Tóth Tihamér: Isten terve és az ember lázadása

(a VI. parancs)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

A tízparancsolat törvényeinek magyarázatában a mai szentbeszéddel eljutottunk az Isten VI. parancsának tárgyalásához. És mialatt a beszéd anyagán gondolkoztam, egy egész friss napihír került szemem elé: elmélkedésre késztető bevezetés a VI. parancsról szóló beszédekhez.

A múlt hónapban a legnagyobb nyomorban halt meg Parisban egy öregasszony, akit a Mont- Martre környékén látásból sokan ismertek, mert ott tologatta mindennap zöldseggel telt ütött-kopott talicskáját és kínálta annak áruit. A mostani nemzedékből azonban csak kevesen tudták, hogy ki volt valaha ez a törődött, rongyos öregasszony. Az elhunyt zöldséges kofa valamikor Párizsnak egyik legünnepeltebb és körülrajongott szépsége volt. Színházi nevén La Goule-nak hívták és negyven év előtt a Moulin Rouge leghíresebb táncosnője volt. Ő maga dicsekedett léha életével s minden föllépte alkalmával boldognak érezte magát az a párisi fiatalember, akire ő rámosolygott.

De az idő megőrölte szépségét, könnyelműségével elpazarolta vagyonát, úgy hogy lejjebb, egyre lejjebb süllyedt és művészi karrierjében az utolsó állomás egy vándorcirkusz volt. De még innét is kiöregedett és vagy 15 esztendő óta zöldséges kofa lett egykori diadalának színhelyén...

Mily megrendítő illusztráció az isteni parancsok komolyságához! De egyúttal mily hathatós figyelmeztetés a VI. parancs tárgyalásának komoly felfogásához is! Jól tudom, hogy ennek a parancsnak megbeszélése a szószéken rendkívül nehéz és kényes feladat. És mindenesetre sokkal könnyebb volna szó nélkül átsiklani e nehéz téma fölött.

Dehát célt érnénk-e ezzel? Jobb lenne-e így? Jobb lenne-e, Testvéreim, ha elnézzük, hogy erről a témáról mindenki beszél – persze nem az Isten gondolatai szerint – beszél a színház, a mozi, a regény, az újság, a társaság, a festészet, a kirakat, mindenki... csak éppen a szószék ne beszéljen róla?! Ne beszéljünk arról a témáról, amit Isten oly fontosnak, életbevágónak tartott, hogy két parancsot is szentelt védelmére: a VI.-at és IX.-et! Hallgassunk erről, ne beszéljünk róla, mikor leghangosabban beszél, kiabál maga a bűn: kiabál az összeroppant fiatal gerincekből, kiabál a tivornyák lármájából, kiabál a zenés lebújok vad hangzavarából, kiabál a törvénytelen bölcsőkből, a fogházakból, kórházakból, őrültek házából! S akkor csak a szószék hallgasson róla?

Mikor ma moziban, színházban, újságokban, képeslapokban, kirakatokban, társaságban, szórakozásban, ezernyi ezer alakban tör az emberekre az érzéki kísértés; mikor mindenfelé száll a levegőben az erkölcstelenség pora – por, amelytől kiszárad a velő a csontokban, por, amelytől pocsolyává válik a vér az erekben, por, amelytől a lélek tavasza, ereje, öröme hervadássá, rothadássá, melankóliává satnyul, – szabad-e akkor némán hallgatnia a lelkek gondozójának?!

Hallgassunk, mikor napról-napra világosabban látjuk igazolva Szent Alfonznak hihetetlenül hangzó, döbbenetes szavait: «Az elkárhozottak közt, kik a poklot benépesítik, nincs egyetlen egy sem, aki a hatodik parancs ellen is nem vétkezett volna, és száz közül kilencvenkilenc egyenesen ezért a bűnért kárhozott el».

Nem, Testvéreim! Mikor az egész világon vásári lármával tör előre ez a bűn, mikor a pokol ezer csatlósa ördögi rafinériával igyekszik berántani az embereket ebbe a bűnbe, mert jól tudja, hogy ezzel lehet a legtöbbet a kárhozatba dönteni, – akkor nem szabad az Isten szolgáinak sem hallgatniuk!

Kérlek, Testvérek, ezekkel a komoly, vallásos gondolatokkal kísérjétek a VI. és IX. parancs következő tárgyalásait; és velem együtt küldjétek most egy rövidke imát a mi mennyei Atyánkhoz, hogy ezt a kényes témát kellő vallásos komolysággal tudjuk tárgyalni s hogy ezek a beszédek megértessék velünk az ő szent tervének fönségét és erősítésünkre váljanak a VI. parancs megtartásáért vívott harcunkban. A mai beszédet mintegy bevezetésnek szánom, és a VI. és IX. parancs alapigazságainak fogom szentelni. Isten fönséges tervét szeretném megvizsgálni s mindjárt melléállítani az ember szörnyű lázadását. Tehát: I. Az Isten terve, II. az ember lázadása; e két gondolat köré csoportosítom mai mondanivalómat.

I. Mi az Isten terve?

A) A teremtő Istennek csodálatos tervei szerint «ember» – így elvontan, fogalomban – nincs a földön, hanem: van férfi és van nő. Még pedig a férfi és nő lényegi: lég egymásra vannak utalva, egymást kiegészítik.

A férfit jellemzi a bátorságot és tettrekészséget igénylő alkotó munka; akarata kemény, elhatározása szilárd, s örül, ha gránit-homlokát győztesen feszítheti neki az életküzdelem viharának. A nő talaja ezzel szemben a család puha fészke, ahol kifogyhatatlan szeretettel s áldozatkészséggel gondozza férje otthonát, gyermekeit s mosolygósra simítja a nehéz kenyérkeresetből hazatérő urának vonásait. Alkotó ereje nem olyan nagy, mint a férfiúé, de viszont nagyobb a kitartása, türelme s tűrni tudása. Kell tehát férfi a világba s kell nő! A férfi ereje mellé kell a nő gyöngédsége, a férfiú erős akarata mellé a nő érzelmessége – s a kettő együtt valósítja meg az «ember» egész fogalmát.

Már most a teremtő Istennek micsoda fönséges eszméje volt az, és egyúttal mily megrendítő bizalma az ember iránt, hogy a halál által ütött rések pótlására az embert életet teremtő erővel ruházta föl, s az életteremtés kínálkozó sok lehetősége közül éppen a mostani módot választotta: a házasság szentségében sírig egyesült férfi és nő teremtő közreműködését!

Micsoda fönséges terv! Mily megrendítő bizalom!

a) Mily fönséges terv! Az úr teremthette volna a többi embereket is közvetlenül maga, különkülön, úgy mint az első emberpárt: teljesen kifejlődött állapotban. De nem így akarta! Megrendítő bizalmával az emberre ruházta teremtő erejének egy sugarát, egy villanását és ezáltal beláthatatlan bájt s melegséget öntött a földi életbe, – igaz, hogy óriási felelősséget is rakott az emberre. Gondoljuk csak el egy pillanatra, milyen más volna az élet – mennyivel hidegebb, laposabb, sivárabb – ha az Úr az emberek születését nem a mai módon tervezte volna!

Mily idegen, hideg, sivár volna az ember élete a földön, ha születése nem úgy történnék, amint történik! Először is nem volnának gyermekek a világon; mindenki komoly szakállas bácsi, felnőtt néni lenne s az élet nem visszhangoznék játszó gyermekek ezüstcsilingelésű kacagásától. Nem volna gyermekkor s ismeretlen lenne a gyermeki évek tömérdek, gondtalan, kedves öröme.

De még tovább is kell gondolnunk: nem volna család, nem volna szülők s gyermekek szeretete, nem a testvérek szeretete; mindenki idegenül, árván, rokon nélkül állna a világon, nem volna nemzet s haza s végképp vége lenne a nagy embertestvériség fölemelő gondolatának is. De az Úr magasztos gondolata nem akarta, hogy így legyen! Az emberbe öntött szent teremtő erő következtében minden elmúlt, minden ma élő s minden még következő nemzedékben az első emberpár vérének egyetlen nagy golfárama lüktet s ezzel létrejött a mai nagy embertestvériség. Minden embernek ezen a világon, a legelsőtől a valaha majd élő legutolsóig, a császártól a koldusig, a hatalmastól a gyengéig, az előkelőtől a proletárig, a tudóstól a tudatlanig, minden embernek egy a vére, egy a szolidaritása, egy a mennyei Atyja!

Mily kimondhatatlan szeretet volt Istentől, hogy éppen ezt a módját választotta az emberiség fennmaradásának! Hogy Ő csak az első két embert, az első férfit és első nőt teremtette közvetlenül; de ennek a kettőnek, s általuk valamennyi többinek átadott teremtő erejéből egy parányit; azt, hogy a többi embereknek már ők adjanak testi életet és Ő csak a lélek teremtését tartotta fenn közvetlenül Magának. Mily csodálatos, mily szent, mily fönséges terve a teremtő Istennek!

b) De tovább is megyek és itt már közeledünk a VI. parancs megértéséhez. Mily fönséges terv, de egyúttal mily megrendítő bizalom is! Ez a bizalom, amennyire megtisztelő az emberre, éppoly óriási felelősséget is helyez vallóira. Megtisztelő a gondolat, hogy az emberiség folytonos megújulásának munkájában – e valóságos teremtő munkában – Isten részt enged az embernek is; de akkor éppily nagy a felelősség is, hogy az ember ennek az erőnek a gyakorlását csupán arra az egyetlen szent célra használja, amelyre Isten azt rendelte és pedig csupán csak abban a törvényes keretben, amelyet Ő kezdettől fogva megszabott: az egy férfi és egy nő közt kötött, felbonthatatlan házasságon belül! Nem terv nélkül, nem ok nélkül helyezte hát az Úr az V. parancs után a VI. parancsnak tilalmát. Az ötödik parancs védi a már meglevő életet, a hatodik pedig magát az élet forrását. Az ötödik így szól: «Ne ölj!», azaz vért ne onts! A hatodik: «Ne paráználkodjál», azaz: vért ne ronts! S amint az ötödik parancs nem enged kárt tenni nemcsak a más életében, hanem a magunkéban sem, éppúgy nem engedi a VI. parancs, hogy az ember akár máson, akár saját magán, megszentségtelenítő tettekkel vagy vággyal zavarja meg az élet forrását.

Az egész természetben u. i. a legfönségesebb, legszentebb erő az életadás ereje. Az embernek is megvan ez a természettel közös hatalma, hogy új kis emberkéknek adhat életet, de amint az embert lelke beláthatatlan magasságokba emeli minden más teremtett lény fölé, éppúgy kell ezt a teremtő tevékenységét is az erkölcsi törvények legfinomabb betartásával átszellemesítenie, az anyag köréből lelki világba magasztosítania. Legszebb kiváltságunkról, «eszes természetűnkről» mondanánk le, ha a testi életnek csak egyetlenegy olyan megnyilatkozása is volna bennünk, amelyet tudatos lelkiséggel át nem finomítanánk és nem emelnénk ezáltal a merőben állati tevékenység fölé.

B) És ha ezeket megfontoljuk, akkor már át tudjuk látni a VI. parancs egész terjedelmét. A VI. parancs ugyanis első látszatra a szexuális kérdésnek csak egy részét intézi el. «Ne paráználkodjál! », házasságot ne törj (5Móz. 5,17.), azaz az élet forrását tartsd szent tiszteletben! Igaz, hogy a IX. parancs tovább megy, és nem csak a külső tettet tiltja, hanem annak gondolatát, kívánását is: «Felebarátod feleségét ne kívánjad». (5Móz. 5,18.) «Dehát – így okoskodhatnék valaki – mindkét parancsban csak a házasság tisztaságának védelméről van szó; a szexuális élet egyéb megnyilvánulásait tehát mintha az Úr nem ítélné el!» így gondolhatná ezt valaki, – és bizony tökéletesen helytelenül gondolná! Hiszen egészen érthető, ha az isteni parancs kimondottan éppen a házaséletet védi, mert hiszen az Isten akarata szerint rendezett házasélet megoldása az egész szexuális kérdésnek. Az Istentől nyert emberi teremtő erőnek u. i. egyetlen törvényes gyakorlási kerete a házasélet, még pedig a sírig tartó monogamikus házasság. Ez nem emberi találmány, nem idők múlásának alávetett konvenciói, hanem a legfinomabb benső emberi tulajdonságok külső megnyilvánulása.

A VI. és IX. parancs szavai első tekintetre csak a házassági hűséget látszanak védeni. De hogy ezen túlmenőleg is a lelki tisztaságba ütköző mindenfajta bűnt tiltanak, az világosan látszik az Úr Jézus s az apostolok ismételt tanításaiból, amelyek szerint mindenféle tisztátalanság súlyos bűn. Az Úr Jézus pl. így szól: «A szívből erednek a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok… Ezek azok, amik tisztátalanná teszik az embert» (Mt 15,19 s köv.). Szent Pál pedig az efezusiakhoz így ír: «Paráznaság és semmiféle tisztátalanság vagy kapzsiság szóba se jöjjön köztetek, amiképp az a szentekhez illik. Hasonlóképp ocsmányság sem, sem pedig ostoba, vagy kétértelmű beszéd ami illetlen». (Ef. 5,3. s köv.)

Már pedig, ha minden tisztátalanság bűn, akkor bűn mindaz, ami erre vezet. Az V. parancs «Ne ölj!»-tilalma tiltja például a haragot is, mert ez ölesre vezethet; éppígy a VI. parancs «Ne paráználkodjál! »-szavai tiltják mindazt, ami erre a bűnre vezethet; legyen az gondolat, tekintet, beszéd, olvasmány, bármi más veszedelem. Mert sehol gyakrabban nem igazolódik be a Szentírás szava, mint itt: «Aki szereti a veszedelmet, elvész abban». (Eccli. 3,24.)

Íme, ez a VI. parancs célja, ez az Isten fönséges terve! Mily megtisztelő, magasztos felfogása van szent vallásunknak a férfi és a nő helyzetéről! A házasélet gyakorlása, a férfi és nő közös feladata nem hogy nem bűn, hanem egyenesen Isten szent, fönséges, megtisztelő gondolata. És éppen arra való a VI. és IX. parancs, hogy ezt a szent gondolatot ne engedje eredeti rendeltetéséből kiforgatni s ne engedjen Isten szándékaiból gúnyt űzni.

II. Az ember lázadása.

De ha mindezt látjuk, ha Isten fönséges terveit ismerjük, annál ijesztőbben vigyorog reánk a kép, amelyre most, a beszéd második felében tekintetünket fordítjuk. Láttuk, mily magasztos az Isten terve. Nézzük most, mily szörnyű az ember lázadása!

A) Nézzünk szét a mai világban, – s mit látunk?

Mindenben elváltozott körülöttünk a világ, de talán semmiben annyira nem, mint ebben a kérdésben. Éppen nemrég olvastam valakinek – egy harmincéves nőtlen férfiúnak – szomorkodó megállapításait, hogy azért nem mernek a mai férfiak nősülni, mert a mai ember felfogása mindenben szabadosabb, mint a régieké volt.

Régen nem volt repülőgép – írja, – de a tiszta lelkek szárnyalóbban repültek; nem volt rádió, de a tiszta szívek könnyebben egymásra találtak.
Régen megszólták, aki púdert használt; ma alig mer társaságba menni, aki rúzst nem használ.
Régen a nő csak otthon nézett tükörbe; ma két villamos-megálló közt legalább kétszer.
Régen a leányok azért küzdöttek anyjuk ellen, mikor kapják már az első hosszú ruhát; ma anya s leánya együtt küzdenek a minél rövidebb ruháért.
Régen szüleivel alázattal beszélt a gyermek s tisztelettel nézett reájuk. Ma? «Hallja, maga!», vagy tegezi őket s tanácsokat osztogat nekik.
Régen fájdalommal, sajnálattal, bizonyos elfogódottsággal értesültek arról, hogy valakinek a házassága felbomlott ma ez érdekes, kiadós zsúrtéma, főleg ha a második házassága közben már harmadik parti is kilátásban van.
Régen a hűtlen házastársat megvetették s az úri társaságok kiközösítették, maguk közül; ma előkelő társaságokban nyíltan hősködni lehet a legújabb kalandokkal.
Régen a házasságokat az égben kötötték; ma elavult, csődbejutott intézménynek tartják s radikális reformját követelik.
Régen a házastársak együtt mentek a halálba is; ma karöltve mennek a bíró elé a válóperek tárgyalására.
A régi nő imponálni akart nőiességével, kedves, jól nevelt gyermekeivel, tiszta lakásával, jó konyhájával.
A mai mivel imponál? A táncával, dohányzásával, hiányos öltözködésével s szabados társalgásával... Így panaszkodik egy komoly harmincéves férfiú, – s ki merné mondani, hogy semmiben sincs igaza?! Kérdezzétek meg akármelyik komolyan gondolkodó embert (nem kell, hogy keresztény legyen, csak a világot nyitott szemmel járó), nem fogja-e beismerni, hogy a szexuális életnek a vallás láncaitól szabadjára bocsátott démonja az egész emberi társadalmat halálra maró veszedelemmé vált!

B) Miért vált veszedelemmé? Azért, mert minél magasztosabb célja van valamelyik életfolyamatnak, annál nagyobb bűn és annál nagyobb veszedelem azt feladatától eltéríteni s céljától megfosztani. A teremtett világon nincs is egyetlen élőlény, amelyik a teremtő szent törvényeit megszeghetné, csak az embernek van meg – sajnos – ez a kiváltsága. Az ember bűnös kézzel belenyúlhat az Isten teremtő gondolatába, s akkor követ el bűnt a VI. parancs ellen. Az ember felfordíthatja a Teremtő által hozott rendet, meghiúsíthatja az ő akaratát és élvezeti cikké, könnyelmű játékká alacsonyíthatja azt a tevékenységet, amelyet Isten az ő fönséges elgondolása szerint egyesegyedül új élet forrásának, emberbimbók életre-hívásának szánt.

«Der Körper ist kein Spielzeug, sondern ein Werkzeug» – mondja égy német író; «a test nem játékszer, hanem eszköz», a teremtés eszköze az Úr kezében. Ez volna a keresztény felfogás! De nézzünk szét, s mit látunk?

a) Ha alig van adománya Istennek, amelyet az ember hálátlanul rosszra is nem használt volna, végtelen szomorúsággal mondhatjuk, hogy az emberiség Istennek talán egyetlen tervét sem forgatta ki annyira eredeti rendeltetéséből, mint a lelki tisztaság megbecsülését, a férfinek és nőnek egymáshoz való viszonyát.

Isten terve teljesen tisztán áll előttünk: egy férfinek és egy nőnek egyesülése a felbonthatatlan házaséletben abból a célból, hogy az emberiség új utódokat nyerjen. Ezzel szemben ma színdarabok, mozielőadások, képek, fotográfiák, regények, újságcikkek, könyvek, álpróféták ezrei és tízezrei hirdetik a társadalomnak, hogy a férfinek és a nőnek joga van a családi élet előtt is, már fejlett korban is, és később család alapítása nélkül is, akár egyedül magában, akár mással együtt megszereznie azt a testi örömöt, amelyet a Teremtő terve szerint egyedül a családi élet szentélyében szabadna megismernie. Modern kultúránk erkölcsi hiánya semmiben nem mutatkozik ijesztőbb vonásokkal, mint a VI. parancs ellen elkövetett bűnök szörnyűségeiben.

b) Kérem, nem akarok túlozni! Nem akarom azt állítani, hogy az erkölcstelenség bűnét csak a mai kor ismeri és hogy a régebbi ember ment volt ettől. Nem állítom ezt, mert nem volna igaz. Az ösztönös vágyak – sajnos – régebben is tudtak győzni az isteni törvények fölött.

De a régi ember erkölcsi bukása és a maié között mégis van egy óriási különbség. Mily különbség? Hát az, hogy ha a régi emberben a test győzött a lélek fölött, akkor az vereségnek számított, az bűn számba ment, oly bűn számba, amellyel el kell bújni, amit szégyellni kell. Régen az erkölcstelenséget bűnnek bélyegezték, de ma felvilágosodottságnak dicsérik; régen az erkölcsös élet eszmény volt, de ma elmaradottságnak, képmutatásnak, álszenteskedésnek bélyegzik. A mai ember napfénynél vétkezik, és nyíltan vétkezik, és kérkedve, filozofálva, okoskodva vétkezik! Ma már tagadja, hogy ez bűn volna. Ma már nem a lélek vereségét látja ebben, hanem a testet megillető jog gyanánt hirdeti azt. Ma már más a technikánk, – mondja – legyen hát más az etikánk is.

És nem annyira az elkövetett bűnök sokasága, mint inkább ez az elvi álokoskodás a tulajdonképpeni megdöbbentő. Mert ebből fakad korunk egész szexuális nyomorúsága.

Nyomorúság, amelyet egyetlen ecsetvonással sem akarok itt megfesteni. Hiszen eláll az ember szívverése, ha látja a kloakák kicsapó, megáradt szennyvizét végighömpölyögni a lelkekben, az Isten veteményes kertjében. A modern városrendészet kitűnő csatornázással le tudja fogni a miazmákat, ragályos betegségek bacilusait; de csak azért, hogy aztán annál több eleven ember maradjon az erkölcstelenség ragályának lelki fertőzése számára? Németország nagy bíbornoka, az idős müncheni érsek (Faulhaber) már csak sok mindent megért életében! Mégis, mikor 1928. Szilveszter-esti beszédében ehhez a témához jutott, megrendülve kiáltott fel: Oly radikalizmusa uralkodik ma a testiség bűnének, a bűnnek oly brutalitása, olyan süllyedés a pogány erkölcstelenségbe, hogy Sodomának s Babylonnak az ítélet napján könnyebb sorsa lesz, mint Európa népeinek! Megrendítő szavak egy ősz püspök ajkáról!

*

És amikor ezeket a szavakat idézem, szinte önkéntelenül jut eszembe egy bibliai esemény, amely évezredekkel ezelőtt történt ugyan, de felidézése legjobban illik mai beszédem végére. Mindnyájan jól ismerjük a bibliának azt a jelenetét, amelyben az Úr közli Ábrahámmal, hogy Sodomát és Gomorrát lakóinak égbekiáltó erkölcstelensége miatt el fogja pusztítani. (Gen. 18. fej.)

Ábrahám alkudozni kezd.
– Uram, ha csak ötven bűntelen embert találsz a városokban, engedd el a büntetést.
S az Úr beleegyezik. Ábrahámnak ijedten jut eszébe, hogy talán nem is lesz annyi tisztalelkű ember.
Tovább alkuszik.
– Uram, érd be negyvenöttel... negyvennel... harminccal... hússzal... Uram, ha csak tíz lesz, bocsáss meg a városoknak!
S az Úr beleegyezik. De nem találtak tíz tisztaéletű embert sem.

gaz, hogy azok nem voltak keresztények. De, jaj, ha ma kellene az Úrral alkudoznunk itt, egy keresztény ország fővárosában, könnyebb volna-e a feladatunk, mint Ábrahámé volt? Ha az Urat végig kellene vinnünk képkirakatok, műtárlatok, utcai plakátok közt, elvinni moziba, színházba, orfeumokba, ha végiglapozná a képeslapokat, mit szólna akkor az Úr? És ha bemenne családjainkba, a szalonokba, ahol azok a bizonyos «művészi aktok» függenek a falakon; és a könyvek közé, amiket serdülő leányok titokban falnak a ragyogóan fehér leányszobákban, mit szólna ahhoz az Úr? Uram, nyisd meg szemünket és erősítsd lelkünket, hogy az erkölcsi értékek mai zűrzavaros zuhanásában legalább a Te híveid legyenek azok a tízek, akiknek be nem szennyezett hófehér lelke kedvéért megkönyörülsz a korhadó világon!

Testvérek! Most alázattal letérdelünk és csendesen elimádkozzuk: Uram! Én akarok a tízek közt lenni... a tízek... között... lenni... Ámen.