Prohászka Ottokár: A magyar egyház sebei (a papi cölibátus kérdése)

Ajánlva megszívlelésül a celibátus ellen legújabban megjelent gyászirat névtelen s tán azért még pirulni tudó «plébános»-szerzőjének.

Irányi Dániel egyletet alakított a magyar közerkölcsiség emelésére. Tény, hogy közerkölcsiségünkre ráfér az emelés; de az a baj érte Irányi törekvéseit, hogy az emeltyű eltört, még mielőtt jóformán működni kezdett volna; az egylet úgy látszik már föl is oszlott, vagy ha a papiroson létezik még, tényleg szigorú inkognitóban él.

Nem becsméreljük ezeket a törekvéseket, ha nem is koronázná siker azokat; legalább bizonyságául szolgálnának a közönség nemes gondolkozásának, s megfordítva, ha visszhangot kelteni képtelenek, erkölcstelen apathiának bélyegét sütik az értelmiségre. Melyik már most az a jel, mely a magyar vezérlő osztályok erkölcsi érzéke fölött borong? Az érdeklődés csillaga ragyog-e fölöttük, vagy a nemtörődés halálleple födi-e őket? A felelet iránt tisztában vagyunk.

Ha már most e szomorú tényállá s okait vizsgálom, fürkésző tekintetem a közerkölcsiség leghatalmasabb s legkiválóbb forrásán akad meg; azon az emeltyűn, melyet maga Isten állított a világba; azon a motoron, mely áramait nemcsak a természet, hanem a kegyelem telepeiből veszi; azon az intézményen, melynek homlokán ott ragyog az evangélium drágagyöngye, a legszűziesebb erkölcs. S úgy látszik nekem, mintha azt a forrást vizifonál, békanyál lepte volna el, hogy ne áradozzék; mintha az az emeltyű hívatlan kezekbe került volna, hogy föladatának meg ne feleljen; mintha az az áram erejét vesztette volna, s így a lelkek eszmei életét táplálni képtelen. Az egyházat értem, különösen pedig magát a klérust.

A közerkölcsiség legfőbb tényezője a klérus; ő az erény szerencsés mentora vagy szomorú sírásója. A tulajdonképeni népnek erkölcsisége az ő kezeibe v a n letéve, s értéke, életszentsége, kitartó munkássága által a világ erkölcsiségének a klérus lesz intézője. Föladata nem éri be a középszerűséggel. Az az erkölcsiség, melyet a papság gondoz, nemcsak az az átlagos becsületesség és tisztesség színvonalán tartott erkölcsiség, hanem a hősiesség, a lemondó s áldozatos szűziesség magaslataira törekvő erény is; szóval a papság gondozza a gyökeret, meg a virágot is; a gyökér az erkölcs, a tisztesség a nép széles rétegeiben, melynek azután mindenfelé vannak kegyelemteljes és színpompás kivirágzásai. Száz meg százezer hivatás a szűzies életre fakad a közerkölcsiség gyökerén. Ha pedig ez a gyökér korhadt, nemcsak virágot nem hajt, hanem a nép romlásának tünetei verődnek ki rajta. Valamint pedig a papság a nép erkölcsiségének gondozója: úgy természetesen a papság fölfogása, elvei, nézetei lesznek közvetlenül a közerkölcsnek mértéke és tükröződése.

A klérus szeplőtelen élete jelzi a népéletnek emelkedő irányát, s viszont az erkölcsiség süllyedt színvonala is rajta, az ő életén, fölfogásán s működésén tükröződik. Hagyjuk azonban ez általánosságokat, és fordítsuk figyelmünket a magyar papságban nyilvánuló tünetekre, melyek a közerkölcsiséggel összeköttetésben állnak s arra visszahatnak . Külföldön a magyar papságnak rossz híre van; a szigorúan egyházias felső-németországi megyékben a magyar papra idegenkedve, gyanakodva néznek; ha pedig azok a rajnavidéki vagy westráli tősgyökeres katholikusok megmelegszenek, bizalmas kérdezősködéseik az egyházi állás genyedő sebére, a konkubinátusra vonatkoznak; mert hiába eziránt rossz hirek szállongnak; irtózással tudakozódnak és megkönnyebbülve hallják a biztatóbb kilátásokra utaló fölvilágosításokat. Nem akarom kutatni, hogy ennek a rossz hírnek van-e tárgyilagos alapja; annál kevésbbé akar ez a cikkem a «chronique scandaleuse» szomorú lapályaira és lápjaiba ereszkedni; de mivel az erkölcsiség emelését célzó mozgalmak Angol- s Németországban jelenleg oly divatosak és időszerűek, s mivel ez a mozgalom az erkölcsiségnek mintegy megemberelésére utal: rá akarnak mutatni néhány tünetre, mely a magyar klérus körében nem elvétve jelentkezik, s legjobban tükrözi az erkölcsiségnek fokát s a klérus erkölcsi reakció-képességét a világ romlásával s mételyével szemben. Mi kerül ki azután e tünetek méltatásából, mivé fogjuk összegezni az eredményt? Ez nyilt titok lesz.

Az «ascensio» vagy a «declinatio» jellemzi-e a magyar erkölcsiség csillagát? Megemberelés vagy leszerelés az akciónak jelszava? Mi a magyar egyház jelszava? Az egyház s a kegyelem erejéből kisarjadó önbizalom vezeti-e az erkölcsiség ügyét győzelemre, vagy a gyáva lemondás kísért-e közöttünk , mely fülünkbe súgja azt, hogy «nem lehet; hiába minden?» Ez mind mintegy magától elválik. Ki jelentem azonban, hogy az erkölcsiséget nem veszem most szemügyre minden téren, hanem csak egy bizonyos irányban, amely e cikknek folyamán eléggé föl lesz tüntetve.

I. Az erkölcsi törekvések bénultságát megvilágítják s megmagyarázzák elsősorban az aposztaziák. Az aposztaziák a klérus pszichológiájában az erkölcsi erőnek hanyatlására utalnak.

A klérusnak mindenekfölött nagy erkölcsi erőre van szüksége föladatának megoldásához. Az erkölcsi kiemelkedéssel jár a legádázabb küszködés; nincs az a tudományos vagy fölfödözési vállalat, mely oly kemény próbára tenné ki az akaraterőt, mint az erkölcsi javulás érdekében folytatott harc. Könnyebb Nansennek az északi sark tengelypontjához jutni, mint a világot erkölcsi nehézkességéből akárcsak egy milliméternyire kiemelni. Mit mondok világot?! egy falut, egy várost, egy országot csak megmozgatni is ebben az irányban, szinte emberfeletti vállalat.

Az ilyen vállalkozáshoz tehát bizalom kell. A bizalom termi a hősiességet; az egy irányban haladó és küszködő férfiak közt pedig megteremti a megtörhetlen összetartozás lelkét, a testületi szellemet. Az egyháznak tehát hősies papokat ad és a papságban oly testületi szellemet teremt, mely a legnagyobb eszmék lelkes szeretetéből indul ki, szívesen veszi a bajtársakat, s tudja, hogy ők viselik s forgatják azokat a fegyvereket, melyek villámlása is győzelmet jelent. Látunk - e valamit e szellemi feszülésből, ez öntudatos bizalomból, e győzelmes testületi szellemből a papság erkölcsi világában? Egyesek vannak, kik a predesztinációnak e ragyogó tau - betűjét homlokukon hordják; de a nagy többség harcból is, bizalomból is, bajtársi, testületi szellemből is vajmi keveset láttat.

De a győzni tudó s nagyon is megfogyatkozott erkölcsi energiának hiányát leginkább a zászlóelhagyások, az aposztaziá mutatják. Az aposztazia, mielőtt megtagadná a hitet, az elvet, már rég lemondott a hősiességről, a bizalomról, a harci kedvről a praxisban. S Magyarországon harminc év óta tömérdek sok aposztazia volt; ezeket az aposztaziákat nem az egyház megifjodása okozta, mely a rothadt tagokat magáról leveti; nem az ókatholicizmus, hanem a közszellem léhasága és életreképtelensége. Minél több pedig egy hadseregben a szökevény, annál bátortalanabb, gyöngébb, s betegesebb lehet azon tábornak vállalkozási szelleme, önbizalma s törekvő kedve!

S ha a jelek nem csalnak, tényleg a magyar egyház szelleme legkevésbbé sem volt vállalkozó, törekvő és bátor; erejét nem próbálta meg a nép erkölcsiségének emelésén ; küszködő hivatásának érzete álmában sem ébredezett benne. Hagyta menni és folyni a dolgokat, amint mennek. így történt, hogy a magyar egyház fölé már nem is fátyolszerű, hanem arannyal s ezüsttel gazdagon hímzett szemfödő volt terítve; e szemfödő alatt aludt minden, ami az egyházban lelki, szellemi s krisztusi volt. Ez az egyház nem szolgálta az erkölcsiség csillagának «ascensióját», hanem leszerelt mindenütt, ahol harcolni s küzdeni kellett volna; gyerekes cifrálkodásban talált a kedvét süvegekkel, láncokkal, papucsokkal; élvezte a beneficiumokat s termelt jóságos, elhízott alakokat, akikről az ember mindent leolvashatott, csak egy betűjét sem az evangéliumnak. E jó urak hajával kenegették az aposztaták, liberálisok, hitetlenek a csikorgó lelkiismeretet, és sikerült nekik elhallgattatni a nyikorgó jószágot, mert hiszen Krisztustól ők sem lehettek messzebbre, mint azok a jó urak, bár az egyháztól az egyházjog formalitásainak, a reverendának s — sajnos — a beneficium jövedelmének híjával távolabb estek. Lehet-e az erkölcsi emelkedésnek szervezését, lehet-e a legnagyobb erőlködést föltételező munkát ily szellemi nullitásoktól várni? Lehetetlen.

Az egyház harcaihoz bátorság és bizalom kell. Krisztus Urunk is mondta : Conl'idite. Ez az egy szó az ember erőinek végleges megfeszülésében a lélek nyugalmát hirdeti. Az aposztázia ellenkezőleg lemondást, leszerelést hirdet. Ahol sok az aposztazia, ott a megfeszülésből semmi sincs; az íj húrja elpattant; a hárfa össze van törve . Magát a testületnek szellemét jellemzi ez. Az ily testületnek nincs belső reakciója ; reakció az ellen, ami a szentet megbecsteleníti s a nagyot lealacsonyítja; mert ez a reakció föltételez egy mélységes, bizalomtól hordozott meggyőződést, mely képes volna szembeszállni minden ellenséges hatalommal s veszedelmes irányzattal. Ennek a meggyőződésnek, mely a z elvek, az evangélium magas piedesztálján áll, nem imponál semmi, a tudomány állítólagos vívmányainak lidérctüzeit nem nézi világítótornyoknak; a fiziológia valamely újabb ötlete miatt nem borzad el a celibátustól , s ha éjt borít is rá a Gondviselés, és vihart hoz meggyőződésére a történeti fejlődés, az éjben is, a viharban is megállja helyét, mert «per aspera ad astr a , per crucem ad lucem»! s homlokán fölvillan ismét hosszú éj után a hajnali napsugár.

A meggyőződésnek e mindig fiatal s ruganyos hatalma nem egyeztethető meg a magyar egyház számtalan aposztaziájával. Az aposztazia a megvénhedésnek erőtlen, halavány kísértete. Csókjától csak ott bódulnak, hol az eszmék tűze kialudt, s hol a keblek nagyért feszülni nem tudnak. Az aposztazia a bízni nem tudó s küzdeni nem akaró lelkeknek szomorú árnyéka, kiknek egéről a csillagok letűntek. Az aposztazia a lélek rokkantsága; mankókon kocog, harcokkal álmodni sem akar, s a győzelmek híre is untatja őt. Nagy invalidus-ház lesz az, ahonnan sok aposztata, sok mankós, sok koldusos, sok életunt exisztencia kerül ki. Ne vegye senki rossz néven; é n az egyház pszichológiáját máskép nem értelmezhetem. Ha a magyar egyházi rendet s kivált a hazafias szerzeteket az eszmék világa és melege hatná át, nem lettek volna melegágyai az aposztaziának, az elhalásnak, lemondásnak, a haldoklás ak az eszmék világában. De az eszmék világossága és melege nélkül nem vagyunk képesek arra a mély, meggyőződésteljes lelkületre, melynek semmi sem imponál, mely semmitől sem riad vissza, amit megtenni kell, vagy amitől elválni hasznos, hogy a fensőbb érdek érvényesülni és valósulni tudjon. Tehát ezért, mert nem voltak mélyen keresztény jellemeink, ezért, mert nem volt meg az erkölcsi kihatásra megkívántatott alap a klérusban: ezért volt képtelen a magyar nép erkölcsösödésének ügyét hathatósan és sikeresen szolgálni. De az aposztaziák nem gyérülnek, sőt időnkint szaporodnak. Legyünk meggyőződve, ez az idők jele ; az eszmék betegeskedésének korszaka.

Mintha képtelenek volnának a századvégi férfiak, papok, világiak egyaránt, egy életerős, szellemi reakcióra; mintha a cölöpök nem bírnák megfogni a szakadó partot; az egyre tovább mállik, tovább szitál és szakadozik. Korunkban kivész a lelkesedés, eltompul az eszmék iránt való érzék; meghal a tisztelet minden iránt, mit őseink megbecsültek. Bizonyos unottsággal, fásult közönnyel nézzük, mint ragad át a szomszéd házáról a láng a mienkre ; bizonyos ridegséggel szemléljük a nemes küzdelemben verejtékezők csúf bukását, mintha már nem értenők, mi az egyház, az erény, a szabadság; bizonyos nembánomsággal és tehetetlenséggel engedjük át a legszentebb jelszavakat, erkölcsünket, ősi erényünket, hitünket porkolábok lelketlen hadának, s már fölzúdulni sem tudunk jellemünk és lelki életünk meghamisításának láttára.

A legborzasztóbb közöny korszakát éljük! A közöny korszakában az eszméktől való aposztazia természetes! Guy de Maupassant, különben piszkos író, — kinek műveivel szemben úgy kell viselkednünk, mint a mocsár partján, t.i. óvatosan lépdelve s messziről kerülgetve nézegetjük pompáját, — Bel Ami c. regényében ecseteli a párizsi értelmi vezetőségnek, a századvégi zsurnalisztikának életét. Érdekes, tarka zűrzavarban hemzsegnek a változatos alakok. Milliomosok és szegény ördögök, riporterek, miniszterek, képviselők, tisztes asszonyok és félvilági dámák, szellemes kalandorhölgyek, és elegáns divatbábuk. Mindnyájuknak egy közös vonásuk van, bár sajátosan kifejezett egyéniség domborodik ki rajtuk; ez a közös vonás az, hogy mindnyájan mocsárnövények. A párizsi világ mérges miazmáktól telített levegőjében ezek az alakok dacára pompás külsejüknek, impozáns látszatosságuknak, színpompás szellemességüknek, belülről rothadtak. Az aranyszomj s az élvezetvágy elhervasztotta őket; tikkadt utasok ezek mind az eszmék világában; tönkre van bennük téve az ideális, nemes emberség s az erkölcsnek tiszta csirája. A szentet nem ismerik, őrjöngő élvezetvágyuk semmitől sem riad vissza. Szeretet, barátság, meggyőződés, becsület, előttük léha szavak; szkeptikusok, mosolygással tekintenek azokra, kik ily velleitásokban hinni szándékoznak. Minden eladó. Csak legyen miből fizetni, — ez a bölcseség zárköve. Ne csodálkozzunk, hogy a rideg valóság e borzalmai közt a fiatal lelkek idealizmusa is elsenyved, s hogy akiknek az eszmék sziklatemplomába kellene törekedniük, azok inkább a Quartier latin szobácskáiba vágyódnak.

Ezen a pusztuláson nem segíthet más, csak Krisztusi szentek eszményképe. E képek sugárzatában föl kell serkennie a lelkekben a vágynak, hogy szegénységben, megvettetésben, áldozatban keresik az élet becsét s a lélek értékét. Ha majd az eszményi törekvés ebben az öntudatban jelentkezik, akkor fölzsendül az eszméknek e hivatott hordozóiban az erkölcsiség emelésére való tettreképesség. Addig felcserekkel, stréberekkel, fuserokkal van dolgunk; ne botránkozzunk meg e gúnyos neveken ; szebb nevet az illetők nem érdemelnek. Az eszméknek hivatott hordozói tehát pozitív keresztény alapon, theológiai képzettségen emelkednek s aszketikus irányzattal törtetnek előre; máskép a világ sodrát át nem szelik s forgóiban gyenge ladikjukkal együtt elvesznek. A theológiai képzettségen kívül más tudományokkal való foglalkozás sem menti meg őket; mert hisz a mai tudományon verődik ki legjobban a fáradtság s a szkepticizmus mételyes foltja. Tudományos kiadásban a szkepticizmus ugyanaz a tünet, melyet az erkölcsiség világában látunk. A szkepticizmus és dilettantizmus: ez az a két sebes ár, melynek a mai világban alig állhatnak ellen a lelkek, ép azért, mert fáradtak annyi fölfödözésnek, annyi és oly sokféle tudományos törekvésnek szemm eltartásában. A dilettantizmusnak elmaradhatlan következménye, hogy az elernyedt ember hagyja magát sodortatni az időszaki áramlatoktól, mert nincs ereje, hogy menjen és járjon a maga útján, azon az úton, mely tehetségeinek és vérmérsékletének megfelel. A dilettantizmusban nincs életerő ; ő beteges gyermeke elvénhedt s elhaló szülőknek; sőt a dilettantizmus lassítja a szociális kifejlődés tempóját, s irányító befolyást nem gyakorolhat reá.

Erőteljes hivatások kellenek manapság az egyháznak ; reakcionárius szellemek, kik meggyőződésük erejéből táplálkoznak; kik meg nem alkusznak, s jól érzik magukat, ha a világgal ellenkezésben állnak, mert ez ellenkezés mércéjéről olvassák le ügy szeretetük - s eszmei lelkesülésüknek fokát. Valljuk be, hogy a magyar géniusz nem gyönyörködhetik e jellegekben ; onnan az egyház erkölcsi kihatásának semmisége és szinte nevetséges képtelensége! De onnan az a trambulinos deszka is, melyről az «ecclesia militans» fiai, papjai vagy pláne szerzetesei egy ötletért, egy mosolyért, szép szemekért, öntudatos fölfortyanásért átvetik magukat a köznapi nézetek és frivol elvek sekélyes, de langyos fürdőjébe. Az új Ádám csak úgy mint a régi, leveszi szemeit az ég csillagairól s új mennyországot von szorult világa fölé, melyen két nagy csillagzattal, Évájának két fekete vagy kék vagy amilyen tetszik szemével, no meg aztán több bolygó és üstökös csillagzattal találkozik. «Ego memet in ardua fixi», mondták az eszmék lovagjai; «ego in mollia deflexi», mondhatják a modern kor gerincben gyenge fiai. Nálunk kétszeresen.

Az eszmék gyöngélkedése, a nagy gondolatoktól való aposztazia, ez a magyar egyház erkölcsi képtelenségének egyik tünete meg gyökere is; míg ezt ki n em irtjuk, nem haladunk.

II. A második tünet szintén összefügg az erkölcsi eszméknek alacsony állásával a magyar egyház nézeteiben. Sehol sem hallani annyi kárhoztató ítéletet s annyi jóindulatú kételyt is a celibátussal szemben, mint nálunk. Fönt is, lent is rebesgetik s debattálnak arról, hogy talán jobb volna a latin egyházra is, ha a celibátust eltörülnék, mert akkor sok botrány megszűnnék s számtalan bűnnek forrása bedugulna. Konstatálom, hogy ezek a vágyak és ötletek a mi tehetetlenségünknek és gyengeségünknek égbekiáltó jelei, akár ha magát az irányt tekintem, akár ha megokolását veszem tekintetbe.

A haldokló szellemet hússal reformálni nem lehet; s ahol a test és vér kerekedik fölül, onnan egyáltalában sohasem fog kiindulni a reformáció elevenítő árama. Máshol úgy reformálódnak, hogy az evangélium igazságaiból, a szentek ösztönéből s az egyházi érzés elevenjéből merített ellenszerekkel akarj á k leküzdeni az érzékiség és világiasság rémét; nálunk pedig a reformációt az érzékies és világias irányzat előtt általános meghódolással, a leghatalmasabb s legerőteljesebb erkölcsi törekvés leszerelésével és teljes föladásával akarják nyélbeütni .

Mert, s ezt teljes öntudatossággal hangoztatom: az erkölcsiség leghatalmasabb és legerőteljesebb irányzata a megtartóztatás, a celibátus.

A celibátus, a szüzesség, mint a lélek győzelme a test fölött, mint az eszme diadala az állati ösztön fölött, voltaképen a hangulat szellemiségétől, az irányzat eszményi voltától kölcsönzi báját s érdemét. A szelleminek jellege a nemes függetlenség, a szabadság, a könnyed tevékenység, a lelkiekre való törekvés; mert azért kapunk föl szárnyakra, hogy ne a porban játsszunk; azért akarunk függetlenek lenni, hogy kihatóbban hassunk; azért adunk túl a terhén és málhán, hogy győzelmesebben hatoljunk előre s szabadabban mozoghassunk. A celibátus tehát az életnek s az embernek függetlenítése, fölszabadítása, szellemítése; mindez pedig az erkölcsi erőknek és érdekeknek szolgál, miattuk s értük van. Ha a celibátusban a lélek nem tesz szert arra a nagylelkű, szellemi irányzatra: akkor a celibátus oly palack, melynek vinyettáj a somlyói bort hirdet, de keceli reszeli-lőrét tartalmaz. Ha a celibátusban élő papo a szellemiekért n em lelkesülnek, akkor egyre vetnek, de nem aratnak; ha a léleknek a celibátusban megnyert szabadságát nem kamatoztatják a felebaráti szeretet műveiben s igazán buzgó, istenes életben: akkor csak diszkreditálják a szüzesség evangéliumi fönséget. A celibátus egy harcra készítő intézmény; valamint a szüzesség egy küzdelmes, s küzdelemre született erény! Mint ilyen valóságos zászlótartója az elszánt erkölcsi irányzatnak. Erkölcsi törekvésre nézve erről lemondani annyi, mint a kardot hüvelyébe taszítani vagy félúton megállva ügyetlen alkudozások után következetlenségekbe s végre kudarcokba bonyolódni.

Munka, harc, törekvés, áldozat: ez az evangéliumi szüzességnek, ez az egyházi celibátusnak szelleme!

Ezzel az evangéliumi szüzességgel nem egyeztethető meg az erkölcsi renyheség és tétlenség; n em fér össze vele a «dolce far niente» nápolyi vagy spanyol barátcsuhában. Ha pedig valahol azt a kettő : a szűziességet, mely a léleknek törtető erkölcsisége, s a tétlenséget, dologtalanságot, nembánomságot megegyeztetik egymással, akkor kirívó ellentmondást állítanak bele a világba; ellentmondást az eszköz s a cél közt, ellentmondást a belső törtető elem s a külső semmittevés közt; s ez az ellentmondás hatalmazza föl a gondolkozó embereket szóban és papíron annak hirdetésére, hogy a házasélet több mint a szüzesség. Természetes, hogy több , ha a szüzesség meg van fosztva a tevékenységtől! küzdelemtől, törtetéstől, erőinek kamatoztatásától az erkölcsi világban. így lehet azt is mondani, hogy a som többet ér, mint a szőlőtőke, ha ez a tőke sohasem fakad virágba s egy árva gerezdecskét sem hoz soha. De ha az evangélium szüzességét az apostoli élet tevékenységében s az erényes életnek néma bár, de hősies példáiban kamatoztatjuk akkor nem lehet azt mondani, hogy a szűz kevesebbet ér, mint a jámbor, jó családanya. Az erkölcsi világ nagy érdekeire nézve nem ér kevesebbet, sőt többet; mert az «ascensiot », a «sursum cordat», az «excelsiort» jelenti; nemcsak jelenti, de szolgálja s tényleg megvalósítja.

Csakhogy ez a törekvő, áldásos, küzdelmes celibátus nem a hadnagyocskák celibátusa; nem az élvezetsóvár agglegények és szikofanták kéteshírű önmegtartóztatása; nem arisztokrata dendik szüzessége; ily piszkot méltán sújtott régen a «lex Poppaea» és kárhoztat jelenleg is az erkölcsi érzék. Mit mondjunk már most azokról az erkölcsi intézményekről, melyek kebelében az eddig is törvény által szentesített celibátusról kétkedő, hitelét leszállító, értékét és erejét félreismerő nézetek terjednek? Mit mondjunk ily testületről, mely az erkölcstelenség ádáz támadásaival szemben arra a desperat ötletre fanyalodik, hogy tán jobb lesz leszerelni, jobb lesz az erkölcsi törekvések rugóját többé föl nem húzni s a szellemi irányzatnak és lendületességnek szárnyait levágni? Mit mondjunk róla? Emelkedőben van-e? Aligha! Félre ezzel az éretlen, suhanc-bölcseségre valló ötlettel!

Az idők ép az ellenkezőjét sürgetik! Az emberiség legkényesebb érdekei s legfájdalmasabb vereségei a hatodik parancshoz fűződnek. Ha szó van erkölcsről, a hatodik parancs gondolata ötlik föl előttünk; ha szó van erkölcstelenségről, a tisztátlanságé az első hely ; épúgy ha szó van az erkölcstelenség ellen indítandó harcokról, az erkölcstelenség ellen alapítandó egyletekről, mindig csak az emberiségnek e genyedő sebe körül rajzik minden törekvés. Tehát a világ, mikor erkölcsért küzd, elismeri, hogy voltakép a szűziesség az erkölcsnek csillaga, s hogy azt a csillagot az egyház, mely a szó legkitűnőbb értelmében erkölcsi intézmény, méltán tűzte föl gyémánt - hajék gyanánt szeplőtelen homlokára.

A szüzesség csillaga az egyház homlokán egész programm. A celibátus az egyház szívéből született s a Krisztus Urunk érzelmeit legközvetlenebbül megosztó papságban valóságos erkölcsi hivatás. S a vi ág maga, bár a szenvedélyek szele kiforgatja sokszor gyönge agyát az igazság birtokából, s bár tücsköt - bogarat összebeszél a celibátus ellen, máskor, mikor szűkül a kapca, mikor az érzékiség sárözöne elborítja társadalmát: nem röstel odautalni a szüzesség, az önmegtartóztatá s erényes voltára, s szinte maga szegődik és csap föl a celibátus zászlótartójának.

Ez állításom bizonyítására odautalok az angol és német erkölcsnemesítő - társulatok kiadványaira, amelyek sorba cáfolgatják a mi papi gyászreformátorjainknak hígvelejű érveit. Azonban ezekre később rátérek, most még néhány szót akarok kockáztatni a magyar celibátus-ellenes reformátorokról. Félre a celibátussal, az erkölcsiség nevében! ez a jelszavuk. Halljunk azonban más szót is !

Uraim! most, mikor a világ századvégi erkölcstelensége a sírnak, a morális nagy temetőnek bűzét terjeszti; most, mikor az eszmék hatalmába vetett hit oly gyönge és fényük oly bágyadt, mint a haldoklónak megüvegesedett szemén a kísérteties gyertyaláng; most, mikor a világ saját piszkának mocsarában fuldokolva széjjelnéz, hogy hol van még valami, ami szeplőtelen e szennyes környezetben, hol van még valami, ami életerős e kriptában: most önök egy erkölcsi intézményt úgy akarnak megreformálni, hogy a legerkölcsibb eszméről s eszményről lemondanak, s azáltal az ezt ostromló s a világot megmételyező erkölcstelenségnek, mely hirdeti, hogy a tisztaság képtelenség, szinte igazat adnak; Uraim — bocsánat a kifejezésért — önök eszelősek! Ha önök az egyházat a századvégi, állatias érzékiséggel szemben a celibátus eltörlésével akarják megreformálni, akkor önök az erkölcstanhoz, a filozófia történetéhez, de a történelem szelleméhez is annyit értenek, mint a hajdú a harangöntéshez. Hagyják kérem ezt a mesterséget, gúny és kudarc lesz szószátyárságuknak vége!

Tekintsenek végig az egyháztörténelmen! Nézzenek szemükbe azoknak, kiknek hivatásuk volt valamikor az egyházat megreformálni, kiknek emlékéhez fűzi az isteni Gondviselés az erkölcsöknek, ha csak kis időre is, megifjodását: a legszeplőtelenebb szüzességben, szegénységben, böjtben s ciliciumban jelennek meg korunk fiainak bágyadt szemei előtt. A régi egyházi diszciplínának fölélesztője, Borr. Szent Károly is, bíbora fölé kötelet akasztott s aranyos papucsait félredobva mezítláb járt. Az önmegtagadás s a bűnbánat hamuja alól lehet csak kikaparnunk azt a tüzes üszkö, melyet ha élesztünk, ismét tűzbe, lángba borítja a hűlő szíveket. A lelki erőteljesség e történelmi alakokban a testnek rovására nőtt föl az égig ; az ideiglenesnek romjain emelkedett az örökkévalóság tűzoszlopa, s nem Évának karjaiban, de a kereszt forró és fájdalmas átkarolásából csapott föl az erkölcsnek tiszta, nemes lángja.

Ez világít az egyház s a világ reformálását szívükön hordozó nemesbjeinknek! Ez az Isten egyházának szent tüze, melyből meg kell gyújtanunk a családok házi oltárait is; mert ezeken is csak addig ég az erkölcsnek tiszta lángja, míg az Isten oltárának Vesta-tüzéből táplálkozik. De bámulatos önhittséget is látok abban a fölfogásban, hogy valaki ép az erkölcstelenségek miatt akarja az egyházat a celibátus eltörlésével megreformálni ; mert ahol a celibátus oly sok sebből vérzik vagy inkább gyűlik, ott az alkalmazkodás elvével csak ronthatnak, zavart okozhatnak, de nem reformálhatnak . Nekünk nem kell alkalmazkodás, hanem reakció; reakció az egyházi kánonok szellemében! Ha nem reagálunk, akkor süllyedünk; ha nem reagálunk, akkor a magyar egyház eszmeszegény földje materialisztikus irányzatával, stréberjeivel, barátfülek naptárába való alakjaival, liberális kanonokjaival, aposztata tanárkaival és vadházas célebseivel, a kereszténységnek pontuszi mocsarává, Szent István király hitének sírjává válik! Ebbe pedig bele nem megyünk, míg csak egy csepp vér is gördül ereinkben. De ez az egy csepp vér is elég volna arra, hogy fülig elpiruljunk, ha a celibátust föladó, valósággal az egyház ügyét eláruló és oktalan gondolat fordulna meg valamikor agyunkban. Ezt a kis exhortációt azok címére intéztem, kik az egyház erkölcsiségének egére új hajnalt ígérnek a celibátus eltörlése után!

S most elkopott érveikre térek. De feleleteimben új leszek; mert a legújabb irodalomra támaszkodom. Szégyenkezném, hogy oly keveset tudok, s mégis nagyhangon beszélek, ha, mint azt múltkor is egy aposztata pap tette, azt mondanám, hogy a megtartóztatás, s annak nyomában a ki nem elégített nemi ösztön betegségeket okoz. Tudom, hogy pro et contra sokat halmoztak föl ez állítás megvilágítására; de azoknak az idézeteknek békét hagyok. Csak azt említem, hogy a «Geschäftsstelle der deutschen Sittlichkeitsvereine » iniciativájából a német országgyűlés egy képviselője, dr. Höffel-Buchsweiler (Sanitätsrat) korunk legkiválóbb tudományos celebritásaihoz fordult azon kéréssel, hogy nyilatkozzanak, árt - e a nemi megtartóztatás az ember ideg- és szellemi életének; s a felelet az volt, hogy a nemi megtartóztatás a normális embernek sohasem árt. így nyilatkoztak Európa elsőrendű pszichiáterjei: Krafft - Ebing Bécsben, Jolly Berlinben, Fürtner Strassburgban, Lionel Angiában, Forel Zürichben és mások. Dr. Höffel folytatj a ezt az ankétet s bizonyára külön közzé fogja tenni az eredményt, amint azt részletekben már megtette két füzetében: «Der Einfluss der Unsittlichkeit auf Erkrankung und Sterblichkeit» és «Die Theorie des notwendigen Übels»; megjelent mindkettő Werther Reinholdnál Lipcsében; az előbbinek ára 50, a másiknak 30 fillér.

Dél-Németország legnevesebb pszichiáterje, Schüler ezeket írja : «A fiziológiában nem ismerek semmit, amivel a nemi közösülés szükségességét bizonyítani lehetne, miután a ter meszet az éjjeli polluciókban elégséges óvintézkedést tett ideiglenes nemi orgazmus ellen. — Klinikai szempontból is kereken tagadok minden természetes késztetést a nemi életre a házasodás normális életkora előtt. Igaz, hogy az ily rohamos késztetések néha orvosi megfigyelés alá esnek; de ezek már szimptomái egy bizonyos tekintetben beteges, neuropathikus állapotnak. Aminthogy a nemi ösztön kielégítése rendesen nem hozza meg a remélt könnyebbülést, hanem ellenkezőleg fokozza a helyi és az általános idegizgatottságot. De különben is 30 évre terjedő orvosi praxisomban nem ismerek egyetlen egy esetet sem, ahol a nemi megtartóztatás bármiféle alakban vagy fölismerhető oksági összefüggésben beteggé tett volna valakit. De igenis azt gyakran hallottam melankolikusoktól, hogy ifjúkori nemi kihágásaik epesztő szemrehányást tesznek nekik, s nyomott hangulataiknak kiinduló pontjaiul szolgálnak.)) Dr. Breuning, a hollandi országos tébolydának igazgatója és főorvosa ezeket írja : «Akár mint pszichiáter, akár mint orvos, sohasem tapasztaltam, hogy a nemi közösülés szükséges. Sem a fiziológiai sem a klinikus szempont nem nyújt bizonyitekokat ».

Professzor Dagonet Párizsból 1894 december 7-éről keltezett levelében így ír: «A nemi közlekedéstől való megtartóztatás, a teljes absztinencia szokássá v á l h a t i k , s a z t nagyon jól elviselik azok, kik komoly munkával foglalkoznak, s kiknek élete nem üres, nem léha. Klinikus szempontból minden kétséget kizár, hogy a nemi kicsapongások képezik okát legtöbbször az idegrendszer teljes megrongálásának s kivált a kedélybetegségeknek. A megtartóztatásnak e tekintetben semmi jelentősége sincs». így írnak korunk legelőkelőbb pszichiáterjei és orvosai.

Miféle léha, majdnem azt mondanám, csendes butaságban szenvedő lelkület kell már most ahhoz, hogy valaki a celibátusnak erkölcsi jelentőségét teljesen félreértvén, orvosi argumentumokkal akarja takarni saját szenvedélyét és gyávaságát. Ezt a témát ezentúl csak zúgorvosoknak és kuruzslóknak engedjük át mindig délceg vesszőparipául ; ezek biztathatják az epedő lelkeket, hogy drága egészségük s az anyatermészet parancsoló követeléseinek engedve hagyják ott a celibátus gonosz, természetellenes, ördögi találmányát; míg az egyház ezt a törvényt fönntartja , szakítsanak vele; hiszen természet ellen kötelez; pedig olyan nincs, nem is lehet; Isten sem akarja. Világos, hogy is akarhatná? Tehát rajta, dobjátok le a reverenda természetellenes kényszerzubbonyát, keressetek magatoknak szellősebben fölgyűrkőzött múzsát, szőjétek hímenteknek aranyfátyolát, boldogságtoknak rózsaláncát. — Nekem azonban, aki a hűvös szemléletnek szempontján állok, engedjétek meg, mert ehhez jogom van, hogy védekezésiek, filippikáitok, borzadályaitok, valamint polgári házasságtok keretes illusztrációjául odaírjam, no meg múzsátok kötényére is odatűzzem ezt a szót: a kuruzslásnak, de nem a tudománynak, annál kevésbbé az erkölcsnek nevében. A tudomány, az erkölcs tiszteli a magasabb szempontokból fölvállalt celibátust; tisztelték azt már a régiek is Vesta-szűzeikben; aki nem tiszteli, az tehát más alapokon áll; álljon, míg bir; de nem ércpiedesztálon, hanem szakadozó parton áll ám!

Hogy mennyire szakadozó part van lábai alatt, azt a mai kor gyorsított fejlődése mutatja. Mert akik a cölibátusban természetellenes intézményt látnak, azok, ha következetesek akarnak maradni, a modern szocialisták cinizmusába esnek. Ó tisztes Diogenes, bocsáss meg, hogy hordód elé új cinikusok gyűlnek; meg vagyok győződve, hogy mihelyt végignézesz rajtuk, Herkules szobrának a lábával, melyet tűzifául hasítottál, vered szét őket. Ezek az emberek tényleg a kutyaság (cinizmus) inspirációja alatt élnek. Azt mondják, hogy a celibátus természetellenes, mert a természet kívánja a nemi életet. Halljad tehát Diogenes, hogy mily argumentumokkal támogatják nézeteiket. Átadom a szót a természetjogok nagynevű védőjének, Bebelnek; a többi celibátus-ellenes úr addig türtőztesse magát.

Bebel «Die Frau und der Sozializmus» c. művében így ír: «Mihelyt az ember eléri fejlettségének korát, rohamos erőszakossággal jelentkezik benne a nemi ösztön, amely az emberben a leghatalmasabb; hiszen ez az ösztön képezi az emberi lényegnek inkarnációját és parancsolólag követeli kielégítését testi és lelki büntetés terhe alatt». Mindenesetre, némely ember nem látszik egyébnek, mint a nemi ösztön inkarnációjának; de tudjuk, hogy ezt az inkarnációt nem az ész s a tudomány géniusza hirdeti a világnak; azt is tudjuk, hogy ez az inkarnáció nem az erény szűzi méhében fogamzik, s épen úgy látjuk s láttuk a történelemben elégszer, hogy ez az inkarnáció nem váltj a meg az emberiséget. Ez az inkarnáció nem hirdet áldozatot, hanem élvezetet; ez az inkarnáció nem vezet a hősiesség Golgotájára, hanem a pogány suburra lebujaiba; vagy ha talán ez sért valakit, hát mondjuk: a párizsi világ ama budoárjaiba, melyeknek közönségét Guy Maupassant jellemzéseiből ismerjük. Mit szól ehhez a kutyálkodó (cinikus) Diogenes?

Folytassuk. Bebel így ír tovább : «A fajfönntartás és szaporítás ösztöne nem egyéb, mint a z embernek hatványozott akarata és vágya az iránt, hogy élni akar, s minden normálisan kifejlett embernek a legmélyebb valójába van beoltva ; kielégítése pedig testi és lelki egészségére okvetlenül megkivántatik. Ez a kielégítés az embernek egyik kötelme önmagával szemben, melyet szigorúan kell teljesítenie, ha egészségesen és normálisan akar kifejlődni; nem szabad neki testének egy szervétől sem megtagadnia a gyakorlatot és egy természetes ösztöntől sem a kielégítést. Minden szerv teljesítse azokat a funkciókat, melyekre a természet rendelte ; ha n em teljesíti, megadja az árát az egész szervezet elnyomorodásában .

Valóban görnyedünk e szigorú kötelem terhe alatt, s mert a celibátus s a szüzesség vétkezik s tapossa a természetes rendet, azért satnyul el az emberiség! Ez iránt egy csepp kételyt sem enged meg Bebel úr. Alighanem a celibátus erőszakos intézménye az oka annak, hogy dr. Blaschko «die Verbreitung der Syphilis in Berlin» c. müve nyomán Berlinben évenkint 5000 ember esik szifilisbe; ami, ha föltételezzük, hogy 30 évig élnek átlag még ezek a szifilitikusok, 150.000 tényleg élő szifilis-beteget ad; ez pedig a lakosságnak 10—12%-a ; más szóval Berlinben minden 9—10-ik ember volt szifilisben, vagy tényleg szifilitikus. Lám a gonosz celibátus mit csinál!

Ami a gonorrhoe-t illeti, az meg a lakosság 2-4%-át rántja a posványba; másszóval évenként ismét másfélmillió emberre 30.000 mételyes beteg esik. A párizsi községtanács egészségügyi bizottságának jelentése Párizsban magában évenként 85.000-re teszi az inficiáltak számát. Nöggerat szerint New-Yorkban 1872-ben 1000 nős férfiú közül 800 szenvedett ily bajban; s mivel a gonorrhoe 90% gyógyíthatatlan, s legföljebb lappangóvá lesz, következik, hogy az asszonyok is, kik ezekhez a férfiakhoz nőül mennek, mind meg vannak mételyezve.

S az emberiségnek mégis semmi más baja nincs, m i n t az, hogy vétkezik természete ellen, és tapossa ösztöneinek törvényeit! Ó, gonosz celibátus ! Hagyjuk ezt! az újkori cinizmus túltesz az ókorin, s Diogenes ezek hallatára bizonyára hordójába bujt szegyenében. A modern cinikusok azonban, miután a bőrcserzés Diogenes óta is nagyot haladt, erősen reaktiv arcbőrrel rendelkeznek s kiállnak közszemlére. Bizonyára azért, mert azt gondolják magukban: nincs mit egymásnak szemünkre hánynunk, mi oly cinikusok vagyunk mint ti, ó közönség ; csak az a különbség köztünk, hogy amit mi gondolunk, azt meg is mondjuk; ti pedig teszitek é s ... hallgattok. Nem szégyen s gyalázat ez? ! Mit használnak a világ e genyedő sebével szemben a természetre való hivatkozások? A természet nem vezet genybe!

A celibátus ellen a természetet nem lehet érvül fölhozni; először azért, mert szolemnis hazugság azt mondani, hogy a természet a nemi ösztön elfojtása miatt bünteti az embert; ellenkezőleg, a természet bünteti Bebelnek s társainak alávalóságát; másodszor azért, mert az állati ösztönöknek, ha természetesek akarnak lenni, az ember eszményi iránya alá kell rendeltetniök; az embernek természeten nem az ösztön, hanem az ész, s csak azután az ész által vezérelt és korlátozott ösztön; harmadszor azért, mert képtelenségre vezet a természet ösztöneinek abszolút érvényesülése és jogosultsága. Bebel szerint ugyanis következetesen a szabad szerelemre, más szóval, az általános prostitúcióra és testi-lelki megmételyezésre vezet; s önök szerint, celibátus-ellenes urak, hová vezet? a házasságra! S miért a házasságra? Hisz az ösztön a nemi kielégítést bárkivel követelheti; miért akarják korlátozni a természetet? Miért tapossá jogait, s megakadályozzák funkcióit?

Hát lehet és szabad az ösztönt korlátokba szorítani fensőbb tekintetek miatt? S ha szabad az ösztönt korlátozni a házasság intézményével azért, hogy a métely meg ne egye az emberiség velejét: vájjon nem szabad-e korlátozni az erkölcsiség legfönségesebb érdeke miatt? L ám mily gyatra logikusok s mily tájékozatlan szakértők önök, tisztelt reformátor urak! Semmi más érvük nincs a celibátus ellen, mint az, hogy nehéz. Jaj, uraim! nil sine laboré dii hominibus concesserunt; a törekvés munkát jelent, hiszen emelkedéssel, «ascensio»-val jár! De mint minden alapos és komoly munkának, úgy a celibátusnak is vannak pompás virágai és édes gyümölcsei.

Bizonyos, ugyanis, hogy a tisztaság eszközül szolgál a test és a lélek munkabírásának növelésére; az ókor athlétái a szerelemnek hátat fordítottak, s a harcosok az önmegtartóztatás által készültek a harcra. Minden szellemi és testi munka bírásról igaz Horácz szava: multat úlit fecitque puer, sudavit et alsit; abstinuit venere et vino, extimuitque magistrum. Minél előbb ártja magát valaki a nemi közlekedésbe, annál előbb hervad el. Vájjon a világ hervadásának modern tájképe a celibátusnak fog-e szemrehányásokat tenni? Tacitus már kétezer év előtt megírta, hogy a germánok hosszú ifjúságukat késői házasságuknak köszönhetik. Peschel Oszkár, a hírneves ethnográf erre megjegyzi: Tacitusnak igaza van, midőn a germánok hosszú ifjúságát késői házasságaikból eredezteti. Ahol tehát a szokás vagy a törvényhozás a házasulási kort hátrább tolja, ott ez intézkedésekben az emberiség nevelésének nagy előhaladására ismerünk. (Die Theorie des notwendigen Übels.)

Az állati ösztönöknek visszaszorítására, az erkölcsi tiszta, áldozatos, önmegtartóztató irányzatnak előmozdítására törekszenek most mindenütt az erkölcsiségi egyletek. Irataik fényt derítenek a készségesen elfogadott tévelyekre az önmegtartóztatásnak állítólag lehetetlen és természetellenes voltáról; mozgalmaik gátat emelnek az erkölcstelenség sárözöne ellen.

Vájjon most akarjon-e az egyház az erkölcsi irányzatnak leszerelésével föllépni? Szóval és írásban és gyülekezetekben rámutatnak a népek mély sebére, a tisztátlanság bűnére, mely az emberiség vérét megmételyezi és benső erejét fölemészti. Velük szemben szemtelenül, de sikeresen dolgozik a sajtó és az irodalom, a művészet és a színház, s az a számtalan vállalat, mely az erkölcsi szemét minden fajával kereskedik, a népeknek elerkölcstelenítésén és elkereszténytelenítésén. A naturalisztikus filozófia s az annak megfelelő életmód beszivárogtatja a mérgezett vizeket az ifjúság vérébe.

Mit csináljunk? A nép, mely lábbal tapossa Istennek hatodik parancsát, nem tisztelhet tekintélyt sem égen sem földön e bűnnek elállatosító behatása alatt. Az ily nép nem védekezhetik külső és belső ellenségei ellen sem. A történelem példákkal szolgál aziránt, hogy az ily népek az emberiségnek rothadó, elhaló tagjai. Ennek a hanyatlásnak útját kell vágnunk; a népet föl kell ráznunk kéjes álmából; a tisztátlanságot újra bűnnek és gyalázatnak kell tekintenie; a sajtónak, színháznak, művészetnek, törvényhozásnak a szigorú szűzies erkölcsi irányban kell dolgoznia: de mindenekfölött a papságnak tisztának kell lennie, hogy az evangéliumi szüzesség bája, ereje és áldása nyilatkozzék meghivatásá an és tevékenységében; s amely papság áldásos tevékenységének ezen elengedhetetlen kelléke iránt érzékkel nem bír, arra rá kell olvasni a Makkabeusok könyveinek szavait : «Uli autem non erant ex genere virorum illorum, per quos salus facta est in Israel».

III. A magyar egyház harmadik sebe, erkölcsi bénultságának harmadik tünete a hivatástalan stréber papság. Mi egy stréber pap ? gerinctelen, sima, — esetleg jó vastag — féreg az egyház testén , amely világít vagy legalább világítani akar ; olyan tehát, mint a szentjánosbogár. Lelkére nézve, alapos theologiai tudásár a nézve, erkölcsi érzületére nézve csúnya féreg, s aki lelkének elevenjére tapint, az megundorodik tőle; de a világ előtt világít szereplése, összeköttetései, külső dísze, aranyláncai, gyűrűi, nagyságos és méltóságos címei által.

Mi egy stréber - pap ? Oly tarka , begyes jómadár, aki az egyház fejét rászedi, az egyház szívét keseríti, az egyház erejének alapjait és támaszait ignorálja, de annál többet törődik a külső fénnyel és érvényesüléssel; olyan tehát, mint a páva, amelynek a főgondja nem a feje, amely kígyófej, — nem a lába, amely csúnya és éktelen, — hanem a farka; azt kiredőzi és kifeszíti s nagyhegyesen páváskodik a világ mulattatására. S a mulattatásból tényleg elég is volna, ha az egyháznak legvitálisabb érdekei ezáltal végzetesen el nem nyomorodnának. Ha ezek az emberek, akiknek erkölcsi értékük és súlyuk nincs, az egyház mérlegén sem nyomnának semmit, amint n em nyomnak az Isten mérlegén : akkor nem volna baj ; de a világ mérlegén egy liturgikus kesztyű vagy papucs sokszor többet nyom, mint a papi jellem színaranya s a szeplőtelen lelkület kincsestára. A mérleg tehát kibillen, s az egyensúly elvész. Mihelyt pedig az egyensúly elvész, annak fölfordulás a vége.

Az egyháznak csak akkor lesz biztos egyensúlya, ha az egyházi érzés, a papi jellem, a szigorú aszkétikus irány fog érvényesülni benne; ha a strébereket fönt is, lent is kellő megvetésben részesítik. Ha pedig a stréberek kerekednek fölül, akkor az egyházi érdekek is egy fizikai kísérletnél szereplő bodzafa-jancsik sorsára jutnak , vagyis mindig inognak és bukfenceznek. Mindig a kurtábbat húzzák, s megvédőik nem azok a csillogó, sallangos stréberek, hanem a lelkeknek igénytelen, egyszerű pásztorai. Ezekben nyilatkozik meg az egyházi érzés, ezekből lép ki harciasan s győzelmesen a küzdő porondra az intranzigens szellem. Az a szellem, amely n em politizál, n em filozofál, nem diplomatizál, hanem él, küzd, melegít és élteti a hívőket. Ez a szellem védi meg az egyház legszentebb érdekeit, s minél elevenebb lesz, annál hathatósabban fogja megbélyegezni a stréber-nagyságokat.

De szükségünk is van arra, hogy megbélyegeztessenek az egyházi közérzület által a stréber-papok, mert a hatalom, amely őket emeli, a megvetés bélyegét rájuk sütni n em fogja. Az egyházi érzés és lelkesülés, ez az a forró bélyegzővas, mely e meddő birkajószágra rásüti a bélyeget. Csak így vagyunk képesek eszméinket s elveinket a megmételyezéstől megóvni; csak így sikerül a növendékpapságban az egyházias irányt győzelemre segítenünk. Rájuk mutatunk : nézzétek, ezek az egyház világító férgei és kígyófejű pávái; a kis fényért féreggé s a pávatollért sima kígyóvá ne legyetek; óvjuk meg gerincünket; jobb állni, mi t mászni-csúszni, s jobb öntudatunkat az elvek szolgálatában kielégíteni, mint vásáros komédiásként az egyházi polcok, létrák és póznák magaslatára törekedni. Avagy szép látvány az ily versenymászás infulákért? Bizony szomorú látvány ; pedig azért mindig komédia marad: gyerekeknek imponál, ember neveti! Minél hatalmasabb lesz az egyházi érzés, annál szigorúbb lesz a fegyelem; az a fegyelem, amely most pl. eltűri, hogy papok a katholikus néppárt ellen küzdjenek szabadelvű programmal, s hogy kanonokok magukat nyíltan liberálisoknak mondhassák. «Ügy-e, az ily kanonokak misézni nem szabad?» kérdezte a minap egy nyolcadik osztályba járó deák. Ö, naiv lélek, te talán ismered a Syllabust, de nem a magyar egyházi fegyelmet? Csakhogy bizony nehéz az ifjú levitáknak ez ellenmondásokon kárt nem vallani s magukban az egyháznak a szentírás szerint szeplőtelen eszményképét sértetlenül megőrizni: mikor azt látják, hogy az egyházat itt a földön annyi szeplő födi, meg a kétszínűség és stréberség látszatos máza borítja, és a fegyelmetlenség annyi kéksége takarja4

Mi mégis megtesszük ezt; eszményeinkről le nem mondunk; derekunkat be nem adjuk; az erkölcsi törekvéssel föl nem hagyunk: és ettől a belső melegtől hegednek be majd a sebek, a magyar egyház dicstelen sebei.

(1896)