a versenyző is csak akkor nyer koszorút, ha szabályszerűen versenyzik» (2Tim. 2,5.).

És aki nem akarna harcolni a megváltás kegyelméért, azt Makárius egyiptomi remete legendája eléggé megijesztheti. A remete egy régi koponyát talált s megkérdezte: «Kinek a feje voltál te egykor? » A koponya feleli: «Egy pogány emberé.» «A lelked meg hol van?» – kérdezte tovább a remete. «A pokolban» – felelte a koponya. «Mélyen vagy a pokolban?» «Olyan mélyen, amilyen messze van az ég a földtől.» «És van-e valaki még mélyebben?» – kérdezte Makárius. «Igen, a zsidók.» «És van-e valaki még mélyebben, mint a zsidók?» «Igen – felelte a halott –, a rossz keresztények, akiket megváltott a mi Urunk szent vére, de akik ezt meg nem becsülték: ezek mindenkinél mélyebben vannak a pokolban. »

Testvéreim, hát ne áltassuk magunkat! Krisztus orvos: orvosságot szerzett, – de aki meg akar gyógyulni, használnia is kell az orvosságot! Krisztus kertész: elültette az élet fáját, – de aki meg akar menekülni, menjen be oda! Krisztus Bárány: legyőzte a kígyót, – de aki szintén győzni akar, igyék a Bárány véréből!

Régi krónikás iratok kedves kis eseményt örökítettek meg egy francia grófság történetéből. Véres és viharos uralkodása után halálos ágyán feküdt a kis birodalom uralkodója s az örökös harcokban kifáradt nép békés és csendes uralkodót kívánt. De a választó urak nehéz probléma előtt állottak. Két fia is volt ugyan a meghalt uralkodónak, de mindkettő kisded korban s nem lehetett tudni, melyik lesz a békésebb, áldottabb, szelídebb. A választó urak csendben bementek a palota gyermekszobájába... a befüggönyözött szobában két bölcsőben ott aludt a két kis csecsemő, mint két kis angyal, egyik éppoly kedves, mint a másik. Az ország urai tanácstalanul állnak: mitévők legyenek, melyikét válasszák? Mikor egyszerre az egyik férfi hirtelen rámutat a kicsinyek kezeire, amint a takarón nyugodtak. Mindkét gyermek egyformán kedves volt, de az egyik erősen ökölbeszorított kézzel aludt, a másik meg szelíden kinyitott tenyérrel... Az urak most vita nélkül a nyitott tenyerűt választották. S a krónika megjegyzi, hogy szelíd és áldott uralkodó lett belőle.

A mai emberiség is véres és viharos évtizedek után áll és elfáradt lelke békés és szelíd uralkodó után áhítozik. Nézzétek Krisztust, mily szelíden tárja szét kis kezét a jászoly bölcsőjében és mily áldott szelídséggel véres karját a Kálvária keresztjén! Nézzétek az Isten Bárányát, amint értünk ömlő szent vére kicsordul s ráhull a csábító kígyó fejére!

A kígyó meg a Bárány! Jaj, néha úgylátszik a mai világ gonoszságai közt, mintha a Bárány vére hiába ömlött volna, mintha a csábító kígyó megint diadalmaskodnék... Nem, nem szabad megijednem: a végső győzelem a Bárányé lesz! Bármennyien harcolnának is Krisztus ellen, «a Bárány legyőzi őket, mert ő az uraknak Ura és a királyoknak Királya» (Titk. Jel. 17,14.).

«Ezek azok, akik a nagy szorongatásból jöttek és megmosták ruhájukat és fehérré tették a Bárány vérében. Ezért vannak Isten trónja előtt és éjjel-nappal szolgálnak neki templomában ... A királyi széken trónoló Bárány lesz pásztoruk és az élet vizeinek forrásaihoz vezeti őket, és Isten letöröl szemükről minden könnyet» (Titk. Jel. 7,14-17.).

Testvéreim! Féljünk a kígyótól, szeressük a Bárányt! Ne higgyünk a kígyónak, higgyünk a Báránynak! Fussunk a kígyótól, kövessük a Bárányt!

Hogy beteljesedhessék rajtunk az írás szava: «Boldogok, akik megmossák ruhájukat a Bárány vérében, hogy hatalmuk legyen az élet fája fölött és a kapukon át bemenjenek a városba» (Titk. Jel. 22,14.). Ámen.