Tóth Tihamér: Az igazságos Isten

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Salzburgba minden nyáron ünnepi játékokkal vonzzák az idegenek ezreit. E játékok közül kétségtelenül egyike a leghatásosabbaknak Hugo von Hoffmannsthal «Jedermann»-ja, amelyet jó idő esetén az ősi dóm előtti téren adnak elő.

Ki ez a «Jedermann?» «Akárki», «minden ember», minden gazdag ember, aki önfeledt tékozlásban éli szívtelen életét, mikor egyszer csak – pazarul terített asztalnál, víg cimborák mulatsága közt – egyszer csak valahonnan hosszan elnyújtott, hátborzongató hívás hallatszik: Jeee-deeer-maaann!... Jedermann fölfigyel. Most a másik oldalról hallatszik újra a halál hívása... most onnan... most meg amonnan: Jeee-deeer-maaann!...

Isten küldte a halált, s Jedermannak mennie kell Isten elébe. Micsoda ijedt arccal könyörög halasztásért! Így menjen? Üres kezekkel Isten elé? Ah! Csak egypár évi haladékot adj! Csak egypár napot! – kérleli a halált. Végre kap egyórai haladékot. «Most aztán szerezz kísérőket, akik veled jönnek az Úr elébe!» – mondja neki a halál.

És Jedermann hozzáfog a kereséshez; de mily csalódás éri! Kéri mulató társait, kísérjék el az Úr elébe. «Mit? Azt már nem!» – és ijedten rebbennek szét. Kéri legközelebbi rokonait, kéri azt a bűnös nőt, akivel együtt élt, – mind ijedten szalad el tőle. «De legalább megrakott pénzes-ládám velem jön!» Nem! Most még a pénz ördöge is felmondja a szolgálatot.

Az óra pedig telik... Már alig van hátra pár perc... Végül is Jedermann megtört lélekkel elvégzi szentgyónását,... és íme,... most pár vézna, erőtlen alak vánszorog feléje... – az a néhány sovány jótett, amit életében úgy, ahogy elvégzett. És ezek, egyedül ezek ajánlkoznak, hogy elkísérik őt Isten elébe, az igazságos Isten elébe.

A darabnak vége,... oszlik a közönség,... de egyiknek lelkében ott vibrál a megnyugtató szent gondolat:

Valóban csak a végső isteni igazságosság lehet a felelet a földi élet igazságtalanságainak kínzó kérdéseire.

Az igazságos isten, akiről ma akarok beszélni! Az igazságos Isten, aki nem személyválogató, aki nem látszat és szép arc és földi jólét szerint jutalmaz vagy büntet, hanem a belső érték szerint ítél igazságos ítélettel.

I. Erről a nem személyválogató Istenről, erről a II. igazságosan jutalmazó és III. büntető Istenről, – erről szeretnék szólani a mai szentbeszédben.

I. Isten nem személyválogató.

A) Mikor Istent igazságosnak mondjuk, legelsősorban arra gondolunk, hogy Ő nem a külső látszat után ítél, hanem a belső lelki érték után; nem szépség, vagyon, szerencse szerint, nem is az elért eredmény szerint, hanem a munkába fektetett szándék szerint. Vagyis egyszóval: Isten nem személy válogató. Szent Pál világosan hirdeti is: «Nincs személyválogatás az Istennél». (Róm. 2,11.) Isten nem személyválogató, – ez a tudat mennyire megnyugtat! Előtte nem az dönt, hogy koldus voltél-e vagy dúsgazdag, gyönge vagy erős, beteg vagy egészséges, hanem az dönt, hogy amit Tőle kaptál, azt jól használtad-e fel.

Isten nem egyformán ad mindenkinek, hanem mindenkinek annyit, amennyire örök célja eléréséhez szüksége van. Mindenkinek megadja azt, amire szüksége van, hogy Isten, tervét betölthesse. De e szerint ítél is és nem is egyformán követel mindenkitől. Akinek öt talentumot adott, attól újabb ötöt követel vissza, akinek csak kettőt, attól csak kettőt vár. (Mt 2. fej.)

B) De éppen ezért más értelemben meg azt is mondhatjuk, hogy Isten személyválogató, – s ez még jobban meg» nyugtat. Személyválogató, azaz nem sablon szerint intézi ügyünket, hanem mindenkit egyénileg külön ítél meg, amint rászolgált. Ő tudja – és csak Ő – mily terhelt hajlamokkal megrakva jöttél a világra, és mily hősies erőfeszítéssel próbálkoztál kibontakozni az öröklött vasbilincsek közül, – és Isten csak azért von felelősségre, ami saját hibád volt, ami tőled függött! Ő tudja, otthon mennyire nem törődtek veled gyermekkorodban, mennyire elhanyagolták nevelésedet, – s mindezt enyhítő körülménynek betudja. Ő tudja, mily rengeteg kísértésnek voltál kitéve a hivatala bán, mennyi rossz beszédet kellett hallanod, mennyi rossz példát látnod, – Ő mindezt tudja s mindezt a mérlegre veti, mikor ítél.

A földi bírák között a legjobb is tévedhet az ítéletében, – Isten nem tévedhet. Ő mindenről igazságosan ítél, Ő az egyetlen, aki igazságosan tud ítélni tetteink fölötti Te nem tudsz más fölött igazságosan ítélni... a gyóntatód sem lát bele teljesen telkedbe... még saját magad sem tudod néha eldönteni, hogy mennyiben vagy most bűnös, – de biztosan és igazságosan ítél az igazságos Isten.

Mily vigasztalás ez nekem, hogy Isten jobban ismeri, helyesebben ítéli meg tetteinket, mint bárki az emberek közül, mint akár önmagam is! Látja mennyit, küszködöm, hogy el ne essem!

Sőt az Isten igazságossága még elestemben is vigasztal. Mennyien küzdenek emberfeletti hősiességgel a bűnnel szemben, küzdenek, elesnek, megint felállnak, megint elbuknak .. .Nem féltem őket.

Az az Isten, aki megköveteli tőlünk, hogy ellenünk vétő, de bűnbánatot tartó felebarátunknak napjában nem hétszer bocsássunk meg, hanem hetvenhétszer, az az Úristen maga sem Tehet szűkkeblűbb velünk szemben. Csak aki szereti a bűnét, csak aki hozzátapad lelkével, csak aki védelmezi bűnét, csak azt hagyja az Isten megátalkodott konokságában. Abból pedig, hogy Isten nem személy válogató, következik, hogy az Isten igazságosan jutalmaz és igazságosán büntet.

II. Isten igazságosan jutalmaz.

A) Az Úr Jézus jónak tartotta ezt többször és különféle formákban hangsúlyozni előttünk; hiszen Ő legjobban tudta, hogy a nehéz isteni parancsok teljesítésére mennyi erőt fog adni nekünk a jutalmazó Isten gondolata. Ezért mondja egyik példabeszédében a mennyei Atyáról, hogy mikor este lett, előhívta valamennyi munkását és kifizette bérüket. (Mt 20,8.) Egy másik helyen meg a leszámoláskor így beszélteti az Atyát a hű szolgához: «Jól van, derék és hű szolgám; mivelhogy a kevésben hű voltál, sokat bízok rád; menj be Urad örömébe». (Mt 25,21.) Sőt tanított az Úr Jézus még meglepőbb dolgot is; azt, hogy Isten a legcsekélyebb jótettet sem felejti el; oly csekélységet sem, mint akár egy pohár víz nyújtása: «Aki csak egy pohár hideg vizet ad is inni egynek a legkisebbek közül, mint tanítványnak, bizony mondom nektek, nem veszti el jutalmát». (Mt 10,42.)

Szent Pál is így bíztatja a híveket a kitartó keresztény életre: «Nem igazságtalan az Isten, hogy megfeledkezzék művetekről és a szeretetről, melyet az ő nevében tanúsítottatok». (Zsid. 6,10.) Sőt egy munkás élet végén így vigasztalja saját magát is: «A jó harcot végigharcoltam, a pályafutást bevégeztem, a hitet megtartottam, készen vár reám az igazság koszorúja, melyet megad nekem azon a napon az Úr, az igazságos bíró». (2Tim. 4,8.)

B) De különösképpen szeretném kiemelni, mily vigasztaló tanítása hitünknek, hogy Isten a titokban végbevitt legkisebb jót is számontartja! Amiről nem tud senki... amit talán évtizeddel azelőtt tettél, s már te is megfeledkeztél róla... amikor némán, tömérdeket küzdesz a rosszra hajló természeteddel vagy rossz példát adó környezeteddel... – mindenről tud az Isten, s mindezért megjutalmaz az igazságos Isten! Halljátok csak megint az Úr Jézus szavait: «Ismerem cselekedeteidet és fáradozásaidat és béketűréseidet és hogy nem szenvedheted a gonoszokat». (Titk. Jel. 2,2.) Aztán: «Tudom, hol lakói, ott ahol a sátán székhelye van; és kitartasz nevem mellett és nem tagadtad meg hitemet». (Titk. Jel. 2,13.) Aztán: «Ismerem műveidet és hitedet és szeretetedet és szolgálatodat és béketűrésedet». (Titk. Jel. 2,19.)

Íme, a mi nagy vigasztalásunk: az igazságos Isten!

Vagy hát nem kell lennie egy igazságos és egykor igazságai tevő Istennek? Két bokszbajnok összeveri egymást és a lapok hasábokat írnak róluk, – s ezer meg ezer irgalmasnővér tölti életét a betegek mellett virrasztva és egyetlen sort nem ír róluk senki... Hát nem kell lennie igazságos Istennek?

Meghal egy dúsgazdag ember... minden házához, földjéhez, autójához csalás, ravaszkodás, kegyetlen uzsora tapad... de a világ ezt nem tudja s eltemetik fénnyel, pompával. És meghal egy családapa, éjjel-nappal törte magát, hogy éhen ne haljanak... Csak egy kicsit kellett volna szemét behunynia a becsületesség előtt... de ő megmaradt becsületesnek... És most szegényen marad a család. Hát nem kell lennie egy igazságos Istennek?

Igen, bármily kísértésben kelljen is végigküzdenünk ezt az életet, bármily nehéz legyen is kitartani Isten parancsai mellett, folyton csengjen fülünkbe az igazságos Isten biztatása: «örüljetek és vigadjatok, mert jutalmatok bőséges mennyekben». (Mt 5,12.) Igen, én hiszek az igazságos Istenben, vagyis hiszem, hogy minden jócselekedet, amelyet ez életben az Istenbe kapcsolódva viszek véghez, hogy minden önfegyelmezésem, kötelességteljesítésem és erkölcsi győzelmem mint fénylő drágakő fog sziporkázni az örök életben homlokomat övező győzelmi diadémon !

Hiszem ezt, mert hiszek az igazságosan jutalmazó Istenben.

III. Isten igazságosan büntet.

Azonban – Kedves Testvéreim! – nem takarhatjuk el az igazságos Isten arcának másik vonását sem, és ezért tovább is kell mondanom: ...és hiszek az igazságosan büntető Istenben is!

A) Tudom, ez már kényelmetlenebb téma.

Vannak az Istennek tulajdonságai, amelyekre csak imádással s tisztelettel gondol az ember; pl. az

Isten szentsége és örökkévalósága. Vannak tulajdonságai, amelyekre csak szeretettel gondolhatunk: Isten jósága és szeretete. Vannak, amelyek bámulatra ragadnak: hatalma s bölcsessége...

Van azonban Istennek egy olyan tulajdonsága is, amelynek hallatára az ember szíve elszorul, amelynek hallatára jogos aggodalom üt tanyát sok ember lelkében, – s ez: az Isten büntető igazságossága.

Ettől fázik, húzódozik sok ember, ezt szeretné letagadni, elvitatni.

Csodálatos, hogy az emberek mily kétféle mértékkel mérnek ebben a kérdésben! Mennyire az utolsó hajszálig követelik jogaikat – másokkal szemben! Mennyire sürgetik az igazságos elbánást, – ahol ők vannak érdekelve! Mihelyt azonban Istenről van szó, az Isten jogairól velük szemben, mily könnyen feledkeznek el az igazságosságról, s mily könnyen mentik fel magukat az Isten parancsai alól. Pedig bármily nyugtalanító legyen is, nem szabad elhallgatnunk a mondat második felét sem: az igazságos Isten minden rosszat igazságosan megbüntet.

Az Úr Jézus, ahol csak tehette, igyekezett mindig a jutalmazó Istenről beszélni; de ahol ezt a gondolatot nem tartóttá eléggé erősnek a kísértés viharjai ellen, vagy ahol a bűnösök megátalkodottságával találkozott, bizony éppoly határozottan mutatott rá a büntető Istenre is. «Mondom pedig nektek, hogy minden hiábavaló szóról, amelyet szólnak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján». (Mt 12,36.) Aztán: «Ne féljetek azoktól, kik megölik a testet, de nem tudják megölni a lelket, hanem inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elvesztheti a gehennában». (Mt 10,28.) És tudjátok, ugye, mint villámlottak ajkáról a kemény szavak többször is egymás után: «Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok!» (Mt 23,15. 14. 15. 16.) És mily fájdalom csendült ki szavából, mikor Júdásról mondotta: «jobb lett volna annak, ha nem született volna». (Mt 26,24.)

Ó, ha minden csalogató kísértés közt fölvillanna előttem az igazságos Isten arca! Ó, ha mikor reám szakadnak a bűn csábításának szörnyű percei, amikor mintha a pokol minden ördöge reám szabadult volna: hízeleg, ígérget, suttog, kiabál, erőszakol, rábeszél, csábít a bűn, – ó, ha ilyenkor eszembe jutna megint az Úr szava: «Az Emberfia el fog jönni Atyja dicsőségében az ő angyalaival és akkor majd megfizet mindenkinek cselekedetei szerint» (Mt 16,27.). Ó, ha ilyenkor eszembe jutna az ítélet pillanata, mikor majd ott fogok állni az ítélő Bíró előtt!

Quid sum, miser, tunc dicturus,
Quem patronum rogaturus,
Cum vix justus sit securus! Mit fogok akkor mondani, kit fogok segítségül hívni, mikor az igazak is reszketni fognak az igazságosan ítélő Isten előtt!

B) Az igazságosan ítélkező Isten gondolatából következik azonban egy nagy vigasztalás is a földi élet kiáltó igazságtalanságai közepette.

a) Hányszor halljuk az emberek ajkáról a panaszt: «Hát csakugyan igazságos az Isten? Hiszen mennyi rémes igazságtalansággal van tele az élet! Igazságos az Isten? De hát akkor, hogy lehet az, hogy a gonoszoknak annyira jól megy a dolguk, a becsületesek meg éhenhalnak! Igazságos az Isten?

Hát akkor hogy nézheti el a bűn diadalát s az erkölcs lábbal-tapodását?»...

Igen, így töpreng, vergődik a szenvedő ember, míg eszébe nem jut az az Isten, aki egyszer – szent hitünk tanítása szerint – «majd megfizet kinek-kinek az ő cselekedetei szerint». (Róm. 2,6.) Ha tehát gonosz emberrel találkozom, akinek a földön mégis jól megy a dolga, nem törik össze hitem. Eszembe jut, hogy Isten igazságos, és az ő ítélete erre az emberre elmarasztaló lesz a túlvilágon; de nincs olyan gonosz ember, aki valami kis jót életében nem tett volna, s ezért a kevéske jóért is megjutalmazza az igazságos Isten – a földi életben, mert odaát már nem tudja jutalmazni. És ha találkozom egy nyomorgó, küszködő, becsületes emberrel, ezen sem törik össze hitem. Eszembe jut, hogy nincs ember a világon, aki valaha valami rosszat ne tett volna, s az igazságos Isten itt vezekelteti le vele az ő tartozását, hogy odaát őt csak jutalmaznia lehessen.

Igen, valahányszor a gonosznak jó sorsát látom, eszembe jutnák Pázmánynak talán kissé erős szavai:

«Amely ökröt mészárosnak akarsz adni, munkára nem fogod, hanem tágas mezőn, gyenge sarjún, szabadjában gázoltatod, amelyet pedig magad szolgálatára tartasz, gyakran befogod, ekét, szekeret vontatsz vele és minden munkára hajtod. Vajha tudnád, miért hizlaltatik ama gazdag, mire velősödik amaz úr! Szánakodnál bizony, nem irigyelnéd állapotában».

Valahányszor a gonoszak jó sorsát látom, eszembe jutnak a Zsoltáros szavai:

«Ne nézd bosszúsan a gonosz javát,
Ne irigyeld a bűnös jó sorát,
Mert mint a fű, hamar száradnak el.
Mint gyenge rét, sebesen asznak el.

Légy csendességben, úgy figyelj az Úrra,
S ne légy bosszús a rosszra, ha szerencsés az útja.

Még egy kissé, s a bűnös nem leszen,
Kutatod s nem lelsz még helyére sem.

Mert elvesznek a gonoszak,
Akik az Úrral szembeszállanak,
Mint a mezők pompája asznak el,
Akár a füst foszolnak, fogynak el».

(56. zsoltár.)

b) Igen, Testvérem; ha a földi élet igazságtalansága miatt csak egyszer is eszedbe jutna zúgolódni az Isten igazságossága ellen, menj ki a temetőbe s a csendes sírok között majd megbékél lázongó lelked.

Mert az isteni igazságosságot igazán megérteni a temető megdöbbentő csendjében lehet.

Másképp bármint igyekezzünk is összhangba hozni a világ tömérdek igazságtalanságát és Isten igazságosságát, ki merné azt mondani, hogy teljesen megértette a dolgot? Nem értjük meg végképp, maradékproblémák nélkül – csak a másik életre utalással, csak az isteni ítéletre utalással.

Mert ebben az életben?... Ó, igen sok megoldatlan kérdésünk marad! Hogy a nap miért süt a gonoszakra is, nemcsak az igazakra,... hogy a jég miért verte el ennek az istenfélő embernek termését, s miért volt oly bő aratása annak a lelketlen uzsorásnak,... hogy miért halt meg ez a fiatal édesanya, s maradt utána öt kis árva,... hogy ez alatt a káromkodó alatt miért nem nyílik meg a föld,... és a mi többi töméntelen sok «miért»-ünk..., ki tudna erre megfelelni? Senki sem tud megfelelni, csak az Isten követe, a halál, aki valamikor vállára teszi fagyos kezét minden embernek és odakiáltja mindenkinek: Jeee-deeer-maaann!... Bárki vagy, most jöjj... Jöjj az igazságos Isten ítélőszéke elé! És akkor megmerevedik a legfürgébb táncos láb,... megdermed a legkapzsibb kéz,... megüvegesedik a legbűnösebb csábító szem,... fakóra halványul a kifestett ajak... és nem számít: volt-e autód, pénzed, házad, bundád,... semmi más nem számít, csak egyetlen egy kérdés:

Megtetted-e életedben Isten akaratát! És a gonoszak «örök büntetésbe mennek, az igazak pedig örök életbe». (Mt 25,46.)

És ez lesz végső bemutatkozása, ez lesz a teljes megértése az isteni igazságosságnak.

*

Kedves Testvéreim! Az isteni igazságosság gondolata az első pillanatra tulajdonképpen megrázó és megrendítő hittételnek látszik, és csodálatos: a keresztény lélek mégis inkább a bizalmat és szeretetet érzi ki ebből is. Az isteni igazságosságba vetett rendíthetetlen hit mindig ismertető jele volt a keresztény embereknek s keresztény népeknek egyaránt. Valahányszor üldöztek, bántottak, méltatlanul mellőztek egy keresztény embert, ezzel vigasztalta magát: «Majd megfizet nekik az igazságos Isten!» És valahányszor kegyetlen keménységgel bántak egy néppel győztes ellenfelei, mindig fölszakadt a szenvedő nép ajkáról a vigasz: «Majd az örök Bíró igazságot tesz köztünk – Hiszek egy isteni örök igazságban!»

Valóban, ha megvan bennem a jóakarat és minden erőmmel igyekszem az Istenhez hűséges lenni, akkor az isteni igazságosság nem megijeszt, hanem bátorít és szeretetre gyullaszt, – és ez igazi keresztény gondolkodás!

Igen, mi ismerjük az «istenfélelmet» is, de ez nem jelent «Istentől rettegést». Vannak emberek, akik valósággal rettegnek az Istentől, mint valami sarki rendőrtől. Hiszen igaz: büntet is az Úr. És én is félek a büntető Istentől; de méginkább szeretem, százszor inkább szeretem az igazságosan jutalmazó Istent! Szeretem azt az igazságos Istent, aki a szomjazónak nyújtott pohár vizet sem hagyja jutalom nélkül. És ebben az életben vetem, szórom a láthatatlan jócselekedetek apró kis magvait, abban a szent hitben, hogy ha majd felsüt az örök élet napja, minden legkisebb magból színpompás virág fakad örök életem győzelmi koszorújához. (V. ö. Gal. 6,9.)

Testvéreim! Igazságos az Isten, szigorú az Isten, de... de nem kegyetlen, nem irgalmatlan az Isten!

Arcán nem a zsarnok fagyos vonásai ülnek, hanem a bármikor megbocsátani kész irgalmas Atyáé. Hiszen a közelgő karácsony ünnepe hirdeti világgá, hogy maga az Isten fia jött el eleget tenni az isteni igazságosságnak, mert «úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindenki, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem őrök élete legyen». (Jn. 5,16.)

Valahányszor tehát megdöbbentene a szigorú örök Bíró gondolata, alázatos, bizakodó, reménnyel telt szívvel térdelek a betlehemi Kisded elé és elmondom imámat: Hiszek egy Istenben! Hiszek egy örök hazában! Hiszek egy isteni örök igazságban! Hiszek a rám váró örök boldogságban!

Urunk, Atyánk, az ég lakója,
A csillagoknak alkotója,
Ki fenntartod mindenütt a rendet:
Dicsőség a te nagy nevednek!

Az igazak, jók, akik élnek,
Mindenha csak benned remélnek.
Te vagy az ő buzgó imájuk:
Ó, jöjjön el a te országod!

Erős vagy, jó vagy, bölcs, igaz vagy,
Belátásod mindent igazgat.
Adsz örömet, csapást, kegyelmet:
A te akaratod legyen meg!

Panasz sose jöjjön ajakunkra,
Csak te ne hagyj soha magunkra.
S ki élni engedsz, add nekünk meg
Ma s mindennap a kenyerünket!

S ha bűntől (hisz gyöngék vagyunk mi!)
Nem bírunk néha szabadulni,
Bár a fenyítés Téged illet:
Bocsásd meg a mi vétkeinket!

S mivel gyöngék vagyunk a jóra,
Legyen hát vétkeink adója,
Hogy amidőn felebarátunk
Bánt, neki szívből megbocsátunk.

Száz fájdalomnak, száz veszélynek
Vakon megy itt a test s a lélek,
De mi fogjuk kerülni mindet;
Csak meg ne kísérts soha minket!

Miatyánk! Büntess, hogy ha kell, de
Taníts imára, türelemre.
S ki örök, égi dicsben állsz fenn
Ó, ments meg a gonosztól. Ámen.

(Reviczky.)