Prohászka Ottokár: Zsidó testvéreimhez

A lelkek útja, kik az Isten hívó szózatát követik, olyan nekem mint a csillagok járása; merengve nézem ezt is, azt is, annál merengőbben, minél világosabb előttem, hogy sem ezt, sem azt elő nem írhatom; azt az Isten teszi. Ember nézheti, de nem intézheti.

Ezzel megfeleltem arra a kérdésre, vájjon térítési szándékból írtam-e meg e kis füzetemet. Ily nagyot nem akartam s nem is akarhattam, mert azt voltaképen Isten teszi Krisztus szavai szerint: «Senki se jöhet hozzám, hacsak az Atya nem vonzza őt» (Ján. 6, 44). Áz Isten e vonzásai megilletődések, megrendülések, belátások, megértések, elfogulások, ellágyulások, felfordulások, elhatározások, s ami van még ilyesmi a szívben, amire nincs szó az ajkon. Isten nyúl bele a lelkekbe, néha keményen, máskor lágyabban, — néha az ihlete csak lehelet, máskor pünkösdi szélvész.

Ily megilletődésben s megindulásban lehet része a modern zsidónak is, aki számon kéri magától, hogy mennyire zsidó, Messiást-váró s a prófétai szót megfogadó ember ő, — vájjon vallása nem-e inkább ősi hagyományok allegorikus magyarázata mint a lélek üdvösségeért aggódó buzgalom s elszántság, — vájjon nem-e inkább test és vér és faj, mint igazság, jóság és lélek? A zsidó vallás a messiási várakozás. Vár-e ő valakit, s ha nem vár s nem eped az után, aminek Istentől s az égből jönnie kell, mit akar? A zsidó vallás a prófétai szózatok megfogadása; de nem annak hirdetői s előkészítői voltak-e ők, ami nem volt, hanem lesz és lett, annak az újnak, ami nem a régi? Ezredéves s végleges megmerevülésnek- e vagy nem inkább a fejlődésnek s a plaszticitásnak szószólói-e ők? Ők a hitet is fejlődésképesnek s kiegészítendőnek tartották s azt hirdették, hogy a zsidóság nemzeti vallása a messiási ország nemzetközi vallásában fog kivirágozni, így tehát ők a nagy jövendőbe s nem a múltba utalnak, s minket a messiási életbe s nem a kővé meredt betűk közé vezetnek. Nem jött-e meg már az, aki eljövendő volt? Nem üldözte-e azt is kegyetlenül s igazságtalanul halálba s gyalázatba a zsinagóga, mint ahogy üldözte s vértanúkká avatta az ószövetség szentjeit s prófétáit? Mily garancia van eziránt? Várjunk-e még valakit, akit szintén keresztre, feszítenek? De hát örök várakozás, az sem isteni programm. Ha pedig egyáltalában nem várunk, mi közünk íráshoz s prófétákhoz s önmagunkhoz? így azután se Krisztusunk, se prófétáink nem lesznek.

Ily gondolatok jönnek-mennek; ember ne erőszakolja azokat. De nem tesz vele rosszat, ha oda lép az ilyen tépelődőhöz s arra biztatja: keress, térj magadba. Olvasd az írást, az egészet. Necsak a megkövezett s szétfűrészelt próféták iratait, hanem a keresztrefeszített prófétának evangéliumát s a farizeus csoporthoz tartozó Szent Pálnak leveleit is. Olvasd el ezeket s imádkozzál; az ember betűt adhat és szót, az Isten értelmet és érzést. Olvasd ezt is, amit itt adok eléd; hátha érzesz valamit abból, amit a próféta ír: «Kiöntöm a kegvelcm s imádság lelkét, s ők rám néznek, kit átszegeztek)) (Zak. 17, 12).

Az első zsidó-keresztények. — A kereszténység a zsidóságból vált ki; de ez nem történt mindjárt. Az első keresztények, mondhatnám, zsidók is voltak, — buzgó vallásos, templombajáró, az Isten-liszteleteken résztvevő izraeliták. A kereszténység kezdetben a be nem avatott szem előtt úgy festett mintha a zsidóságnak belügye volt volna. A szétválás lassan ment végbe, s a világ szeme soká nem vette azt észre. Suetonius, római történetíró tanúsága szerint, Claudius Caesar kiűzte a zsidókat Rómából, még pedig azért, mert egy bizonyos Chrestus izgatásaira zavarokat okoztak. Chrestus görögül annyit tesz mint fölkent s a Messiásnak neve. A zavarokat úgy kell érteni, hogy e korban tetőpontra hágott a zsidók Messiás-várása, s mivel ez időben a Krisztusról való hirek Júdeából Rómába is elhatottak, az izgalmat tetőpontra emelte az a konkrét kérdés : vájjon az a júdeai Krisztus-e a Messiás? — A nérói üldözés s Tacitusnak a keresztényekről való gyűlöletes és megvető nyilatkozata is csak úgy érthető, ha a keresztények alatt zsidókat értünk s az üldözést is s a tacitusi kijelentést is megkülönböztetés nélkül zsidókra s keresztényekre vonatkoztatjuk. A rómaiaknak még akkor nem volt módjukban a keresztényeket a zsidóktól megkülönböztetni. Előttük a kereszténység s a zsidóság egységes nemzeti s vallásos közösség volt. Hiszen az apostolok s az evangélium első terjesztői mind zsidók voltak. Keleten épenúgy, mint nyugaton zsidók terjesztették az evangéliumot, vagyis azt a jó hírt (ennyit tesz görögül az evangélium), hogy a Messiás már megjelent, hogy Júdeában élt, hogy megölték, de feltámadt, s hogy él s csodálatosan működik s kihat tanítványaiban.

E csodás események hírét mindenfelé erősítgették a római birodalomból Jeruzsálembe sereglő, buzgó zsidók, kik az első pünkösdnapot is megérték, s kikről az Apostolok Cselekedetei így nyilatkoznak : «Valanak pedig Jeruzsálemben lakó zsidók, istenfélő férfiak, mindenféle nemzetből, mely az ég alatt vagyon. Amint pedig a szózat lőn, sokaság gyülekezék egybe s megháborodék elméjében, mert ki-ki saját nyelvén hallja vala őket szólani: partusok, medusok és elamiták, és akik lakják Mezopotámiát, Júdeát és Kappadóciát, Pontust és Ázsiát, Frigiát és Pamfiliát, Egyiptomot és Libia részeit, mely Cirene körül vagyon és a római jövevények)) (2, 5). Tehát római jövevények is voltak Jeruzsálemben, s ezek is hozták Rómába a jó hírt, mely mindenfelé visszhangot keltett a várakozó, vallásos hitközségekben. Mint ahogy azonban Jeruzsálemben a zsidó-keresztények a templomba jártak s a zsidóságtól cl nem szakadtak, úgy lehetett az mindenütt; így volt az Rómában is és szerteszéjjel a birodalom más városaiban. A zsidóságban forrongott a nagy probléma : ez a Krisztus-e a Messiás? E problémát megoldottnak tekintették azok a vallásos zsidók, kik a próféták biztatásait s Ígéreteit Jézus Krisztusban teljesülve látták, akik ((állhatatosak valának az apostolok tanításában, a kenyérszegés közösségében és az imádságokban" (Ap. Cs. 2, 42), de akik a nemzeti közösséget azért még nem tagadták meg.

Azonban nemsokára elpusztult Jeruzsálem, s Zsidóország lekerült a világ térképéről; a zsidóság nemzeti aspirációi gyökerükben megrendültek, viszont pedig a zsidó-keresztények a Messiás eljövetelének hitében e rémes történeti esemény által is megerősíttettek, s ez egyrészt teljes kifejtésre segíti a szétválást a Krisztusban hívők s a hitetlenek közt, másrészt pedig ez jelzi a zsidóság sajátos, történeti süllyedésének kiemelkedő pontját.

A Júdea elleni hadjárat, mely véres és rémes volt, a zsidók konok ellentállása, a nagy veszteségek az egész római birodalomban zsidóellenes hangulatot támasztottak s nagy gyűlöletet ébresztettek. A zsidóság mint megvetett s alig tűrt nemzetiség önkénytelenül is félrevonult; magában Rómában, már Titus alatt is nagyon lesüllyedt. A Caelius s a déli Aventin közti völgyben húzták meg magukat, hová a római szatirikusok s epigramm-írók rándultak el, hogy mulassanak a szatócsokon, kik piszkosan s kapkodva vonszoltak kosarakat, széna- s szalmacsomókat, — hol vén zsidóasszonyok álmokat fejtegettek s azután tenyerüket tartották oda az obulusra. így írnak róluk a rómaiak. A zsidók nem katonáskodtak, földet nem míveltek, csak szatócskodtak, adtakvettek, így keletkezett s fejlett ki rövidesen az az elnyomott, félénk, határozatlan, piszkos zsidótípus, melyről Tacitus ír, természetesen a gyűlölség s megvetés hangján. Az egész nyugati társadalomban a zsidók idegen, pénzszerzésre beállított s főleg saját talmudista elfogultságukban elszigetelt nemzetiséggé lettek. Nem a keresztény középkorban lettek ilyenné, nem is a keresztény törvényhozások tették őket ilyenné; ellenkezőleg a középkor csak átvette ezt az ethnológiai terhet. Az első ghetto a Caelius s Aventin közti völgyben sötétült. Mennyi fölösleges szenvedés támadt a zsidóság ez elfordulásából mindattól, ami élet, világ s kultúra volt! Ez elfordulást a középkor nemcsak nem szüntette meg, hanem még növelte. A zsidóság elkeseredett lelke önmagába vonult s minden érzéket elvesztett a kereszténység iránt, mely voltakép a régi zsidó reménynek virágba-fakadása volt. Mily tragikus sors lett része annak a minden országban külön társadalmi csomósodást s föl nem szívott népszigetet képező népnek, mely nagy hivatásához akkor is akart ragaszkodni, mikor azt már beteljesítette, s mely hű akart lenni Istenhez a maga feje s nem az Istennek a vallás fejlődésébe is letett gondolatai szerint! Hogy megsirathatja mindenki azt a töméntelen tradícióját a megvetésnek, gúnynak s elnyomatásnak, az, aki tűrte épúgy mint az, aki szerezte! Mily melankóliával olvassuk az evangéliumban : «És amint közeledett, látván a várost, síra azon, mondván : «Vaj ha megismerted volna te is legalább ezen a te napodon, amik békességedre szolgálnak, most pedig el vannak rejtve a te szemeidtol» (Luk. 19, 42). Mily kár, hogy ez a nemzeti aspirációiban megmakacsosodott zsidóság elfordult a Krisztus-arctól s nem akart ránézni. Mily kár, hogy a galileai Tiberiási tó partjáról csengő evangéliumnak szavát, mely pedig elvesztett hazája földjéről hangzott feléje, nem vette tudomásul, — hogy az evangélium zárt könyv lett neki!

De hát az legyen-e mindig s mindenkorra?! El kell jönnie a napnak, mikor az elfogultság fala leomlik, s amikor azok, kik sötétségben ülnek, világosságot látnak; — el kell jönnie a napnak, mikor az évezredes merevség s terheltség megrezzen s olvadozni s tünedezni kezd Krisztus lelkének érintéseitől; mikor nem vallási viták izgalmai, hanem az embernek önmagára való eszmélése veti föl a kérdést: ez-e az, amit Isten adni akart Mózes és a próféták által, ezt a nemzeti-vallássá merevedett elszigeteltséget? S vájjon Mózes a törvénybe zárta-e le a kinyilatkoztatást, s nem utalt-e másra, arra, akiről mondja : «Prófétát támaszt neked a te Urad Istened nemzetségedből és atyádfiai közül mint engem, azt hallgassad?» (Deut. 18, 14).

A kereszténységtől idegenkedő zsidó tehát a kezdetre nézzen vissza s fontolja meg, hogy Krisztus is mint ember, az apostolok is, az első hívek s buzgolkodók mind zsidók voltak, igaz zsidók, vallásos emberek, kik a zsidó nép vallásos reményének teljesülésében hittek. Ezek nem idegenek, hanem atyafiak; s azt, amit hittek s reméltek, kitűnően foglalja össze Pál apostol, mikor a római zsidókhoz szól imigyen : ((Atyámfiai, én bár semmit sem cselekedtem a nép ellen, sem az ősi szokások ellen, fogva adattam Jeruzsálemből a rómaiak kezébe. Kívántalak tehát látni titeket és szólani veletek, mert Izrael reménységéért vétettem körül e lanecal» (Ap. Cs. 28, 20). íme, Izrael reménysége a Messiás s a kereszténység hite. Az ószövetség Krisztushoz utal minket. — A vallásos életnek korlátozó kerete s voltaképen nehézsége az, ha a vallás s nemzetiség egynek vétetik. így volt ez a zsidóságban. Zsidó vallású az volt, ki a zsidó fajhoz tartozott; aki pedig a zsidóságból ki akart volna lépni, azt bizonyosan kirekesztették volna a zsinagógából is.

Ez a típusa a vallásnak a keleti lekötöttségre utal, melyben a faj és vér volt túlsúlyban szellem és lélek fölött. Áz Istent lélek s nem vér szerint kell imádni. PROHÁSZKA OTTOKÁR

A mi műveltebb zsidaink nem akarnak zsidó nemzetiségűek lenni, hanem bele akarnak olvadni a nyugati nemzetekbe ; Magyarországon magyaroknak, Franciaországban franciáknak, Németországban németeknek készülnek. Ez a beállítás többé nem zsidóság, s ez bizonyára a zsidó vallásnak, amilyen az volt, tagadása. A kinyilatkoztatás a zsidó vallást s a nemzetiséget egynek veszi; ha tehát valaki ki akar lépni a nemzetiségből, annak ki kell lépnie a zsidó vallási közösségből. A következetesség e részben a cionisták részén van, akik zsidók akarnak maradni faj szerint s épen azért zsidók akarnak lenni vallás szerint. De kérdezzük már most: hát létezik-e még a zsidó vallás úgy, mint ahogy azt a szentírás elénk adja? Létezik-e még az a zsidóság, mely a Messiást várja, mely csak előkészület az ő eljövetelére; létezik-e még a mozaizmus, van-e templomi Isten-tisztelet áldozatokkal, Levi-törzsi papsággal, s lehet-e ezt mind még visszaállítani? Vegyük a Messiás-várást. Mózes s a próféták Izrael nevelői voltak s előkészítői az Úr útjainak. Azok mind a Messiást várták s imájuk a vágynak, a reménynek páthosza volt: «Egek — mondja Izaiás — harmatozzatok onnan felül, és a fellegek csepegjek az Igazat; nyilatkozzék meg a föld és teremje az Üdvözítőt)) (Iz. 45, 8). E vágyat s e biztos reményt látjuk lobogni Michelangelo prófétáinak szemében, jövőbe szegezett s az éjtszakát villámként széthasító tekintetében. Arcuk vonásai kemények mint a hegyoldal sziklaráncai, hajzatuk mint szélben az erdő, s a lelkük mint kristály tengerszem, mély és sejtelmes, mely fölött ellebbennek a távol Istenország tükrözései. Hogy tudják ezek a zsidó népet vigasztalni : ((Vigasztalódjatok, vigasztalódjatok, én népem, úgymond a ti Istenetek ! ... A kiáltónak szava a pusztában: készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenesekké a pusztában a mi Istenünk ösvenyeit» (Iz. 40, 1, 2). Biztatják s megmondják az időt, hogy mikor jön, kit a nemzetek várnak : «Hetven hét (hét== hét nap = Woche) szabatott — mondja Dánielnek az angyal — a te népedre és szent városodra, hogy megszűnjön a törvényszegés és véget érjen a bűn, eltöröltessék a gonoszság és eléhozassék az örök igazság, beteljesedjék a látomás és jövendölés, és a szentek szenté fölkenessék. Tudjad azért és jegyezd meg : Azon ige kihirdetésétől, hogy ismét fölépíttessék Jeruzsálem (ezt a rendeletet Artaxerxes, perzsa király adta ki) Krisztusig, a fejedelemig hét hét és hatvankét hét leszen és ismét felépíttetnek az utcák és kőfalak az idők szorongatásában. És hatvankét hét után megöletik a Krisztus és nem leszen az ő népe, mely őt megtagadja. És egy nép jövendő fejedelmével a várost és szentélyt széthányja; ennek vége pusztítás, s a had elmultával az elhatározott végpusztulás » (Dán. 9, 24—26). Bármint magyarázzák e jövendölést, bizonyára nem szabad kitörülni a zsidó vallásból, s gyöngíteni sem szabad allegorikus magyarázatokkal a prófétai hitet, hogy a Megváltó eljön, hogy várják, hogy készüljünk rá. De hát nem jött-e már meg, mikor a város, a templom is szétdúlatott s mikor már rég megszűnt az áldozat? Vissza lehet-e állítani Dávid országát? De hol van Dávid nemzetsége, melyből a Messiásnak születnie kell? A templom elpusztult ; pedig Haggai jövendölése szerint a zorobábeli templom dicsősége nagyobb lesz, mint a salamoni templomé volt, mert ezeket mondja a seregek Ura : Még egy kevés idő vagyon, és én megrendítem az eget és földet, a tengert és szárazat és megindítok minden népet, és eljő, akit minden nemzetek óhajtanak, és betöltöm e házat dicsőséggel... Nagy leszen ez utolsó háznak dicsősége és nagyobb mint az elsőé volt, és e helyen békességet adok» (Agg. 2, 7—10).

S ha föl is építenék ismét a templomot, de hol van Leví törzse, a törvényes papság, s ha ez meg is volna, vájjon ismét tulkokat s bakokat, akarnak-e áldozni? Nem kell-e méltán gondolnunk, hogy a vallásnak ez az alakja a múlté? Szeressük a prófétákat, Izrael ez áldott szentjeit s fogadjuk meg intelmeiket. Az a jövő, melyről ők szólnak, a mi jelenünk, a mi korunk. Igazodjunk szavaik szerint s ne hallgassunk azokra, kik racionalista szellemeskedéssel kicsavarják a prófétai szavak értelmét, de akik azután Krisztust, a Messiást többé nem is várhatják s nem is várják. Nem szabad visszatérnünk a vallásnak azon fokára, melyen ők álltak, hanem azt a jövendőt, azt a jobbat kell átkarolnunk, melyet ők kilátásba helyeztek, — hisz azért voltak próféták, vagyis a jobb jövendőség rneglátói.

Mi e próféták szavát akarjuk megfogadni, mely szerint: Isten küld Messiást, a zsidó népből, Dávid nemzetségéből, — ez bevonul a jeruzsálemi templomba, ez ad dicsőséget e második templomnak, — szenvedni is fog s eladatik 30 ezüst pénzen. Szent lesz és tiszta, bátor s mégis áldozati bárány. «Felaldoztatott — mondja Izaiás — mert ő akarta és nem nyitotta meg száját; mint a juh, leölésre vitetik, és megnémul)) (Iz. 53, 7). Jézus Krisztus eljött; szent volt, törvénytisztelő s a törvénynek betelj esítője ; tiszteletet követelt Mózes s a próféták iránt. Olvassátok Izrael fiai és leányai az evangéliumot s hasonlítsátok azt össze a prófétákkal, mely betetőzi ezeket mint a virág a lombot. — Tartsátok azt, amit a próféták a jövőre nézve mondtak, s akkor nem fogjátok megvetni azt, amit Krisztus hozott. — Ne mondjátok, hogy nem veszitek el, mert ti zsidók vagytok. Krisztus is az volt, sokkal inkább mint ti. Sőt épen mert zsidók vagytok, jövendölések alapján álltok, s nem szabad a régihez mereven ragaszkodnotok, hanem lélek szerint abba a jobb jövendőbe kell átlépnetek : krisztusiakká kell lennetek! Nem a faj végett él az ember, nem azért, hogy a fajban, amennyiben az csak mult, elmerüljön ; hanem azért él, hogy benne, hitében s szeretetében az egész nemzet lelkisége magasabbra emelkedjék. A zsidóság nem azért volt az Isten választott népe, hogy nemzeti vallásában örökre elszigetelődjék, hanem, hogy ebből a nemzeti-vallási keretből a Messiás lépjen elő, aki vezesse az emberiséget. Erre vonatkozik az evangéliumnak egyik példabeszéde : «Hasonlo a mennyek országa egy király-emberhez, aki menyegzőt szerze fiának. És elküldi szolgáit, hogy a hivatalosakat hívják meg a menyegzőre ; de nem akarának eljönni» (Máté 22, 2). E szolgák az apostolok s apostoli férfiak; azok hívnak a menyegzőre, vagyis az Istennel való kapcsolatnak szent örömeire; bevezetnek az Isten közelségbe, abba az Isten-fiúságba, melyet Krisztus hozott. Ő ad a lelki élet kimélyítésére sok kegyelmet, ő nyitja meg az erő s öröm forrásait a szentségekben, ő terít nekünk asztalt s táplál minket önmagával, ő nevel bennünk erős, világfölényes s ugyanakkor gyengéd lelkületet, ő jó házba, az anyaszentegyházba állít minket, s a lelkét adja nekünk. ízleljük ezt meg, tapasztaljuk meg, s nem kételkedünk majd benne többé. Testvérek, jöjjetek a menyegzőre, lépjetek be a lelkiség új miliőjébe, s kézzel fogjátok majd azt, ami most csak szó, beszéd és fogalom nektek. A német költő szava igazul be rajtatok :

«Was ist der Gral? Das sagt sich nicht,
Doch bist zum Dienst du auserkoren
Bleibt dir die Kunde inverloren.»

Vannak dolgok, melyeket meg kell tapasztalni, akkor fölösleges azokra sok szót pazarolni. Krisztus az Isten fia, mi testvérei vagyunk. — Mikor Hadrian császár légiói az újra fellázadt Júdeában végleg letörték a zsidók erejét, a lázadás lelke, a százéves Akiba rabbi is kínpadra vonatott s úgy pusztult el. A kínpadon is azt kiáltotta : Egy az Isten! E hitben egyek vagyunk Izraellel; de a keresztény kinyilatkoztatás annak az egy Istennek végtelen életakciójában önmagához való vonatkozásokat talál: mivel lehetetlenség, hogy az öntudatos élet önmagára vissza ne hasson. Aki értelmes s öntudatos életet él, az legyen akár véges, akár végtelen, önmagát ismeri, önmagát szereti, önmagában megnyugszik; s ha a végtelen életfolyamatról van szó, akkor e vonatkozások mint lényeges életkifejezések lépnek föl, melyekben az Istenség önmagát teljes kifejezésre hozza, önmagát kimeríti és állítja. E személyes életkifejezéseket Atya-, Fiú-, Szentléleknek hívjuk. — Egy az Isten, mondjuk Akibával s a prófétákkal, de önmagában három személyben ; három személy nem három fej, nem három szög, nem három öntudat, nem három alak, hanem, hanem a végtelen élet önmagára való vonatkozásaiból előálló, belső háromság. Az ószövetség ezt a háromságot itt-ott érinti, de ki nem mondja; míg ellenben az újszövetség bevezet az élet e tengerébe s azt elénk adja, s áhítatunk s elmélkedésünk feléje segíti értelmünket.

A Szentháromság második személyéről azt hisszük, hogy megtestesült Jézus Krisztusban. Mit jelent az? Bizonyára nem azt, hogy valahogyan kiszakadt a végtelen Háromságból s lejött az égből, — hiszen az isteni lényeg egy és osztatlan s végtelen lévén mindenütt jelen van, — de csak azt jelenti, hogy a Szentháromság második személye lényeges vonatkozásba lépett ezzel a bizonyos emberi természettel s azt magához tartozóvá, magáévá, — mondjuk — orgánumává tette. Ezt jelenti az a páratlan jó hír, hogy az «Ige testté lőn és miköztünk lakozek». Testté lett az Ige, a Szentháromság második személye, nem mintha az Istenség emberséggé változott volna; az Isten Isten maradt, de emberré azáltal lett, hogy ez a bizonyos emberi természet hozzá tartozik, az övé. Á második isteni személy, az Isten fia Jézus Krisztusban emberré lett, s így Jézus az Istenember. Jézusnak emberi öntudata — ember lévén, volt emberi öntudata — az Istenség öntudatával kapcsolatban van mint sziporka a végtelenség fény- s lángtengerében. Ez a láng- és fénytenger azt az emberi tudatot el nem nyelte, föl nem perzselte ; ez az öntudat nem oszlott fel benne mint nirvánában, nem bukott el az «egyetemes Én-ben»; de igen tudta, hogy a Végtelené, hogy páratlanul, a személy egységében közel áll hozzá. Az Istenség fényei jártak az ember Jézus lelkében, — az Istenség kinyilatkoztatásai áramlottak ki benne, — az istenség ereje s kegyelme villant ki belőle. Ő ismerte az Istent legjobban s imádó hódolattal s minden teremtett érzést meghaladó áhítattal csüngött rajta. Ez Jézus Krisztus istenfiúsága 1 Nem brahmanizmus, hol az egyéni öntudat elhal az «Atman»-ban, az egyetemes Én-ben, — nem buddhizmus, hol az én-telen nirvánában oszlik el az ember, hanem az a jézusi Isten-fiúság, melyben az Istené lesz az ember, mint hogyan a csillám lesz a benne kigyulladó napé. Ez a bensőséges, személyes kapcsolat adja az Isten-fiú méltóságát, méri öntudatát, jellemzi erejét s belső tartalmát; ez szólal meg, mikor mondja : «Én vagyok a világ világossága» (Ján. 8, 12); «én vagyok a feltámadás és az élet» (Ján. 11, 25); «én vagyok az út, az igazság és az élet» (Ján. 14, 6). Ez öntudatról szól Pál apostol: «Sokfelekepen szólván hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, legutóbb e napokban Fia által szólott hozzánk, ki által a világot is teremtette; ki mivel az ő dicsőségének fénye és valójának képmása s hatalmának igéjével mindent fönntart, a bűnöktől megtisztulást eszközölvén, a Fölség jobbján ül a magasságban* (Zsid. 1, 1—3). Tanítani s megváltani jött az emberiséget. Nagy hivatásban jár. A próféta mondja róla : «Az Úr lelke rajtam, mivelhogy fölkent engem az Ür, a szelídeknek hírt vinni küldött engem, hogy megorvosoljam a töredelmes szívűeket és a foglyoknak szabadulást hirdessek» (Iz. 61, 1 2). Ezt érzi Krisztus magában, azért mondja : «Tüzet jöttem bocsátani a földre és mit akarok, hanem hogy felgyulladjon» (Luk. 12, 49). Tudja, hogy ez neki sokba, életébe fog kerülni, de vágyik ez önfeláldozás után, «Keresztseggel — mondja kell megkereszteltetnem és mint szorongattatom, míg be nem vegeztetik» (Luk. 12, 50). Embez-, igazi ember, tud sírni, félni, irtózni, szenvedni; de ugyanakkor tudja azt is, hogy e gyöngeség mögött az Isten ereje áll, s hogy ő azért szenved és gyönge, mert az Isten így akarja ; azért mondja Péternek, ki az Olajfák-kertjében a pribékek közé vág kardjával : «Tedd vissza helyére kardodat; vagy azt hiszed, hogy nem kérhetem Atyámat és ad nekem azonnal többet tizenkét ezred angyalnál)) (Máté 26, 52). Ó tudta, hogy legyőzhetetlen, mert Isten van vele s minden gyalázaton s szenvedésen átesve a kereszten kiáltja: «Consummatum est», «beteljesedett», «Atyam, kezeidbe ajánlom lelkemet» (Luk. 23, 46); mintha mondaná : Atyám, bár kétség borít és vér, nem vagyok idegen neked, fiad vagyok, országomba térek!

Jézus megváltván minket, Isten fiaivá tett. Lényeg szerint azok nem lehetünk, de hitben, szeretetben s az erényes élet erejében Krisztussal kapcsolódván azok lehetünk, sőt azokká kell lennünk ! «Ti vagytok a világ világosságai) (Máté 5, 14), mondja rólunk i s : nekünk küldi, nekünk adja az ő lelkét; «Nem vettétek — írja Szent Pál — a szolgaság lelkét félelemre, hanem a fogadott fiak lelkét vettétek, melyben kiáltjuk : Abba, Atyam» (Rom. 8, 15). Akarja, hogy Isten fiainak s testvéreinek érezzük magunkat, azért azt kéri Atyjától, hogy «mindnyajan egyek legyenek, amint te én bennem, Atyám és én te benned, ők is egyek legyenek mibennünk, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem» (Ján. 17, 21). S ismét: «Ti az én barátim vagytok, ha megcselekszitek, amiket parancsolok nektek» (Ján. 15, 14). Akarja, hogy mi mindnyájan életünkkel tanúsítsuk, hogy Isten fiai vagyunk; akkor majd megtehetjük azt, amit ő tett: «Bizony, bizony mondom nektek : Aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, melyeket én cselekszem és nagyobbakat is cselekszik azoknál, mert én Atyámhoz megyek» (Ján. 14, 12).

Az Isten-fiúság e fölséges öntudatán s a neki megfelelő életen kell dolgoznunk ; azt a kegyelmet, a hozzávaló erőt s inspirációt szerezte meg nekünk Krisztus s várja, hogy merjünk azok lenni, merjünk szerinte élni. Akiben az Istenfiúság ez érzete gyakorlatilag megnyilatkozik, az tanúságot tesz Krisztusról; akiben pedig ez meg nem nyilatkozik, az szolgalelkűségében még nem ébredt a krisztusi testvériség szabadító s boldogító öntudatára.

A vallásos öntudat e fölséges bemutatkozását kereszténységnek hívjuk s ezt Krisztusnak köszönjük.