Tóth Tihamér: "Éltető kenyér"

(Szentírás: 1Kor. 10,12-18.)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Az újabb orvosi tudomány számára nagy haladást jelentett, mikor a vitaminokat felfedezték és az egészséges táplálkozás és a gyógyítás szolgálatába állították.

Vitaminok természetesen mindig voltak, mióta élet van a földön, – csak nem tudtunk róluk. Nem tudtuk, milyen döntő szerepük van az élet fenntartásában. Voltak titokzatos betegségek, amiket már régen ismert az emberiség, csak az okukat nem ismerte. Ezeknek a betegeknek tulajdonképp mintha semmi bajuk sem lett volna: ettek és ittak eleget, pihentek, gondozták magukat, mindenük megvolt – és mégis betegség gyötörte őket, mert valami hiányzót a szervezetükből; annak ellenére, hogy jól táplálkoztak, mégis gyöngék, sápadtak, kedvetlenek és levertek voltak, és senki sem tudta, hol volt a baj.

Ma már tudjuk.

Tudjuk, hogy táplálkozásuk volt egyoldalú. Az általuk fogyasztott ételekben nem volt elég vitamin.

Ha pedig az hiányzik, okvetlenül zavarok állnak be a szervezetben. Ezt ma már tudja a nagyközönség széles rétege is; sőt a legtöbb ember mást talán alig is tud a vitaminokról, csak annyit, hogy ha azok hiányzanak, előbb-utóbb nagy baj és zavar lesz belőle. Szent Tamás egyik eucharisztikus himnusza az Oltáriszentséget «panis vivus et vitalis»-nak, «élő és éltető kenyér»-nek nevezi. Ha ma írná ezt a himnuszát, talán «a lelki élet vitamin»-jának nevezné az Oltáriszentséget, mert az valóban éltető forrása az emberies élet nélkülözhetetlen építő elemei»-nek.

Emberek, vigyázzatok! Bármennyit esztek és habzsoltok magatokba a tudomány, művészet és technika falatjaiból, lelketek mégis sápadt, vérszegény, erőtlen és beteg lesz, ha nélkülözitek az éltető kenyeret, ha hiányzik belőletek az Oltáriszentség éltető ereje.

Mert ami a vitamin a test életének, az az Oltáriszentség a lélek életének. Az Oltáriszentség éltető kenyerére rászorul I. az egyén élete is, de II. a közösség élete is.

I. Az Oltáriszentségre rászorul az egyén élete.

A) Mindenkit megdöbbenthet az orvosoknak az a megállapítása, amely szerint napjainkban rohamosan nő az idegbajos emberek száma. De hiszen nem is kell ehhez orvosi tanúskodás; mi magunk is nem találkozunk-e lépten-nyomon összeroppant lelkű, kétségbeesett, önmagukkal meghasonlott emberekkel? a) Mi ennek az oka? Mi juttatta ezeket ide? Kétségkívül különféle gazdasági és egészségi, anyagi és erkölcsi ok is. De a lelki meghasonlásnak egyik leggyakoribb előidézője az, ha az ember vakmerőén kiszakítja élete gyökerét a vallás éltető talajából. Tagadhatatlan ugyan, hogy anyagi tényezők is megtámadhatják a lelki egyensúlyt; de ahol az Istenben gyökerező lélek ellenálló erejével találják magukat szemben, mégiscsak sokkal könnyebb azoknak összemorzsoló erejét kivédeni!

Ha az élet legégetőbb kérdéseire nem tudunk kielégítő választ adni – amint a hittől elfordult ember nem is tudhat –, ez már magában is a legkínzóbb kételyek és lelki egyensúlyt megbontó töprengések forrásává válhat. Csoda-e, ha ilyen belső lelki meghasonláson tönkremegy még az egészséges ember is? Akinek lelkén a vallási kétely mint őrlő szú rágódik, annál beteges tünetek fognak jelentkezni az élet egyéb területén is, mert amint a vallásos meggyőződésből lelki erő fakad, éppúgy a meg nem oldott vallási kérdésekből gyöngeség és bizonytalanság érzete ered a mindennapi élet feladataiban is.

b) Innen érthető, hogy újabban egyre több gondolkodó, köztük még a vallástól messze szakadtak is, nyíltan beismerik a vallásos meggyőződés értékét a lélek hygieniájának szempontjából.

A neves bölcselő, Fechner, aki igazán messze volt a kereszténységtől, ezt mondja: «Vedd el az imát a világból és annyi, mintha eltépted volna azt a kötelet, mely az emberiséget Istenhez fűzi; annyi, mintha némává tetted volna a gyermeket atyjával szemben.» Ebből tehát következik, hogy aki az emberiséget megtanítaná imádkozni, nagyobb kincshez juttatná, mintha színarannyá változtatná a Gellérthegyet és neki ajándékozná!

Archimedes azt kérte, adjanak neki egy szilárd pontot, ahová felfüggeszthesse csigasorát, és – kimozdítja helyéből a világot. Az az ember, aki elszakadt Istenétől, hiába keresi azt a nyugvó pontot, amely a teljes biztonság érzetét nyújthatná neki; viszont ilyen szilárd ponton áll az emberi lélek, mialatt az Oltáriszentség előtt imádkozik.

Minthogy tehát Istenhit és lelki egészség között ilyen benső kapcsolat áll fenn, éppen nem lehet különös, ha a lelki betegségek ijesztő számban szaporodnak egy olyan korban, amely egyre jobban lazítja kötelékeit az Istennel szemben. Mihelyt az emberiségben csökkenni kezd a vallásos meggyőződés, az élet minden területén beáll a bizonytalanság.

c) Hogy ez a bizonytalanság mennyire bekövetkezett a szociális téren, arra – azt hiszem – nem kell sok szót vesztegetnem. Hiszen a vallás az a kötelék, amely minket Istenhez fűz, de egyúttal egymással is összefűz és összetartja az emberiséget is; ahol elvágják ezt a köteléket, darabokra kezd széthullani a közösség, atomizálódni kezd az élet. Széthull a társadalom, mert széthull sejtje, a család; tévutakra kerül a jog, elsekélyesedik a művészet, céltalanná válik az emberi élet. Neves pszichológusok állapítják meg, hogy a modern ember lelki szenvedéseinek nagy részét éppen ennek a lelki gyökértelenségnek számlájára kell írnunk. Mert elfordulás az Isten országától – csak destruktív hatású lehet mind az egyéni, mind a társadalmi életre.

B) De még egy másik szempont vizsgálatával is eljutunk ugyanerre a következtetésre.

Ha az ember nem akar ellaposodni és elnyomorodni, szüksége van az ideálok magasba húzó erejére.

Szükségünk van ideálra, amely fölöttünk álljon.

a) Már pedig a legméltóbb ideált a hit állítja elénk: olyan fönséges célt, amelyhez érdemes ragaszkodni minden idegszálunkkal és minden érzelmi megmozdulásunkkal.

Nietzsche kidobta lelkéből a keresztény hitet. Nagy Úr maradt utána, valamivel be kellett töltenie. Fölállította tehát új ideálját: az «Übermensch»-et. De ez az Übermensch csak árnykép volt, csak fantázia szülötte, ebbe ugyan hiába kapaszkodnék bárki is, – az őrületben végezte életét Nietzsche is.

De nem ugyanezt látjuk-e minden más embernél is? Ha elveszítik hitüket, és ezzel elsötétül előttük az élet célja, valami megdöbbentően fájdalmas, részvétre méltó vívódás indul meg bennük: lázas kutatás valami után, amit azonban Istenen kívül nem tudnak megtalálni.

Isten nélkül elvész az élet célja; céltalan életet pedig nem lehet lelki harmóniában leélni. Ezért válik az Istenét vesztett lélek a lelki betegségek zsákmányává, így érthető meg egy neves idegorvosnak (Jung) nyilatkozata: «Az én betegeimnek kb. egyharmad részénél nincs semmi klinikailag kimutatható neurózis, csak életük céltalansága és értelmetlensége a betegségük. Nem tiltakoznám az ellen, ha valaki ebben jelölné meg korunk általános neurózisát.» (Id. Schönere Zukunft. 1957. évf. 675. l.)

b) És miben tud ezen segíteni az Oltáriszentség? Abban, hogy megvédi az egyént az ellaposodástól, és hívogat föl, az éltető magaslatokra; mert hiszen hitünk legmagasabb, örökké napsütésben fürdő csúcsain épp az Oltáriszentség titka fénylik.

Hiszen lehetne-e fölemelőbb, eszményi életre késztetőbb hittételünk, mint aminő az Eucharisztia tana? Lehetne-e többet mondani annál, hogy az Oltáriszentségben a mi Jézusunk van jelen? Az a Jézus, akinek már neve is mint kis öntött balzsam illatozik, akinek már említésére is megfut a pokol öszszes hatalma, akinek már ruhája szegélye is betegeket gyógyított! És itt nem a neve van felírva, itt nem az ő nevét emlegetjük, itt nem a ruhájából őrzünk egy darabot, hanem az van itt, aki ezt a ruhát hordta, aki ezt a nevet viselte.

Az Oltáriszentség nem egy darab a keresztfából, hanem aki azon a fán függött. Nem a töviskorona, hanem a tövis» koronázott szent fej. Nem az Üdvözítő Szívét átszúró lándzsa, hanem a lándzsával átszúrt Szent Szív.

c) Milyen lüktető életet várhatok én is, micsoda tavaszi hajnalhasadást, rügyfakadást, napsugaras új életet, ha méltóan részesülök az Eucharisztiában! Mikor áldozás után a Szent Szív ver az én szívem fölött és szétlövelli az Üdvözítő vérét az én ereimbe és kihajt, kitisztít, kiéget az én szegény bűnös szívemből minden gyengeséget, gyarlóságot, hogy ne maradjon abban a legkisebb szenny sem, hogy ne legyen szívemnek egyetlen lüktetése, sem, amelyik nem Istenért s az ő dicsőségéért történik! Mily eleven reménnyel bicegnek bénák és sánták a pöstyéni, hévizi, szoboszlói meleg forrásokhoz. De a mai emberre még százszorta fenyegetőbb az erkölcsi bénaság, a lelki sántaság! Hová forduljon ez ellen? Hol szökell ennek gyógyító forrása? Itt, az Oltáriszentségben.

Vannak az ilyen gyógyfürdőkben hotelek, amelyek ezt a büszke címet viselik: «Qui-si-sana», «itt az ember meggyógyul». Ah, igen, ha valahová föl szabad ezt írni, hát az oltárszekrényre: Itt a lélek meggyógyul.

Hát, Testvérek, halljátok meg a Szentírás hívó szavát: «Jertek, egyétek étkemet, és igyatok a borból, melyet nektek elegyítettem!» (Péld. 9,5.) És aztán: «Ti szomjazok, jöjjetek a vizekhez mindnyájan... Hallgassatok reám, s akkor jót esztek». (Iz. 55,1. 2.) Aki az Oltáriszentséget állandóan veszi magához, abból nem fog hiányozni a lélek vitaminja. Az valóban jogosan mondja el a közismert szép imát: «Ave, verum corpus, natum ex Maria Virgine...»

Üdvözölt légy Krisztus teste,
Mely a Szűztől születtél,
S a kereszten áldozatnak
Értünk megfeszíttetél,
Kinek átvert oldalából
Víz csurgóit és drága vér.
A halálnak végső harcán
Táplálj minket, szent kenyér.
Maradj, maradj velünk,
Mária Fia, édes Mesterünk.

II. Az Oltáriszentségre rászorul a társadalom is.

De az Oltáriszentség éltető kenyér nemcsak az egyén, hanem a társadalom számára is. Éltető erőforrás azzal, hogy «az örök dicsőség záloga» és azzal, hogy «a szeretet köteléke».

A) Az Oltáriszentség «az örök dicsőség záloga». Már pedig az örök élet hite döntően befolyásolja az egész emberi társadalom alakulását is.

a) «De hiszen a túlvilág gondolata alkalmatlanná tesz erre a világra, – mondják egyesek. Ha a másvilág lebeg előttem, elvesztem harci-kedvemet erre a világra. Ha hiszek a másik világban, elveszti értékét előttem ez a világ.»

Pedig csak kissé kellene elgondolkodnunk, és azonnal belátnók, mennyire nincs így, – sőt éppen mennyire fordítva van. A keresztény ember számára annyira fontos ez az élet, hogy éppen ettől függ még az örökkévalóság is. Szent hitünk szerint csak akkor fogunk az élet teljességéhez eljutni – amit más szóval örökéletnek vagy Isten boldogító látásának is nevezünk –, ha ezt a földi életet a legbecsületesebben töltöttük el. Vajon lehetne-e nagyobb fontosságot adni a földi életnek, mint ilyen tanításokkal:

Minden percedről, minden szavadról számot fogsz adni! Amit csak teszel, mindaz átnyúlik az örökkévalóságba! Igen: ha valakinek komolyan kell vennie ezt a földi életet, hát a kereszténynek kell.

b) De ugyancsak ennek a túlvilágnak hitéből nő ki a valódi emberi nagyság is. A keresztény ember tudja, hogy nem ez a pár évtizedes földi zarándoklás az ő végső célja. Azonban mennyivel imponálóbb és vigasztalóbb az ilyen embernek élete, mint azé, aki a létet csupán a küzdelmes földi élet nyomorúságos tengődésére szorítja össze!

A kereszténység éppen nem hirdeti, hogy csak a világból elmenekülő remeték üdvözülnek. A kereszténység éppen nem követeli, hogy akit egészen rabul ejt a túlvilág szeretete, az esetlenül ténferegjen ezen a világon. Meg kell változtatnunk azt a helytelen felfogást, mikor a szülő ezzel tiltja meg gyermekének a gyakoribb szentgyónást és áldozást: «Nem akarom, hogy gyámoltalanná légy.» És hogy mikor valaki egy sápadt, beteges leányt lát, mindjárt kész az ítélettel: «Ez bizonyára vallásos leány ». Mintha egy jól öltözködő, egészséges, vidám kedvű leány, egy élettől duzzadó, izmos, ügyes fiú nem is lehetne vallásos! Az Oltáriszentség ugyan a túlvilágért van és a túlvilág kenyere, de túlvilági hit és evilági munkás, értékes élet éppen nem zárják ki egymást.

c) Főképp ha még hozzávesszük azt a felbecsülhetetlen erőt is, amit a túlvilág hite a földi élet szenvedéseinek elviselése szempontjából jelent!

Embernek lenni és szenvedni – elválaszthatatlan fogalmak. Szenved az is, aki hisz a túlvilágban, és szenved az is, aki nem hisz. De mily ég és föld a különbség a kettő között! Ha hiszek az Istenben és az ő országában, ha erősít és éltet engem az Eucharisztia, az örök dicsőség záloga, akkor erőt merítek annak tudatából, hogy az örök dicsőség országában – az igazságosság és szeretet országában – megszűnik majd minden igazságtalanság és szeretetlenség és jutalmát elnyeri a földi állhatatosság. De mi lesz akkor velem, honnan merítek erőt a szenvedés, üldöztetés és nélkülözés napjaiban, ha azt kell tartanom, hogy ez a földi élet a végső szó, ez a földi ország a végső ország?

B) De van az Oltáriszentségnek még egy másik, fölmérhetetlen értékű áldása is a társadalomra nézve. Ezt a kongresszusunk jelszava fejezi ki: «Eucharistia vinculum caritatis», «az Oltáriszentség a szeretet köteléke».

a) A legtöbb emberi tevékenységnek mi a legközönségesebb, leggyakoribb ösztönzője? Az önzés, a durva, szeretet nélküli, mindenkit letaposó egoizmus. Ezért hengereli le egyik ember a másikat, egyik nemzet a másikat, egyik népfaj a másikat. Ennek az önzésnek hatása alatt fajul el az egyénekben a helyes és megengedett önszeretet erénye a lelketlen kapzsiság bűnévé, de ugyancsak ez torzítja a népekben is a hazaszeretet helyes és értékes erényét önistenítő fajimádássá és viszi őket brutális gazdasági harcba és kizsákmányolásba más nemzetekkel szemben.

Már most mi az ellensége az önzésnek? A szeretet! És hol találjuk a legnagyobb szeretetet? Krisztusban. És nála is mikor? Amikor az Oltáriszentséget alapította. Hiszen Szent János apostol e szavak28 kal vezeti be ennek leírását: «Szerette övéit, kik e világban valának, mindvégig szerette őket.» (Jn. 13,1.)

Ez a szentség tehát az önzésnek kiváltképp ellenszere; benne az egységnek és közösségnek megbecsülhetetlen forrására akadunk. A szentmise alatt és a szentáldozás pillanatában eltűnik minden emberi gőg és felfuvalkodottság, minden lenézés és szeretetlenség, itt egyforma alázattal térdel egymás mellett király és koldus, gazdag és szegény, öreg és fiatal, férfi és nő. És valóra válik boldog Eymard szava: «Az Oltáriszentség egyenrangúvá tesz minden embert és így megteremti az igazi egyenlőséget. A templomon kívül vannak méltóságok, de elsőszülött testvérünknek, Jézusnak asztalánál mindnyájan testvérek vagyunk.»

b) Így válik az Oltáriszentség népeknek, sőt az egész emberiségnek egyesítőjévé: fehérek és feketék, északiak és déliek, ugyanazt a Krisztust imádják a szentmisében és ugyanazt veszik magukhoz az áldozásban. Ez az igazi népszövetség: a szentségi Krisztus előtt leboruló százmilliók testvérisége! Általa Isten egybeforrad az emberrel, az ember egybeforrad Istennel és az emberek lelke egybeforrad egymás között. Az ilyen emberek aztán megvalósítják Szent Pál szavait: «Kérlek titeket, testvérek, a mi Urunk, Jézus Krisztus nevére, hogy... ne legyenek köztetek pártoskodások; hanem legyetek tökéletesen egyek ugyanegy értelemben és ugyanegy véleményben.» (1Kor. 1,10.)

Az őskereszténységnek különösen kedvelt képe volt a sok búzaszemből eggyé kevert, egybeforrasztott kenyérnek gondolata. Ezzel is azt látták jelképezve, hogy az Eucharisztia csakugyan az egybeforrasztó szeretet köteléke.

Az újszövetségi szentiratok után legrégibb keresztény irodalmi emlékünk a «Didache». Ebben találjuk az alábbi imát: «Amint ez a megszegett kenyér a hegyeken volt szétszórva, de összehordva egygyé vált, így hordassék egybe a te közösséged a világ minden széléről a te országodban, mert tied a dicsőség és hatalom Jézus Krisztus által mindörökké.» (9,4.)

c) És így válik az Oltáriszentség valóban a mi ehető kenyerünkké.

A levegő 80% nitrogénból és 20% oxigénből áll. Ha nincs oxigén, nincs élet. Ha kevesebb az oxigén, sápadni, szédülni kezdenek az élők. A szellemi atmoszférából sem hiányozhat a vallásos meggyőződés oxigénje. Napjainké bán mesterségesen rontják és kevesbítik ezt az oxigént, – mit csodálkozunk rajta, hogy kapkod és fuldoklik az egész emberiség? Kapkod és fuldoklik, sápad és szédül, mint az egyoldalúan táplálkozó ember, akinek táplálékából hiányzik a kellő vitamin.

Mije hiányzik a mai embernek? Aranya? Több van, mint bármikor. Kényelme, higiéniája, szórakozása? Soha ennyi még nem volt. Tudása, technikája, művészete? Fölülmúlja minden előbbi korokét. Hát mégis mije hiányzik? Az Eucharisztia éltető kenyere. És ezért nincs békéje az egyénnek, nincs a társadalomnak, nincs a népeknek. Mennyi mindenben kerestük már ezt a békét! Hányszor véltük már föltalálni a boldogságot! És ma messzebb van tőlünk, mint valaha is volt. Nyugtalanul járkál és bolyong a paradicsomból száműzött ember évezredek óta a földön, és nem leli meg a békét. Miért nem? Mert ez a világ nem is képes megadni azt a békét, amire vágyunk: a zavartalan és tartós lelki békét.

De megcsendül az Eucharisztia Krisztusának szava: «Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek; nem miként a világ adja, adom én nektek.» (Jn. 14,24.) Ah, igen, erre van szükségünk. Amelyik nemzet gyermekei megtöltekeznek az Oltáriszentség lelkületével, azokból jóakaratú emberek válnak. Már pedig a betlehemi angyali üzenet csak ezeknek ígér békét: «Dicsőség a magasságban Istennek és a földön békesség a jóakaratú embereknek.» (1Kor. 1,10.)

* * *

Testvéreim! Kis arab gyermekéket oktatott egy misszionárius a keresztény hit elemeire. Éppen karácsony körül járt az idő és a hittérítő felmutatta a kicsinyek előtt a mindnyájunk által jól ismert képet: a Szent Család szállást keres. Szűz Mária egy szamáron ül, Szent József kengyelnél fogva vezeti az állatot és így mennek némán a sötét éjben.

A gyermekek nézik a képet, majd az egyik jelentkezik: Atyám! A kép téves. Mária ül az állaton és József megy gyalog. Fordítva kellene lenni: a férfinak kell lovagolnia és a nőnek kell gyalog mennie.

A kisfiúnak egészen igaza volt – arab szempontból; ott csakugyan a férfiak vitetik magukat kényelmesen az állattal, feleségük pedig, fején cipelve a megrakott kosarat, gyalog követi férjét. A nő náluk nem sokban különbözik a rabszolgától, férje pénzért veszi és szorgalmas munkálkodásával kell kimutatnia, hogy férje nem dobta ki reá hiába a pénzt.

– Csakugyan igazad van, mondta neki a misszionárius. Erre felétek ti ezt így látjátok. De mit gondoltok, József mégis miért cselekedett másképp, és miért volt ennyire jó Máriához?

– Azt hiszem, felelte az egyik kisleány, azért, mert Máriának kellett lennie a kis Jézus anyjának.

Ha tudta volna a kis arab leányka, hogy mennyire mély, mennyire bölcs feleletet adott! Csakugyan az Úr Jézus megjelenésével változott meg a világ sora; nemcsak a nők kerültek ki Általa addig megalázott helyzetükből, hanem a Krisztus által alapított Isten országában más sínpárra került az egész emberi élet is. Az Isten országa az emberi egyenjogúság országa. Az Isten országa az igazságosság országa.

Az Isten országa a felebaráti szeretet országa. Az Isten országa a tiszta kéz, tiszta élet, tiszta erkölcs országa. És ennek az országnak erőforrása, lüktető vérkeringése, dobogó szíve, éltető kenyere: az Eucharisztia.

Ki nem látná, ki nem erezné lépten-nyomon a korunkat kínzó két legnagyobb problémának: a szociális kérdés megoldatlanságának és a népek gyűlölködésének szörnyű veszedelmét? Mindkettőnek háborgó hullámaira elsimító olaj ömlik abból az Eucharisztiából, amelyben jelen van Krisztus; az a Krisztus, akinek utolsó perceiben legfőbb imája volt: «Mindnyájan egyek legyenek, mint te, Atyám, én bennem és én tebenned, úgy ők is egyek legyenek bennünk.» (Jn. 17,21.)

Ahol elevenen él a lelkekben az Oltáriszentség tisztelete, ott eljött a földre az Isten országa, és ezzel eljött, ami nélkül nincs emberies élet: eljött közénk az egység, eljött a szeretet.

«Zengjen hát a hálaének,
Zúgjon völgyön-tengeren.
A szeretet Istenének
Dicsőség és üdv legyen!
Az egész föld legyen oltár,
Kehely rajta a szívünk,
Minden dalunk zengő zsoltár,
Tömjénillat a hitünk!»
(Kongresszusi himnuszunkból.)

És akkor válik majd valóra rajtunk Aquinói Szent Tamás himnusza, hogy az Oltáriszentség «panis vivus et vitalis», «élő és éltető kenyér», és akkor hirdeti majd a megbékélt lelkek millióinak hálája idei kongresszusunk jelszavát: «Euchariss tia vinculum caritatis!», «az Oltáriszentség a szeretet köteléke. ». Ámen.