Schütz Antal: Eucharisztiai geometria

Az Eucharisztia titokvalóságának és a geometriának találkozója az eucharisztiás jelenlét. Az átlényegülés dogmájának egyik világos következménye, melyre már ismételten utaltunk, hogy jóllehet az eucharisztiás Krisztus nem tölt ki test módjára egy helyet, mégis a szó valódi értelmében a színek által körülírt helyen jelen van.
Az Oltáriszentségben ugyanis Krisztus átlényegülés útján jelenül meg; vagyis a kenyér és bor szubstanciájából lesz Krisztus teste és vére. Tehát az átlényegülés folyamatának végmozzanatát, az eucharisztiai Krisztust ott kell keresnünk, ahol megszűnt a kezdô mozzanat, a kenyér és bor szubstanciája, vagyis ott, ahol az eucharisztiai színek vannak. Jóllehet tehát az eucharisztiás Krisztus nem tölti be kiterjedt test módjára azt a helyet, melyet a színek körülírnak, mégis sajátos vonatkozása van ahhoz a helyhez. Krisztus embersége ugyanis nincs mindenütt jelen Luther ubiquizmusa értelmében; viszont az átlényegülés következtében ott van, ahol a kenyér és bor színei; tehát mindenütt van, ahol szentostya van, de nem tôle jobbra vagy balra, alatta vagy fölötte. Ez pedig más szóval annyit jelent, hogy az eucharisztiás Krisztus a színek alatt szellem módjára, definitív módon van jelen: kiterjedtség nélkül jelen van egy kiterjedt való által körülírt helyen úgy, hogy egészen jelen van annak minden egyes pontjában és jelen van sokszorozódás nélkül az egészben; olyanformán, mint jelen van testünkben a lelkünk, vagy mint pl. a Newton-féle gravitációs törvény jelen van a naprendszerben és annak minden egyes tagjában.
Itt azonban az eucharisztiás jelenlét titkának egy új oldala tűnik elénk: Az egy ember Krisztus jelen van mennyekben az Atyának jobbján, és jelen van a földön mindenütt az eucharisztiás színek alatt. Ez az eucharisztiai sokhelyűség (multilocatio), vagy mivel az eucharisztiás Krisztus nem foglal helyet kiterjedt test módjára: sokjelenlétűség (multipraesentia). A trentói atyák azt mondják: ,,Nincs ellenmondás abban, hogy a mi Üdvözítônk állandóan az Atyának jobbján ül mennyekben természetes létezésmódja szerint, és mindazáltal sok más helyen szubstancia szerint jelen van szentségileg számunkra olyan létezésmóddal, melyet szavakkal alig lehet kifejezni; hogy azonban Istennél lehetséges, ezt van módunk megközelíteni a hittôl megvilágosított gondolkodás által, és kötelességünk állhatatosán vallani''.
Hogy ezt a titkot hívô elmével megközelíthessük, tegyünk különbséget a sokhelyűség lehetséges fajtái között:
Elsô a folytonos sokhelyűség (multilocatio continua rei definitive praesentis), vagyis a definitív jelenlétű testnek térbeli vonatkozása: egészen jelen van egy körülírt helynek egészében és minden egyes részében. Ezen a módon van jelen, mint láttuk, az Üdvözítô teste és vére egy ostyában, egy kehelyben. Ennek a többjelenlétűségnek analogonját még megtalálni a tapasztalás körén belül: így van jelen a lélek a testben, a fizikai törvény az anyagban.
A második: definitív jelenlétű testnek megszakított sokhelyűsége (multilocatio disereta rei definitive praesentis). Ezen a módon van jelen az egy Krisztus több ostyában, akár ugyanazon az oltáron, akár több egymástól bármilyen messze esô oltáron, továbbá egy ostyában, melyet széttörtünk. Ez a sokhelyűség voltaképpen nem tartalmaz új titkot az elôbbivel szemben. Egy egész konszekrált ostyában az elôbbeni sokhelyűség értelmében egészen jelen van a Krisztus; nemcsak az egészben, hanem minden egyes részben is, tehát két olyan részben is, melyeket köz választ el egymástól, pl. két szélsô részben. Ez a tényállás nem változik meg, ha a térköz nem a kenyér színeivel van kitöltve, hanem bárminô más anyaggal; és nem változtat az sem, ha az a térköz nagyobb vagy kisebb (magis et minus non mutat speciem). Mennyire viszonylagos valami a távolság, a ,,közel'' és ,,messze'', eléggé kiviláglik abból, mit tartottak nagy távolságnak a primitív közlekedés idejében, és mit ma, a repülôgépek és rádió korában. Ezzel azonban adva van Krisztusnak tisztán eucharisztiás sokhelyűsége.
Egy harmadik fajta a körülíró jelenlétű testnek egyszerre több helyen való jelenléte (multilocatio rei circumscriptive praesentis). A sokhelyűségnek ezt a módját beszéli a legenda nem egy szentnek életébôl; pl. hogy Liguori Szent Alfonz egyszer Nápolyban gyóntatott és ugyanakkor Rómában prédikált. Sok keresztény gondolkodó szerint azonban ez a többhelyűség (a legendában általában csak kéthelyűségrôl esik szó: bilocatio) ellenmondást tartalmaz; szerintük lehetetlen, hogy egy tényleg kiterjedt test, pl. ember egyszerre több helyen legyen. De talán csak az a fajtája tartalmaz ellenmondást, mely az egy idôben több helyen jelen valónak ellenmondó állítmányokat tulajdonít, hogy pl. egy ember valahol szentként és ugyanakkor másutt istentelenként jelenik meg. Sôt nem nehéz egyenest igazolni a kéthelyűségnek lehetségét. A mai pszichofizika tanítása szerint bármilyen ingernek bizonyos ideig hatni kell avégbôl, hogy észlelet legyen belôle; pl. fényinger csak akkor vált ki fényérzetet, ha legalább egytized másodpercig hat. Ha tehát ennél rövidebb idôre megszakad a fényhatás, azt a megszakítást nem vesszük észre, hanem a fényforrás folytonosnak tűnik föl, mint pl. a mozifölvételek is. Ha tehát valaki itt van ebben a szobában, és meg tudná tenni, hogy észrevétlenül más helyre távozik, de úgy, hogy egytized másodpercen belül visszatérne, itt állandóan jelennek tudnók; de ugyanekkor jelennek látnák ama másik helyen is olyanok, kiknek egytized másodpercnél kevesebb idô is elég volna az észleléshez. Itt tehát annak rendje és módja szerinti bilocatio állna elô.
Azonban akármint van a dolog, a sokhelyűségnek ez a módja az Eucharisztiánál nem jön szóba; hanem csakis az ún. vegyes sokhelyűség: Krisztus teste egy helyen, a mennyországban körülíró jelenléttel van, és a földön sok helyütt az eucharisztiás színek alatt definitív jelenléttel. Ebben a mozzanatban verôdik ki legélesebben az eucharisztiás sokhelyűség titka.
De ellenmondás ebben sincs. A sokszoros jelenlétnek ez a módja ugyanis nem mondja azt, hogy Krisztusnak teste egy helyet elfoglal mennyekben és ugyanaz a test ugyanakkor másutt sokfelé szintén helyet tölt be, és ilyenformán önmagával szemben különféle távolságokba kerül (bár nem lehet kimutatni, hogy ez lehetetlen); hanem csak azt mondja, hogy egy helyen, a mennyben betölt egy meghatározott térrészt, másutt pedig kiterjedt térfoglalás nélkül van jelen az eucharisztiás színek által körülírt helyeken. A jelenlét maga pedig nem létvalóság, hanem csak külsô vonatkozás; a lény léttartalmához semmit sem ad hozzá. Következésképp nincs ellenmondás abban, hogy egy való (Krisztus mennyei teste) valóságtartalmának minden változása nélkül, sôt helyzetének és kiterjedtségének változása nélkül sajátos új vonatkozásokba lépjen a térrel szemben, amennyiben kiterjedetlenül megjelenül az eucharisztiás színekben.
A sokhelyűség megsejtésének kulcsát részint a fizikai-metafizikai síkon lehet keresni, részint a geometriai, ill. matematikai síkon.
A fizika és metafizika síkján fôként az ún. dinamikus, azaz hatásszerű jelenlét világít reá az eucharisztiás jelenlét lehetôségére. Már közvetlen tapasztalás meggyôz arról, hogy bármely valónak, fôként azonban a szellemnek hatásszerű jelenléte messze átnyúl a szubstanciás jelenléten. A szónok szubstancia szerint jelen van a szószéken, azonban szavának erejével jelen van azon az egész területen, ahová elhat a szava, nevezetesen ott van minden egyes hallgatójának tudatában; tehát valamiképp megsokszorozza önmagát. Ugyanígy a fejedelem hatalmával és gondjával jelen van egész birodalmában, minden alattvalójánál. Kiváló vezéreknél ez a jelenlét szinte szubstanciaszerűvé válik. Napóleonnak minden katonája úgy harcolt, hogy a császár szeme rajta van. Baross, magyar kereskedelmi miniszter úgy tudta biztosítani a maga állandó ellenôrzô jelenlétét, hogy az utolsó kis állomásnak utolsó szolgája is szinte betűszerint az ô jelenlétében dolgozott; többek közt azért is, mert sohase tudhatta, hogy ha megállt egy vonat, nem száll-e ki belôle a minisztere.
Az ún. definitív jelenlét, az eucharisztiás jelenlétnek alapmódja, léttartalmilag rokonságban van a hatásszerű jelenléttel. Szabad tehát az Úr Krisztusnak a sok konszekrált ostyában való jelenlétét a fönti példák módjára gondolni. Sôt szabad tenni még egy lépést, mely a tapasztalati világból átvezet a metafizika világába, és ott, ugyanazon a vonalon a végesbôl a végtelenbe. Nem mintha egy percre is szóba állhatnánk Luther ubikvista elgondolásával: Jézus Krisztus valósággal Isten; ámde Isten mindenütt jelen van; tehát Krisztus mindenütt (ubique) jelen van. Hisz nyilvánvaló ennek az okoskodásnak a hibája: az Eucharisztiában nem közvetlenül Istennek, hanem az ember Krisztusnak jelenlétérôl van szó; embernek mint embernek pedig nem jár és nem járhat mindenüttvalóság.
Mégis ezen a vonalon kell keresnünk az eucharisztiás sokjelenlétűségnek gyökerét.
A jelenlét, mint egy (geometriailag hármas koordináták foglalata által meghatározott) helynek kitöltése elsôsorban hatásszerű. Hogy valahol van valami, azt azon észleljük, hogy ott hat, nevezetesen ellenkezést fejt ki más valóságnak behatoló törekvéseivel szemben. Bizonyos továbbá, hogy jóllehet Isten mindenütt jelen van, ez a jelenlét nem minden helyen jelentkezik egyforma hatásossággal. Amint a lélek ott van az egész emberben, és mégis mondhatjuk: ennek az embernek a lelke kiül az arcába, a szenébe, ugyanígy a mindenütt jelenlevô Istenrôl kiemeléssel mondhatjuk: jelen van a mennyben, az igaz emberek lelkében; így mondhatta a zsoltáros, hogy jelen van a viharban, dörgésben és villámban. Itt ugyanis koncentráltabb és szembetűnôbb hatásossággal mutatja magát, amint Dante mondja az ô utolérhetetlen módján a Paradiso kezdôsoraiban:

La gloria di Colui che tutto move
Penetra l'universo e risplende
in una parte piů e meno altrove.

A Mindent Mozgatónak glóriája
a Mindenségen áthat, és világol,
itt hôbb, ott halkabb fényt hintvén a tájra. (Babits Mihály fordítása)

Istennek az ô műveiben való jelenléte a legteljesebb jellegzetességgel és tisztasággal kiverôdik Jézus Krisztusban. Itt a végtelen Isten a legbensôbb egységbe, a személyes létnek egységébe lép a teremtménnyel, és azt mindenestül áthatja és átjárja a maga erejével, méltóságával, dicsôségével (Dogm. I 626-51). S ez a teljes tartalmú, koncentrált hatékonyságú, Krisztusba vált isteni jelenlét átárad az Eucharisztiába. Isten minden helyen ott van az ô műveiben mivoltának és erejének teljességével. De az Eucharisztiában ez a jelenlét kitör, mint a tűzhányó megnyílt tölcsérén a Föld burka alatt mindenütt jelenlevô tüzes láva, és messze látható lánggal föllobog az ámuló hívôk elôtt.
Metafizikailag tehát az eucharisztiai sokjelenlétűség voltaképpen csak a mindenséget betöltô egy isteni jelenlétnek sokszerű vetülete és tükrözése. S ebben a szemléletben a geometria elegáns analógiákkal szolgál: ha három egyenlô tükröt a szabályos hatszög három oldalának módjára állítunk föl és középpontjába lángot állítunk, ezt a tükörrendszer úgy vetíti, hogy megolvashatatlanul sok lángot látunk. S a több dimenziós geometriában lehet szerkeszteni olyan alakulatokat, melyek a mi háromméretű világunkban egyszer vannak, más terekben azonban annyiszor, ahány dimenzióval többméretű az a tér (lásd K. Weisenböck: Der vierdimensionate Raum, 1929 pag. 93).
Továbbá beszédes matematikai analógiák kínálkoznak annak a titokzatos jelenlétmódnak megvilágítására, mely jellemzi az egy ostyában (kehelyben) jelenlevô Krisztust, amelyet Szent Tamás híres szentségi himnusza, a Lauda Sion így fejez ki: Egy veszi, ezren veszik, mindegyik ugyanannyit, és mégsem fogy el;

Sumit unus, sumunt mille,
quantum isti, tantum ille,
nec sumptus consumitur.

Láttuk, ez a titok Krisztus szubstanciaszerű jelenlétének következménye; mert szubstancia módjára van jelen, ezért jelen van az egészben és jelen van minden részben, miként kenyér az egy cipó és annak minden morzsája. Ezt a hitigazságot szépen illusztrálja a halmazelméletnek az a tétele, hogy az egyenlô valenciájú végtelen halmazokban az egész lehet egyenlô egy résszel; pl. a számsor minden egyes számához hozzárendelhetô egy páros, egy négyzetes, egy törzsszám stb.; pedig ezek a számsor-halmaznak csak egy-egy része (lásd Ferenczi Z.: A végtelen matematikai megvilágításban. Bölcs. Közl. 1938).
Más igen szép analógiákat nyújt a differenciálhányados eszméje és a differenciálgeometria. Azonban hogy ezek a magukban ékesen szóló hasonlóságok nekünk is beszéljenek, ahhoz többet kell érteni az infinitezimális matematika nyelvébôl, mint amennyit általában föl lehet tételezni.
Egyébként az ilyen kérdések tárgyalásánál a kutató hívônek nem szabad arról megfeledkezni, mennyire kimérte Isten a tudás határait. A legnagyobb titkok kapuja elôtt tartózkodó áhítattal kell megállni, és csak sarulevetve szabad közelíteni önmagukból táplálkozó szent tüzükhöz. A kellô tartózkodás és kegyelet nélkül való vizsgálódás a hitnek már nem támasza, hanem sírásója. A röntgensugarak átvilágítanak az élô szervezeten és sok titkát föltárják; de az átvilágításnak óvatosság nélküli erôltetése szétroncsolja az élô szervezetet.
A fönti utalások azonban elégségesek annak az igazságnak megsejtésére, hogy az alázattal járó nyomós gondolkodás, ha mindjárt a matematika szorosra szabott köntösében jár is, nem lesz tagadója, hanem imádója az eucharisztiai jelenlét titkának. Ezzel tehát itt beérjük, és elmélôdéseinket egy dogmatikai megállapítással zárjuk le.
Minthogy a színek jelzik Krisztus eucharisztiás jelenlétét, nemcsak, hanem az átlényegülés következtében a kenyér és bor szubstanciájának helyébe került Krisztus teste és vére, ezért titokzatos, de valóságos egység jött létre a színek és Krisztus között; s ennek következményeképpen bizonyos tulajdonság-kicserélés és ennek megfelelô beszédmód, communicatio idiomatum áll fönn a színek és Krisztus között. A szabályai, egyszersmind a színek és Krisztus közt fönnálló titokzatos egységnek is kifejezôi, az elôzô fejtegetések értelmében a következôk:
Merôben csak a jelenlétet jelentô kifejezések tulajdonképpeni értelemben vihetôk át a színekrôl Krisztusra; tehát szabad azt mondani: Krisztus az oltáron, a pap kezében, az áldozónak a nyelvén van.
Az olyan kifejezések viszont, melyek a jelenlét mellett kiterjedési érintkezést fejeznek ki, csupán nem-tulajdonképpeni értelemben vihetôk át. Tehát szabad mondani, de csak nem-tulajdonképpeni értelemben: Krisztust a pap megtöri, fölemeli; közel van hozzám. De mert ezeket nem szabad tulajdonképpeni értelemben mondani (föltételezik ugyanis a kiterjedtséget, holott az eucharisztiás Krisztus nem kiterjedt), nincs is ellenmondás pl. abban, hogy Krisztus az egyik helyen nyugalomban van, és a másikon viszik. Ô ugyanis egy állapotban van a mennyországban; és ezek a változások csak szentségi jelenlétén történnek; vagyis az egy helyzetben levô Krisztusnak különféle térbeli vonatkozásai támadnak, melyek a színek szerint specifikálódnak. Az egyenletes ütemben járó ember is az elôtte egy irányban haladó gyorsabb járásútól távolodik, a lassabbhoz közeledik, az egyenlô lépésben haladóval szemben pedig nem változtatja távolságát.
Amit a színekrôl lehet mondani elvonatkoztatva a jelenlét mozzanatától, tehát amennyiben azok nem az eucharisztiás Krisztus jelei, azt nem szabad semmiképp sem átvinni a Krisztus testére és vérére. Tehát nem szabad azt mondani, hogy Krisztus kerek, fehér, hogy vére savanykás, megmelegszik vagy megromlik. Itt természetesen részben a régi használat által megszentelt nyelvszokás is dönt; pl. a rubrika beszél ,,megfagyott'' vérrôl. De épp ezért kerülni kell a szokatlan kifejezéseket, ha magukban helyesek is.