Prohászka Ottokár: Advent 1. vasárnapjára

Készület és kezdet (1898)

K. T. U.! Ma kezdődik az advent. A természetben ez rendesen ködös, kellemetlen, nyirkos, hideg idő. De a kegyelemben nem úgy van ; ott ellenkezőleg dereng, mint korai hajnalban. A természet aludni akar, készül téli álmára ; a lelkek nem akarnak aludni, azok nem is tudnak aludni, azokat a novemberi nap is keltegeti és biztatja, hogy nem lesz ez mindig így. Nem lesz mindig ilyen sötét, ilyen ködös, ilyen borongós, ilyen homályos ; lesz meleg, lesz világosság, fény, élet, erő. Az a köd, az a homály az adventben, az csak jelenti a lelki halált, mert hiszen az egész emberiségre nem vetődött lelki halál soha ; a bűn után ugyanis rögtön ott ragyog, igaz, hogy novemberi homályban, messze az Ür Jézus. «Ab alto Jesus promicat!» messziről dereng az igazság napja. Ha hideg is van, ha a fáknak zúzmarás bóbitáin, ha az ablakok jégvirágos tábláin keresztül is, de azért mindig kelteget az a sugár. Eljön, eljön a tavasz, zenitünkre hág a nap, nem fagyunk meg, élni fogunk. Addig pedig várunk s vágyódunk; az is, hogy oly lassan bontakozik ki a kurta nap a ködös elnyújtott reggelből, jól illik a lelkek világába. Elnyújtja a lelkeket, felébreszti bennök a vágyat, hiszen az advent a lelkek vágyának ideje ; eszünkbe hívja azt a hosszú négyezer évet, amely elnyújtotta a lelkeket hosszú vágyban : Jöjj el Ür Jézus, az volt a vezérgondolatuk.

Tehát, k. t. u., ebbe a szent készületbe s szent vágyba állít bele minket minden évben az egyház. Megismétli a nagy megváltás történelmének mozzanatait, hogy alkalmas pontjai legyenek mély lelki érzelmek kiváltásának; azt akarja, amit Szent P á l : Hoc enim sentite in vobis, quod et in Christo Jesu ; ismételje meg mindenki azt az életet, amelyet Krisztus élt. Mindenkit odaállít az advent homályába, hogy vágyódjék oda a jászol mennyei világosságába ; hogy felgerjessze szeretetét, egére tűzi az epifania csillagát; hogy lelkesedjék, nem kímél meg senkit a Golgotától, hogy Iába s szíve is vérezzék. Azt akarja, hogy az emberi lelkek egyre folyton éljék át nagy reményüknek eseményeit. Azért én is azt gondolom, hogy Kegyetek az adventben sokkal szívesebben fognak foglalkozni lelkükkel, s hogy a kedves, izgalmas, gyertyafényes, fenyőillatos karácsony felébreszti Önökben is a mélyebb és gyengédebb érdeklődést aziránt, hogyan lehetne az Ür Jézus elfogadására jobban készülniük.

1. Az a kedves kis Jézus az Istennek nagy ajándéka, el akar hozzám is jönni és engem boldogítani; van nekem most adventem, a kegyelem adventje, készülni akarok, hogy őt méltón fogadjam. Különösen két dolgot akarok Önöknek ajánlani, két érzelmet akarok az adventi életből kiemelni, amely megfelel az advent hangulatának : Az advent először készület. Az adventet röviden így lehet jellemezni: «Jon az Ür». Ebből a legközvetlenebb következtetés : Tehát készüljünk ! Jön az Ür, főleg a kegyelmek ünnepén, karácsonykor, ad nekünk nagy kegyelmeket: az Isten nagy ajándéka, maga az a megfoghatatlan Isten — édes, cukros, kedves kis gyermek alakjában jön hozzánk. Hogy az ilyen isteni kegyelmek fogadására készüljünk, nemde ez magának a dolognak természetéből folyik ; ha akarunk nagy kegyelmeket nyerni karácsonykor, készüljünk rá most az adventben. Mielőtt a fa ég, meg kell azt melegíteni, nyirkos fa tüzet nem fog. Épenúgy, ha akarjuk, hogy az Ür Jézus minket kegyelemtelj es karácsonnyal megörvendeztessen, nemde készülnünk kell? Jobban kell magunkat összeszednünk, önmagunkba térnünk, a lelki élet vitorláit kifeszítenünk, törekvéseinket jobban kiemelnünk. De nemcsak a karácsonyra való előkészületet mondja az advent, hanem mondja azt az előkészületet, amely az egész életen át folyik, mert a tulaj donképeni Ürjövet az nincs karácsonykor, hanem a boldog halálban : eljön az Ür. Az egész szentírás egyre ezt hangoztatja, hogy készüljünk; similes hominibus exspectantibus dominum suum, quando revertatur a nuptiis, ut cum venerit et pulsaverit, confestim aperiant e i ; hasonló a mennyek országa nagy várakozó cselédsereghez, amely várja az urat, hogy bármikor jön, nyissanak ajtót neki. Az egész élet a szentírás szerint nagy vigília; mikor az Ür kopog, nyitnunk kell neki. Az Ür Jézus a tíz szűzről mondott remek hasonlatában szintén azt akarja, hogy minden lélek olajjal telt lámpával várja őt. Simile est regnum coelorum decem virginibus, quae accipicntes lampades suas, exierunt obviam sponso; olajjal telt lámpák velünk, Krisztus elé siethetünk.

A szemináriumi élet is valami vigiliaféle ! A theológia négy éve négy adventi időszak, melyben várjuk az Urat, várjuk a jegyest. Hasonlók vagyunk a régi gót dómok portáléihoz : ott künn áll Ádám és Éva, a próféták és patriarchák, várják az Urat. Mi is az ajtó előtt állunk és várunk, hogy az Ür bevezet az oltárhoz és eljegyez magának ; nem kell-e minden kispapnak érdemekben gazdag jó cselédnek, olajtartó szűznek lennie, aki várja az Urat? Ezeket a gondolatokat főleg az adventben kell beleoltanunk lelkivilágunkba. Legyünk szűzies lelkek, töltsük meg lámpáinkat olajjal, ne legyünk oktalan szüzek, kik várnak ugyan, nem alusznak, de nincs olajuk, sötétségben állnak. Az advent oly sötétség, amelyben a buzgalom lámpájának kell világoskodnia.

2. Hát a másik gondolat? Az advent nemcsak készület, hanem kezdet. Ez sokkal finomabb vonás. Az egész életnek bizonyos értelemben kezdetnek kell lennie. Miért? Mert a kezdő lelken van két pszichológiai jellemvonás, amely nagy lelki haszonnal jár. Mikor az ember kezd valamit, akkor egyrészt lelkesül, másrészt meg van győződve, hogy még semmit sem művelt. Mikor út kezdetén állunk, látjuk magunk előtt az utat, de azt is tudjuk, hogy még egy lépést sem tettünk ; mikor nyelvet tanulunk, felütjük a grammatikát, látjuk az első lapot, akarunk tudni, lelkesülünk, de azt is tudjuk, hogy még semmit sem tudunk. Ha kezdünk tanulni művészetet, érezzük újjaink tehetetlenségét, ridegségét, keménységét; akarunk, de még nem bírunk. Nagyon szerencsés hangulat a kezdetnek hangulata, kivált a lelki életben.

A lelki életben kell az embernek mindig kezdőnek lenni, mindig akarni és úgy akarni, mintha még semmire sem ment volna.

Fiacskáim — mondja Assisi Szent Ferenc — kezdjük szeretni az Istent; az az ember, akinek át van lyukasztva keze, lába és oldala Krisztus misztikus szegeitől és lándzsájától, azt meri mondani — alighanem félrebeszél: — fiacskáim, kezdjük szeretni az Istent! Azt akarja azáltal jelezni, hogy a lelki életben tényleg mindig kezdőnek kell lenni. De nemcsak Szent Ferenc, van még egy nagyobb tekintély. Szent Pál azt mondja, hogy ö mindig kezdő: «Nem mondom, hogy már megfogtam azt, de csak azt az egyet teszem : amik mögöttem vannak, elfelejtem; amik előttem vannak, azokra kiterjeszkedem; vagy nem tudjátok, hogy azok, akik pályát futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a pályadíjat? Ugy fussatok, hogy elnyerjétek azt. Ügy futok tehát, nem mint bizonytalanba, úgy küzdök, nem mint aki levegőt verdes, hanem sanyargatom testemet, nehogy mikor másoknak hirdetem az igét, önmagam elvettessem». — Mi a buzgó lélek vonása? Amik előttem vannak, azokra kiterjeszkedem, amik mögöttem vannak, elfelejtem, vagyis mindig kezdő vagyok. Ha kezdő vagyok, buzgó vagyok; mert aki kezd, az rendesen lelkes; azért azt akarja az Apocalypsis szeretője, hogy a mi szeretetünk első szeretet legyen ; ne az a megtépett, ne az a savanyú, ne az a sokszoros csalódásoktól megtört szeretet, nem az kell neki, hanem az első szeretet : Charitas prima. Az Ür Jézus szereti az első szeretetet; az özvegyi szeretetet, úgy látszik, nem kedveli, neki szűzies szeretet kell. Az özvegy, mikor házasodik, az nem az első szeretet. Annak már az élet gyászfátyollal borította be lelkét, egy drága koporsónak szemfödője libeg szemei előtt. Nekünk nem kell lemondó szeretet, hanem első és lelkes szeretet. Fiacskáim, kezdjük szeretni az Istent!

K. t. u. ! Mikor a hárs és tölgyfa — legyen bár száz, kétszázéves, legyen bár kemény, mint az acél, bütykös, görcsös — hajtani kezd : puhává és kenetessé lesz rügye; mert ami kemény, az nem hajt, még a kemény tölgy is ott, ahol hajt, puha lesz és olajos. Á lelkek is így vannak. A kezdőnek kenet, annak a szent szeretetnek illata való. Ha szeretni fogjuk az Ür Jézust igazán, gyermekdeden, fiatal fogékonysággal, ha lelkünk fel lesz kenve a tavaszi, első szeretet illatával és kenetével, akkor igen, haladunk. Hát, fiacskáim, kezdjük szeretni az Istent! Az Ür Jézus fölkeni azokat, kiket szeret és akik őt szeretik. Dilexisti justitiam — mondja ő — szeretted az igazságot, odisti iniquitatem, utáltad a bűnt — ez a kezdő lélek arculata, — propterea unxit te Deus, Deus tuus, oleo laetitiae prae consortibus tuis ; azért a jókedvnek, buzgalomnak, a tavaszi élet vágyainak olajával fölkent téged az Űr. K. t. u., az adventben, amely tavaszi légkör, amely várja az Urat, csupa kenetes lélek áll, erdő a tavasz leheletében. Mindegyik nőni akar, mindegyiknek kedve van hozzá ; oleum laetitiae, a jókedvnek olaja tölti el az embert. Mi mit akarunk? No ez világos, ezt kétségbevonni, de még csak kérdés tárgyává tenni sem lehet. Mi mindnyájan mindig kezdünk ; igaz, hogy sokszor visszacsúszunk, sokszor teszünk kerülőt, két lépést előre, egyet hátra, de azért ne hagyjunk fel a szent vággyal : akarunk kezdeni. Ó az advent érzelemköre nagyon alkalmas arra, hogy a mi kezdő lelkünk első szeretetét felélesszük, következőleg ezt a két érzelmet magunkra öltsük : készülni és kezdeni. Nemcsak készülni, de kezdeni akarunk ; újra összeszedettek leszünk, kezdeni akarunk, újra tisztábbak leszünk, mert azt hisszük, hogy az ember mindig boldog kezdő lehet, és akkor az Űr Jézus nem fogja nekünk szemrehányáskép mondani: Emlékezzetek meg Lót feleségéről; vagyis ti olyanok vagytok, hogy a rosszból kiindultok, Szodomából kimentek, a világból kiléptek, de aztán megálltok, visszanéztek. Nem fogja az Ür Jézus nekünk mondani: senki aki az ekére teszi kezét és visszanéz, sem méltó a mennyek országára, vagyis aki beéri az eddig végzett munkával és gyönyörködik a feltúrt barázdán, nem méltó hozzám?

Mit is használ a barázda, ha nem jön vetőmag bele? Kicsoda méltó tehát az Ürhoz? Csak az, aki méltán vallhatja : amik mögöttem vannak, elfelejtem — mégha Pál apostol is volna — és amik előttem vannak, azokra kiterjeszkedem. Mángolja ki a mi lelkünk vágyát az advent, húzza ki és nyújtsa ki lelkünket az Úr szeretete s a tökéletesség bírásának szent vágya!

Az Úr Jézus ab alto promicat, magasan fölöttünk és fenségesen áll Krisztus. Ó Istenem, már csak szegényes, tört szívvel, megtépázott, beteges lemondó lélekkel nem akarunk feléje menni, hanem friss, lelkes és vágyódó szívvel. Meg vagyok győződve, kedves barátaim, ha az advent ilyen érzeteket vált ki bennünk, akkor a karácsony is kegyelemteljes ünnepünk lesz. S az a másik advent, az igazi Úrjövet sem talál majd készületlenül. Karácsonynál, húsvétnál fontosabb a halál napja, midőn lelkünk megjelenik a dicsőséges Krisztus előtt. Nagy nap, s ha dicsőséges talál lenni, aminthogy annak kell lennie, végtelen diadalt ülünk az napon.

Addig is készítsük azt elő ; kis kikezdésekből készül ez a dicsőség; a legkisebb és legegyszerűbb dolgok, a disciplina s a kötelesség teljesítésének legegyszerűbb gyakorlataira kell a kezdő szeretetnek kiterjeszkednie, sőt a kezdő szeretet egyáltalában nagyot nem ismer, az csupa kicsinnyel dolgozik, kicsivel foglalkozik, azt ápolja, kenegeti, nyújtogatja ; a sok kis sejtből épül föl a tölgy ; s a lélek apró gyakorlataiból alakul a tökéletesség. Nőjjünk, hogy nagyok legyünk