Tóth Tihamér: AZ ÖTÖDIK PARANCSRÓL IV.:

Több koporsó, mint bölcső..

(I. A gyermek életének védelme.)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Néhány nap múlva reánk virrad az isteni Gyermek születésének, karácsonynak szent ünnepe. Sehol melegebben nem lehet ünnepelni ezt a napot, mint ahol gyermekek vannak a háznál, akik ilyenkor már esténként összesúgnak-búgnak és sejtelmes izgalmak közt várják a Jézuskát. Szent vallásunkon is elömlik az öröm: sok kedves szokással emeli ki ezt a bájos ünnepet és teszi még melegebbé. Annál feltűnőbb azután, hogy karácsony után negyedik napra egyszerre csak megfagy az öröm az Egyház ajkán. Pedig aznap is bájos ünnepet ülnénk: az «Aprószentek ünnepét». Aprószentek! Csak kimondjuk a szót s kedves gyermeksereg rajzolódik képzeletünk elé: szőke fürtök, sima homlok, angyali tekintet, ragyogó szemek ...

Mily poétikus kép! – s az Egyház mégis gyászol ezen a napon! Leveti a fehér karácsonyi miseruhát, de nem ölti fel a diadalmas vértanuk vörös színét sem, hanem a bánat viola-színébe öltözik. Hogy lehet ez? Mi ennek a magyarázata? Hiszen ma is ünnep van! S azok a kis lelkek mind az Úr elé szálltak!

Igen, ünnep van; igen, az Úr elé szálltak, de haláluk mögött szörnyű gonosztett ijeszt: a véreskezű Heródes bűne – s ezért gyászol az Egyház.

Heródes bűne! Miben áll Heródes bűne?

Ártatlan gyermekeket megölni, az élettől megfosztani csak azért, mert ezek neki kellemetlenül jönnek, mert nyugalmát, kényelmét veszélyeztetik.

Heródes bűne!

Heródes már régen meghalt. Csaknem kétezer éve. Meghalt rettenetes kínos szenvedések után: testét még életében férgek rágták szét. Heródes meghalt, de bűne – jaj, kimondjam-e?! – de bűne ma is él! Itt él közöttünk!... Itt, a kereszténység második évezredének végén... Itt járkálnak az utcán mindenütt azok a Heródes-emberek, akikhez szintén ártatlan kis gyermekek vére tapad, akiknek tettein a mai megbomlott világfelfogás már nem is talál semmi elítélni valót, akik egész nyugodtan el is dicsekszenek gonoszságaikkal, akiknek tettét azonban az élet és halál Ura nem tekints heti irgalmasabb szemmel, mint tekintette a betlehemi gyermekgyilkosságot!

Mert amit csak egy országban is, – mit mondok! – amit csak egy nagyobb faluban is művelnek ezek a Heródes-lelkek az tízszeresen, százszorosán fölülmúlja a betlehemi gyermekgyilkosságot. Fölülmúlja számban, de fölülmúlja gonoszságban is. Heródes nem volt apja azoknak a kisdedeknek, akiket gyilkosságával az életből elűzött, – de ma a szülők azok, akik elzárják az életet saját kicsinyeik elől. Heródes az első ijedelem zavarában adta ki kegyetlen parancsát: a mai Heródesek hosszú, megfontolt tervszerűséggel ölnek.

Megrendítő témához értünk el a mai szentbeszédben. Az ötödik parancs tárgyalásánál szemébe kell néznünk ennek a rémnek is. Mert az ötödik parancs nemcsak a már megszületett ember életét védi; védi az emberi életet attól a pillanattól kezdve, amelyben Isten kezéből az az új lélek a földre szállott, tehát védi a még meg nem született kis ember-bimbók életét is! És amikor ez a véreskezű heródesi bűn, ez az emberbimbókat kegyetlenül tördelő «fehér halál» itt pusztít világszerte, nem hallgathat róla a katolikus szószék sem. Nézzünk szemébe a gyilkos rémnek a mai s a jövő vasárnapi szentbeszédben. Nézzük ma: 1. mi a szomorú helyzet és 2. mik ennek következményei; jövő vasárnap pedig keressük az okokat, amelyek ezt a szörnyűséget létbe-hívták s az orvosságot, amely a bajból megmenthetne.

I. Mi a helyzet?

A) Az idén van tíz éve annak, hogy a világháború véget ért. Statisztikák jelennek meg; s fájdalommal olvassuk, hogy a világháborúban a gyilkos fegyverek kb. 10 millió embert öltek meg. Megdöbbenünk erre a számra. Pedig mi ez a szám a «fehér halál» szörnyű pusztítása, tízmilliónyi gyermekáldozata mellett, akiket az Isten a földre szánt volna, akiket azonban az a bűn vagy egyáltalában elindulni sem enged a világra (és akkor a házas élet szentélyét fertőzi be s a VI. parancs ellen vét), vagy elindulni engedi ugyan az élet felé, de mielőtt megérkeznék, megöli őket (s akkor ez az V. parancs elleni súlyos vétek).

a) Tömérdek iskolánk, patronázsunk, gyermekvédelmi törvényeink, pedagógiai könyvtáraink láttára korunkat valaki büszkén a «gyermek századának» nevezte el. A «gyermek százada?» – az a kor, amelyben csendben, észrevétlenül gyilkos háború folyik a gyermekek ellen?! A «gyermek százada?» – az a kor, amelyben már-már több lesz a koporsó, mint a bölcső? A «gyermek százada?» – az a kor, amelyben a temető nem a város szélén kezdődik, hanem a családi tűzhelynél! A «gyermek százada?» – az a kor, amelyben a nő az autó-tülkölést és a kutyaugatást szívesen hallja, de a gyermeksírást «nem bírják az idegei!»

Hogy micsoda szörnyűségről van most szó? Nem merek részletes statisztikával előjönni – félek, megcsuklik szavam. Csak egyetlen egy adatot hozok fel, amit a napokban egyik egyetemi orvosprofesszorunktól hallottam. Csonka-Magyarországon évenként 5000 fiatal anya pusztul el azért, mert az élet felé már elindult gyermekét nem akarta az életbe bebocsátani és a heródesi gyermekgyilkolás tiltott műtétének alávetette magát. Háromezer fiatal anya! Nem rendül meg hallatára magyar lelketek?! Egy maroknyi kis erdő kibírja-e, ha évente háromezer fiatal sudárfát kivágnak belőle?! És ez a háromezer haláleset nemcsak ennyi lakosságapadást jelent, hanem a fiatal anyák halála által elmaradt születésekkel újabb ezreket s tízezreket.

b) Édes Testvéreim! Szeretném megérzékeltetni veled ennek a bűnnek rettenetes voltát. Mondd: van otthon kis gyermeked? Olyan csacsogó-fecsegő, kis, hatéves fiad? Olyan kotnyeles, okos, ötéves kis leányod? Hát ültesd csak magad mellé kis gyermekedet, szépen, nyugodtan... És most nézz be jó mélyen angyali szemébe: ó, mily fönséges szépség, mily túlvilági melegség sugárzik belőle! Nézd, mily kimondhatatlan szeretettel fonja köréd karjait! Nézd, mily odaadó érzelemmel ragaszkodik hozzád! És most menj... fogj egy konyhakést... és vágd el a nyakát! Te édesapja, te édesanyja, te, vágd el a nyakát! Igen, ennek a drága csöppségnek... taszítsd ki az életből, öld meg, gyilkold meg!... Azt mondjátok: miket beszélek én itt!? Hiszen ily gonoszé tett elképzelhetetlen! És ha valamelyik bomlott agyú szülő megtenné, hát másnapra szörnyülködő cikkekkel lennének telve az újságok. Elképzelhetetlen?! Százával járnak emberek a nagy városok aszfaltos utcáin – jaj: már a falvak sáros utcáin is, már a tanyákon is – emberek, akiknek lelkén ez a Heródes-bűn húzódik, lapul, nyugtalankodik, mardos, éget, vádol, kiabál. És az újságok nem írnak róla semmit! És az emberek nem szörnyülködnek rajta! És a legelőkelőbb társaságokban nyíltan helyeslik, idős anyák erre tanítják házasság előtt álló leányaikat – és ezzel a keresztény világnézet csődjéhez jutottunk.

B) Mert a gyermektől való irtózás a keresztény világnézet megtagadása s a pogányság diadala!

a) Nem ismerjük-e a gyermekekről vallott pogány és keresztény felfogás óriási különbségét? Nézzétek meg a klasszikus görög vagy római műemlékeket: alig találkozunk köztük gyermeki szoborral! Mert a gyermeket s az anyát a pogányság nem tudta értékelni. Viszont a kereszténység egy gyermek bölcsőjéből indult ki s legkedvesebb képe a Szűzanya, karján a kis Jézussal. A pogány-kor nem becsülte a gyermeket; s amely kor nem becsüli a gyermeket, az méltó a pogány névre! Mert hiszen, akinek gyermek nem kell, abból is csak kitör a természetes szülői érzés, s a macskákra és kutyákra fordítja szeretetét. És ez nem a keresztény gondolat pogány kigúnyolása-e? Ne értsetek félre, Testvéreim! Nem azt mondom, hogy nem szabad kutyát vagy macskát tartani s nem szabad azt gondozni. Az V. parancs védő ereje bizonyos mértékben kis terjed még az állatokra is oly értelemben, hogy nem engedi azokat sem bántalmazni, vagy céltalanul kínozni. Ez igaz.

Valamit azonban nem értek.

b) Nem értem azt, hogy intelligens, művelt emberek, akik szemrebbenés nélkül, irgalom nélkül tudnak elmenni éhező, nyomorgó embertársaik mellett, hogy ugyanezek azonnal elérzékenyednek, mihelyt kis angóramacskájuk nyávogni kezd vagy a foxijuk megütötte a lábát. Nem értem, hogy amikor a nyomor lépten-nyomon szedi áldozatait az emberek közt, akkor egyesek autóztatják ölebeiket, nagy lakomával ünneplik macskájuk születésnapját s a szétküldött gyászjelentés szerint egyenesen halálra megszomorodnak, mikor «egyetlen feledhetetlen kis pincsijük» ez árnyékvilágból elköltözni méltóztatott.

Mi ez, ha nem ijesztő pogányság?!

Berlinben a féléven aluli csecsemők száma 200.000; de Berlinben a kutyák száma 240.000! Negyvenezerrel több kutya, mint gyermek! A kutyák kiszorítják a gyermeket az anyák kebléről, a nők azokat ölelik, bölcsőbe azokat teszik, a motorbicikli oldalkocsijában azok ülnek. Mi ez, ha nem ijesztő pogányság?! Párizsban külön kozmetikai intézet van kutyák részére – «Institut de beauté pour les chiens», – amelyben orvosok, frizőrök és masszőrök egész tömege dolgozik. Parisban az Ile des Ravageurs-ön egy nagyszerűen karbantartott kutyatemető van kerti sétányokkal, márványkriptákkal, művészi reliefekkel, akárhány síremléken rajta van a meghalt kedves kutyácska fotográfiája; gyakran lehet látni, hogy gyermektelen párizsi hölgyek autója a kutyatemető elé gödrül s a gyászoló úrnők frissen sült pogácsákat hoznak «feledhetetlen» kedvencük sírjára.

Az ember el sem hinné ezt a szédületes ostobaságot, ha nem foglalkoztatta volna a párizsi büntetőbíróságot egy dúsgazdag hölgy följelentése. Ez a hölgy mindennap finom pástétomot hozott kedvenc ölébe sírjára s bizonyára abban a hitben volt, hogy az éjjelente bájos angyalszárnyakon megjelenik s elfogyasztja az ételt. Egy ízben azonban a hölgy esernyőjét a síron felejtette s visszafordult útjáról. De mily megdöbbentő fölfedezést tett! A pástétomot a sír mellett jóízűen falatozta – a temető-őr. A hölgy ezért jelentette fel az őrt... Mi ez, ha nem ijesztő pogányság?!

És nem pogányság-e az – mindig elszorul a szívem, ha olvasom, – hogy újságokban, házak kapuin ott áll a hirdetés: Erre meg erre az állásra «gyermektelen házaspár kerestetik!» Én törvényileg tiltanám be az ilyen hirdetéseket!

És nem pogányság-e az, amikor a bérlő lakást megy nézni és a háziúr kiszabja a föltételeket: ... «de nincs kutya, sem macska, sem gyermek... főleg gyermek nem!»

Főleg gyermek nem? Hát család és gyermek, anya és gyermek nem összetartozó fogalmak?! Oly szorosan egybetartozók, mint valami alig más ezen a világon.
Család gyermek nélkül – kert virág nélkül!
Család gyermek nélkül – harang csengés nélkül!
Család gyermek nélkül – madár dal nélkül!
Család gyermek nélkül – fa gyümölcs nélkül!
Család gyermek nélkül – a pogányság diadala!

De – abbahagyom a további részletek elsorolását. Eléggé szomorú már eddig is ez a kép! Rá akarok azonban mutatni beszédem második felében, hogy mi ennek a bűnnek a rémes következménye.

II. Mi a bűn következménye?

A gyermektől való félelem ma már oly ijesztő, hogy bátran nevezhetjük az anyák sztrájkjának is.

A) Mily rémes veszedelmet jelent először is nemzeti szempontból!

a) Pusztán számbelileg is Mohácsnál, Trianonnál mennyivel vészesebb csapást! Magyarországon él 2,582.000 család; ebből 342.000-ben egyáltalán nincs gyermek, 314.000-ben csak egy van, s 272.000-ben csak kettő. Tehát a magyar családoknak majdnem fele nem teljesíti nemzeterősítő kötelességét.

Hogyan nem teljesíti?

A gyermektelen családról nem is kell beszélnem. De ahol csak egy gyermek van, ott is meghal a két szülő s marad utána egy ember. Még a kétgyermekes család sem nyeresége a nemzetnek: éppen csak hogy fenntartja a talált helyzetet; meghal két öreg, marad helyette két fiatal – a nemzet nem nyert semmit.

Kimondjam-e nyíltan, mi lesz ebből, ha ez így megy tovább? Ha ez így megy, nem kell ellenség, nem kell lövészárok, nem kell vesztett háború, úgyis el fog veszni a magyar! Nem látjuk-e, hogy körülöttünk a szomszédos népek mennyivel jobban szaporodnak! Nem ismerjük-e a történelem intő szavát?! Melyiket? Hát ezt: Minden nemzetre pusztulás vár, ahol több a koporsó, mint a bölcső!

És aztán ne csak a számbeli veszteséget vegyük. Mit tudjuk mi, hogy hány világra szóló nagy embert, fölfedezőt, tudóst, szentet veszít a nemzet a megszületni nem engedett gyermekekben!

Ez így van, Testvéreim! Ez nem merő elgondolás, ezt tapasztalat bizonyítja. Bizonyítja, hogy a tudomány s a vallásos élet legnagyobb hősei közül mennyien kerültek ki éppen a sokgyermekes családokból! Elgondolni is döbbenetes, hogy ma hány tudós, hány nagy emberbarát, hány szent vesz el amiatt, mert a házastársak félnek a gyermektől! Mert ha már a régi szülők is húzódtak volna elvállalni a gyermekeket, nem élt volna – hogy csak pár példát említsek – Sienai Szent Katalinunk, aki szüleinek 25. gyermeke volt; sem Hofbauer Szent Kelemen, Bécs nagy apostola, aki szüleinek 12. gyermeke volt; sem Lisieuxi Kis Teréz, aki szüleinek 9. gyermeke volt. Loyolai Szent Ignácnak 10 testvére volt, Aquinói Szent Tamásnak 5, Szent Bernátnak 6. És – hogy világi nagyságokat is említsek – Fraunhofer, a fizikus 10. gyermek volt; és Lessing, a nagy költő 15.; és Händel, a zenész 10.; és Haydn, a másik világhírű komponista 12.; és Franklin Benjáminnak, a villámhárító feltalálójának 17, és Dürernek, a festőnek szintén 17 testvére volt...

Íme, ezt veszíti a nemzet a gyermekgyilkos bűn következtében. Elveszíti talán sok nagy emberét; de bizonyára elveszíti életerejét, népessége visszamegy, ereje csökken. S legyen az a tölgy akár évezredes faóriás is, tudjuk, mi a sorsa a fának, melynek törzsén titkos féreg foga rág. B) De ez a bűn nemcsak a nemzetre csapás, hanem csapás az egyénre is. Sújtja azt az egyetlen gyermeket is, akinek még megkegyelmez, de sújtja még inkább magukat a szülőket. a) A bűn sújtja még azt az egyetlen gyermeket is, akiért állítólag mindez történik: hogy «méltóan lehessen fölnevelni», hogy «a vagyon szét ne forgácsolódjék» stb.

Érdekes tény, hogy ha elgondolás szerint az egyetlen gyermeket jobban képezhetnék és alaposabban nevelhetnék is a szülők, valóságban a nemzet legértékesebb tagjait, nagy férfiit s asszonyait, mégsem az egy gyermekes, hanem rendszerint a sokgyermekes családokból kapja! Ez rendkívül érdekes igazság! Vajon mi lehet az oka annak, hogy a sokgyermekes családokban, ahol egyre-egyre kevesebb idejük jut a szülőknek, a gyermekek mégis neveltebbek, tisztességtudóbbak, engedelmesebbek s értékesebbek, mint az egy- vagy kétgyermekes családban?

Mi ennek az oka? Az, hogy az egyetlen gyermeket a szülők nem felnevelik, hanem elnevelik: becézik, elkényeztetik, játékszert csinálnak belőle. Szegényke! Szeretne gyermek lenni, de nem tud: nincs játszótársa, nincs pajtása, akinek örömét-bánatát a sarokba húzódva nagy titokban elmondhatná, akivel együtt játszadoznék, össze is verekednék, meg megint kibékülne, szóval: nincs testvére, aki őt legjobban nevelné. Igen – az együtt játszó, súrlódó, nevetgélő, síró testvérek úgy nevelik, csiszolják, alakítják egymást egyetértésre, lemondásra, szeretetre, mint a patakban az egymáson súrlódó kavicsok szép simára, formásra csiszolják egymást.

Ezért van, hogy többgyermekes családban jobbak a gyermekek. Jobbak, mert a közös növekedés alatt egymás iránt sok figyelemmel, elnézéssel kell lenniük; meg kell tanulniuk, hogy nem körülöttük forog a világ, s hogy mások kedvéért sok mindenről le kell mondaniuk.

Ellenben, ahol csak egy gyermek van, mi ennek a sorsa?

Nincsenek kis testvérkéi, hát felnőttek társaságára van utalva. Itt aztán koravén lesz, kotnyeles, mindent hamarább tudó «kis öreg». Zárkózott, hideg, aki az iskolában is nehezen melegszik fel, ha meg hazamegy, megint nincs kihez szólnia. Ez a magányosság még az idegzetére is visszahat. Innen érthető egy bécsi orvosnak érdekes statisztikája, amely szerint 100 olyan gyermek közül, akinek nem volt testvére, 2-10 éves korukban csak 13-at talált egészségesnek, míg 87 kisebb-nagyobb mértékben idegbajos volt; viszont 100 több testvéres gyermek közül 69 volt egészséges! Íme: ráfizet erre a szomorú divatra maga az az egyetlen gyermek is, akinek érdekében mindez történik. b) De ráfizetnek a szülők is! Ráfizetnek: a gyermekhez, egymáshoz és Istenhez való viszonyukban. Megint egy érdekes tény: az egy gyermeknek nehezebb parancsolni, mint a soknak, mert a több gyermektől félő szülők elvesztik tekintélyüket az egyetlen gyermek előtt is. Hiába parancsolnak neki, nincs foganatja. Mi ennek a magyarázata? A gyermek akkor szereti szüleit föltétlen odaadással, ha a szülők is föltétlen odaadással vannak a gyermek iránt s értük nem riadnak vissza az atyai s anyai méltóság áldozatától sem; a finom gyermeki lélek pedig valahogy megérzi, hogy itt ez hiányzik, s ha megérzi, vége az odaadó, engedelmes szeretetnek.

Van azonban még egy gondolat, amelyet érdemes a szülőknek megfontolniuk. Sok fáradságba kerül a gyermek nevelése, igaz; de – higgyétek el – kifizeti magát! És most nem is gondolok arra, hogy egykor öregségedben te is rászorulsz majd gyermekeid támogatására. Most valami egész más gondolat lebeg előttem. Hányszor szakadnak a megpróbáltatás szomorú napjai a családra! Borús napok, amelyekben az egyetlen derűt s napsugarat csak a csacsogó gyermekek friss lelke lopja be a szülők szívébe! Szomorú napok, melyekben a gyermek a védőangyala két összeütköző felnőtt embernek! Szomorú nézeteltérések, amelyek hogy végleges szétváláshoz nem vezetnek, az a gyönge gyermeki kezek mindennél erősebb erejének köszönhető.

Hányszor ismétlődött már meg az az eset, hogy a házasfelek közt napirenden volt az örökös civódás, elválással fenyegetőzés – míg nem volt gyermek. Viszont a megérkezett gyermek, s még inkább a megérkezett gyermekek végképp megerősítették a család alapjait! És itt megint hivatkozom egy statisztikai adatra. A statisztika szerint az elvált házasságok felénél egyetlen gyermek sincs, további 20%- nál meg csak egy gyermek. Világosan beszélnek e számok: ahol örülnek a gyermeknek s szívesen fogadják a velejáró gondot, ott a szülők egymás iránti szeretete s megbecsülése is növekszik, s a házassági kötelék erősödik.

De a keresztény szülők szemében minden eddiginél fontosabb érv e bűn ellen: az Isten akarata. A gyermek az Isten adománya, «Isten áldása» – mondták a régi, vallásosabb világban –, akinek elvállalása és fölnevelése tehát érdem az örök élet szempontjából is, viszont, akinek kiűzése az élet kapui elől szörnyű bűn.

Egy kétségbeesett anya a Dunába ölte magát, s karján magával vitte a halálba kis csecsemőjét is. Az emberek megdöbbenve olvasták a hírt. Hát hiszen szörnyű bűn is volt: kettős gyilkosság... de legalább az a csecsemő már meg volt keresztelve s ha el is vesztette földi életét, eljutott az Isten örök látására. De a mai Heródesek áldozatai keresztség nélkül jutnak a másvilágra! Nem kárhoznak ugyan el – ezt nem tanítja szent vallásunk, – de nem nyílik ki előttük az az ajtó sem, amely mögött a mennyország örök boldogsága várná őket. Elvesztették földi életüket – szüleik miatt! S elvesztették örök boldogságukat – szüleik miatt!

«Szüleik miatt» – mondtam. Dehát lehet ezeket szülőknek nevezni!? Van ezeknek fogalmuk arról, hogy milyen embertelen szörnyűség az ő bűnük?! Az Egyház, hogy külön is feltüntesse e bűn szörnyűségét, kiveszi azt a gyóntató atyák hatásköréből; csak a püspök oldozhat fel ez alól a bűn alól, vagy az a gyóntató, akinek a püspök erre felhatalmazást adott. De előbb-utóbb maguk a bűnösök is rájönnek bűnük szörnyűségére és ez az ő legnagyobb földi büntetésük. Az önvád, a lelkiismeret-furdalás szörnyűségei! Igen, mert a meg nem született gyermek megölése gyilkosság a szó bibliai értelmében, amely után fölhallatszanak az Úr szavai, melyekkel az első gyilkost vonta kérdőre: «Testvéred vére hozzám kiált föl bosszúért. Azért átkozott leszel a föld színén, mely fölnyitotta száját s testvéred vérét befogadta... Bujdosó leszel a földön». (1Móz. 4,10-12.) «A kiontott vér kiáltása» – mi ez, Testvéreim?

Shakespeare a Machbeth-ben így ír erről: «Arábia összes illatszerei nem tudják elvenni a gyilkos kezekről a rájuk tapadt vér szagát, semmi víz nem tudja lemosni a pirosló, véres foltokat. Fel-feltűnik a meggyilkolt áldozat véres alakja s a gyilkos felsikolt: Tigris jöhet, csak látomás ne jöjjön!» Csak látomás ne jöjjön! Pedig jön! Nagy fekete felhő nyomakodik ezekre a lelkekre... oda a nyugalom... oda a boldog házasélet! És a lélek vergődik. Volna egy út – egyetlen út – a jóvátételhez: az őszinte gyónás, de – jaj! – mily nehezen szánja el magát erre! És a lélek vergődik tovább... A szerencsétlen bűnös kapkod mindenhez: bőséges alamizsnákat ad, sokat imádkozik, elzarándokol Mária- Zellbe, kesereg, sír, hiába: csak magát csalja meg s nyugtát vissza nem nyeri. S aztán jön a további süllyedés; meghasonlik az Egyházzal, vallással, Istennel. Megátalkodik. Szid, kritizál vallást, – és nyugtát mégsem leli.

«Besser viele Kinder auf dem Kissen, als blosz eines auf deinem Gewissen!» Inkább egy csomó gyermek legyen a párnádon, mint csak egyetlenegy is lelkiismereteden! Mert rettenetes annak a sorsa, aki ujjat mer húzni az élő Istennel...

*

Testvéreim! Ezeknél a szomorú akkordoknál álljunk meg a mai beszéd végén. Túl hosszú lett beszédem, pedig témám még nincs befejezve: a jövő vasárnap még ugyanezt a kérdést tárgyalom, mert érzem, hogy még sok kételyre, nehézségre, ellenvetésre kell megfelelnem. Tudom, hogy a mai világ ebben a kérdésben könnyen ad felmentést. De nem ad az Isten s nem ad a történelem. Nem ad az Isten, akinek V. parancsa így szól: Ne ölj! S nem ad a történelem, melynek nagy törvénye pedig ez: Kultúra, technika, tudás, gép, bánya, kereskedelem mit sem ér: elpusztul minden nemzet, amelynél több a koporsó, mint a bölcső!

Úristen, segíts, hogy a magyar népen be ne teljesedjék ez a végzet!

Segíts, hogy a magyar asszonyok ne álljanak Heródes katonái közé!

Segíts, hogy anyáink áldozatos lélekkel értsék meg a költő szavát:
Tudod, mi az anya? Az élet szövője!
Tudod, mi a gyermek? Az élet jövője!
Mondd, kiké a jövő? Akik harcot nyernek.
Tudod-e, kik azok? Anya és a gyermek.
Ámen.