Prohászka Ottokár: A Messiás bűnbocsátó hatalmat hozott

s hagyott maga után

A bánat a vallások elmaradhatlan motívuma s az erkölcsiségnek gyöngeségünkben és botlásainkban észszerű, rendfenntartó, javító, vigasztaló erénye! A bánat a kinyilatkoztatás rendjében, abból a pedagógiából, hol Isten lett az ember tanítója, abból a világra szóló ekonómiából, melyet a természet megrendült alapjain az Isten újra szervezett, ki nem maradhatott. Sőt amit az ember máshol hiába keresett, itt meglelte: talált bocsánatot. A hamvas bánat, mely végigkísért a földön, s inkább ijeszt, mint békéltet, a természetfölötti rendben nyer észszerűséget; mert tudja, hogy amit bán, a bűn, bánata által megszűnik; egyedül a kinyilatkoztatás bánatán rezg a kiengesztelés sugara! Máshol az ész biztat és késztet a bánatra, de nem nyújt közvetlen bizonyságot a bocsánatról; fölveri a bánat csendjét a kétség : hátha nem bocsát meg az Isten? hátha vétkeim már meghaladták türelmének mértékét, s azontúl fejem fölött haragos, ólmos az ég? Hiszen az, ami forrását képezi vigaszainknak, hogy az Istent embernek gondoljuk, ugyanaz egyszersmind örvénye kétségeinknek; aki elgondolja a szerető Atyát, az ugyanazon logikával elgondolja az engesztelhetetlen, bosszúálló ítélőbirót! Ez átka és befejezetlensége a fél igazságnak vagy az elferdített igazságnak, hogy megindít s azután magunkra hagy; hogy félig megvilágítja az utat, s örvényeit fel nem tünteti, hogy lázít. . . céltalanul.

Csak a kinyilatkoztatás fonalán emelkedtünk ki ez ijesztő izgalmakból; megtudtuk, hogy a bűnbocsánat készen áll számunkra Vannak-e emberi nyomort jellemzőbb, s dúlt kebleket nyugtatóbb szavak, mint a próféta szavai? «Te tehát, ember fia, mondd Izrael házának : így szólottatok, mondván : a mi gonoszságaink és bűneink rajtunk vannak, és mi azokban elepedünk, hogyan élhessünk léhát? Mondd nekik: Élek én! úgymond az Úr Isten, nem akarom az istentelen halálát, hanem hogy megtérjen az istentelen az ő útjairól és éljen. Térjetek meg, térjetek meg a ti igen gonosz utaitokról. Miért halnátok meg Izrael háza?» Ez. 33, 11, 12. «Ha pedig az istentelen bűnbánatot tart minden bűneiről. . . élvén él és nem hal meg.» «Vajjon akarom-e az istentelen halálát? úgymond az Úr Isten, és nem inkább, hogy megtérjen útjairól és éljen?» Ez. 18, 21—23. íme megtudjuk, hogy a sértett Isten vágyódik utánunk . . . , hogy sajnálkozik rajtunk, — hogy a bűnt terhünknek nézi, amelytől fel akar szabadítani. Hogy mi ez a vágy annak a végtelen Istennek lényében, azt nem tudjuk; — hogy az Isten vágya mily alakban fog áldólag elénk lépni, el nem gondolhatjuk; hacsak ugyanaz a kinyilatkoztatás a bűnbocsánatot magát nem állította volna vigasztaló valóságban szemeink elé. Azon vesszük észre magunkat, hogy a Megváltó, — az Isten irgalmának megtestesülése, — a bűn miatt jön. Bámulva csodáljuk e kifejlést. Az ember az ő bánkódó vallásával, mely a bűntől szabadulást keres, s az Isten az ő Messiásával, kit a bűn miatt ad nekünk, találkoznak. Az ószövetség evangélistájának szemében «Jehova szolgaja» a «fájdalmak férfia», ki «betegsegeinket viseli és fájdalmainkat hordozza», vagyis aki azt az egész gyászos örökséget, azt a lelki és testi nyomorúságot, mely a bűnben s a bűnből rajtunk nyugszik, magára vette ; «megsebesittetett a mi gonoszságainkért, megroncsoltatott bűneinkért; a mi békességünkért van rajta a fenyíték és az ő kékségével gyógyultunk meg>>. Iz. 53. A bűnbocsátás a Messiás sugárfénye. Az egész ószövetségen át, a messiási fogalom előkészítésén és kifejlődésén végig, a bűnbocsátás egyike a legmélyebb eszméknek. Az első Ígéret is, mely a Megváltóra irányítja az elesett s bűnhődő ember hitét, az "asszony ivadékát" mint a kígyó fejének megtörőjét említi, kinek jóvá kell tennie a kísértő által az emberen ejtett kárt, a bűnt. A pátriárkák ivadéka a népekre árasztandja áldását, hogy levegye azt az átkot, amely a népeken a bűn miatt sötétlik. A húsvéti bárányáldozat, Izrael áldozatai általában, a jövendő Messiás reflexei, tükrözései; szemléltetik a módot is, amelyben a Messiás "Izraelt megváltja". Mert miféle megváltás kell Izraelnek?

Az áldozatok hirdetik : Izrael nem ismer más áldozatot, mint áldozatot a bűnért, s ha naponként meg is újítja áldozatát, de megújul bűne is; a bűn nem enyészik el ez áldozattól, hanem mélyebben és érzékenyebben veszi bele magát az öntudatba; maguk az áldozatok fokozzák a keserves tapasztalást, nyomósítják az ember tehetetlenségét. E megvilágításban azután jobban értette meg prófétáit, s gyengédebben simult reményeiben hozzájuk. Az ő Messiása a «fajdalmak férfia», aki "megsebesittetik gonoszságaiért", szenvedve, áldozatul hozva önmagát; "Megváltónkká" lesz, «mert az uralkodik rajtad, ki téged teremtett, seregek Ura az ö neve ; és a te Megváltód Izrael szentje, az egész föld Istenének neveztetik». Iz. 5, 4—5. Dániel, a vágyak és remények embere, tudja, hogy 62 évhét után megöletik a Krisztus, hogy halálával "véget érjen a bűn, eltöröltessék a gonoszság és eléhozassék az örök igazság". 9, 24

E néhány vonás, melyet a Messiás alakján kiemeltünk, magyarázza azt a tényt, hogy az idők teljében Izrael a Messiást, mint Megváltót a bűntől üdvözli. Zacharias, a boldog apa, üdvözli fiát: "és te gyermek a Magasságbeli prófétájának fogsz hivatni, mert az Ür színe előtt jársz majd, hogy közöld népével az ő bűneik bocsánatát". Luk. 1, 76. Az angyal is eloszlatja József kétségét, «Fiat szül pedig, kit Jézusnak fogsz nevezni, mert ő szabadítja meg népét bűneitől. Mát. 1, 21. Ker. sz. János már ujjal mutat rá arra, "ki elveszi a világ bűneit".

Zsidó és pogány, az egyik a kinyilatkoztatás fényében, a másik az elferdített hagyomány s a ki nem elégített szív sejtelmeivel rámondják: ez kell nekünk, ezt vártuk; bűnbocsánat! ez a Messiás áldása és hatalma; nincs oly szó, mely a Messiás erőteljes és vigaszos nyelvét jobban jellemezné, mint ez: «bízzál fiam, megbocsájttatnak a te bűneid». Máté 9, 2. Ez isteni szózatba belerendül az inaszakadt; lelkében száll meg először az abszolúció olajágával a galamb, azon inaszakadt lelkében, kiben az emberiség lelki és testi nyomorúsága jelképeztetik oly találóan, oly híven, hogy a Megváltó vele való találkozásában ismerte fel a pillanatot legnagyobb céljának kinyilatkoztatására, s az ő lelkét választotta ki arra, hogy bánatának s nyomorának mélységében első fogja föl a vigasznak hatalmát, mely e szavaiból a világba ered. Emberi szóval, tehát azokon a hangokon, melyekkel panaszkodunk és sírunk, — melyekkel az Isten könyörületet ostromoljuk, halljuk meg egyszersmind azt: megbocsáttatnak bűneid.

Hogy pedig tudjátok, ne csak higgyétek, hanem tudjátok, hogy a bűnbocsánat hatalma már közétek szállt, hogy erkölcsi világtokban mint régi száműzött kegyelemmel teljesen megjelent; — hogy tudjátok, hogy az ember fiának hatalma vagyon a földön a bűnök bocsánatára, mondá az inaszakadtnak : «Kelj fel, vedd ágyadat és menj». Az emberfia megbocsátja testvéreinek a bűnöket. Neki hatalma van rá; emberi akarattal, emberi szánalommal, emberi szóval közli velük a bűnbocsánat kegyeimét.

Boldog bűnösök, bennetek megnyugvást talált a világon reszkető nyugtalanság! Mi kell nektek más, mint a Magdolnához intézett szó : menj és ne vétkezzél! bűneid meg vannak bocsátva, a pokoltól megszabadultál, adósságod törlesztve van ...! De az emberfia testvérünk nekünk is; — az emberi természet valamennyi viselője rá van utalva; hatalma a földön a bűnök bocsánatára, nem efemer, — hanem örök. Ö Megváltóul adatott a raboknak és gyengéknek; a gyengéknek az igazságban, mint tanító ; — a gyengéknek a jóban, mint bűntörlesztő, áldozó; — a gyengéknek az elszigeteltségben és visszavonásban, mint vezér, parancsoló, király! Ez a hármas tekintély folyik össze Krisztusban; ezt a hármas tekintélyt hagyta az "Isten házában", az "Isten községében", az "Isten élő templomában", melyben már nem Izrael népe lakik, hanem minden nép és nemzet. Ezt az "Isten házát" egyháznak hívjuk ; ennek a nagy testnek Isten a lelke s Krisztus a feje, s ezen boldog közösség óta a fej s a tagok közt, van nekünk bűnbocsánatunk.

Istennek úgy tetszett, hogy a bűnbocsátást egy szentséghez kösse. E rendeletben befejezését nyerte az Isten irgalmas terve a bünbocsátásra nézve, s épúgy kielégítést nyert a kétkedő ember bizonytalansága. Az "Emberfianak" folyton kell bűneinket bocsátania; mi mindnyájan akarjuk «hatalmát» érezni, mindnyájan akarjuk hallani: bízzál fiam ... Íme ez a kiirthatlan, s következetes vágyódás ugyanaz, mely hajdan csak bocsánatot keresett; most, miután a bocsánat Krisztus szavaiban hangzik: ezt a Krisztust keresi. Az egyház szentségei a mindig élő Krisztusnak velünk való közlekedése. Ha Krisztus nekünk minden, ha Krisztusnak van hatalma újjászülni, átalakítani, táplálni az embert; — ha Krisztusnak van hatalma a földön megbocsátani a bűnt: a hívő lélek az esz és a szív logikájával keresi ezen áldó hatalomnak közvetlenségét ; — keresi Krisztus bűnbocsátó tevékenységet. E közvetlenség s e krisztusi tevékenység a szentségekben nyilvánul.

A szentségek annak az írásbeli fogalomnak a Krisztus helyettesítéséről gyönyörű alkalmazásai. Krisztus orgánumokat állít fel, amelyekben s amelyek által végzi azt, amit hajdan ö maga végzett. Az apostolok s az apostoli hivatal különféle hordozói, mind Krisztus helyettesei, kik Krisztus helyett keresztelnek; Krisztus helyett bűnt bocsátanak, — Krisztus helyett tanítanak, — a hivatal csak árny, a szubstancia a Krisztus; a helyettes ember aktusa csak árny, a szubstancia Krisztus cselekedete; — az ember szava csak burok, a benne rejlő igazság a Krisztus tana. «Krisztus helyett járunk el követségben, úgy mint az Isten intvén : mi általunk.» Krisztus mi általunk; ez minden cselekvés, minden szó, minden jel értelme ... ez a szentség fogalma: Krisztus mi általunk bocsátja meg a bűnt ... ez a penitenciatartás szentsége!

Mily mélyreható félreértése a kereszténységnek a tagadás, amely a szentségek, s nevezetesen a penitenciatartás szentsége ellen is irányul. Hogy megakasztja a keresztény gondolatnak Krisztusról, s a kereszténv érzelemnek s vágyódásnak Krisztushoz, kifejlését! Megszakítja az összeköttetést, a boldogító emberi viszonyt Krisztus és a lélek közt; s midőn fél attól, hogy Krisztus s maga közé idegen, lanyhító tényezőt csúsztat be, észszerűtlenné és kegyetlenné válik. S nem fél-e attól, hogy Krisztus embersége szintén köz az Isten és ember közt? s midőn nem fél attól, hogy Krisztust Isten s ember közt közbenjáróul elfogadja ; midőn ellenkezést nem talál abban, hogy az Isten az emberi természetet magára vette, s hogy e hozzánk való hasonulásban, ez emberi testben, ez emberi gondolatokban, szavakban az általunk meg nem közelíthető Istennek leereszkedését s velünk való összeköttetését eszközölte: miért nem akarja észszerűnek és szívszerűnek elismerni, sőt az ész s a szív követelményéül elfogadni azt, hogy ez a Krisztus most se legyen távol tőlünk; hanem hogy mindazon pontokon, melyeken életünk legfőbb érdekei felemeltetést és megdicsőülést várnak, melyeken Isteni közbelépésre számítunk, maga tegyen, maga áldjon, maga nyugtasson? Ezt a szentségek áltai teszi. Katholikus kereszténység, tied a győzelem, te megértetted az embert, - te megértetted Krisztust! Az ember kívánta az Istent testvérének ... ez a megtestesülés, ez a Krisztus; az ember kívánt Krisztussal emberi viszonyban lenni, vele emberileg közlekedni, emberi szavai által oktattatni, emberi szavai által szívét megnyugtatni, s te benne megtalálod ezt is! Te a Krisztus tekintélyével tanítasz, Krisztus helyett keresztelsz... Krisztus helyett, oldozasz, Krisztus helyett fenyítsz. Te nem szakítottad szét az embert; te a kereszténységet nem láthatatlan hitbe, száraz, vigasztalan, erőtlen absztrakciókba öltöztetted; kezeidben van az igazság, nem mint angyali, hanem mint emberi; egyszóval mint istenemberi; az ember és Isten-fia.

Engedjünk e belátásnak, fénye meglepő. Krisztushoz is sereglettek emberek, szegény bűnös, terhelt emberek ; — emberek, kiknek a szégyen volt keresetük, kik a gyalázat pályáján haladtak; azok leborultak előtte, sírtak előtte, nyomorúságuk öntudata vagy nyilvános gyalázatuk vádolta ŐKet s Krisztus hozzájuk fordul, vigasztalja őket, megbocsát nekik. Hol van az igaz kereszténység? Nem lesz-e ott, ahol ugyanazt teszik azok, kik "Krisztus helyett járnak követségben?" Az Űr Jézus világosan így rendelkezett s ezt akarta. A legmélyebb pszichológiával van ez megírva Szent János evangéliumában 20, 21. «"ékesség nektek. Amint engem küldött az Atya, én is küldelek titeket." Ezeket mondván reájok lehelé és monda nekik: "Vegyétek a Szentlelket. Akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik; és akiknek megtartjátok, meg lesznek tartva." Gyönyörködjünk e szavak vigaszos igazságában!

E szavak föllebbentik az egyház organizmusának alapgondolatát. Krisztus, a világ üdvössége, az üdvözítő hatalmat, az üdvözítő munkát, mint az áldás folyamát mutatja be nekünk, mely az Atyából kiindulva a Fiúba áramlik, s a Fiúból az apostolokba. A munkát, az Istenfia művét ismerjük ; ez az a messiási mű: a bün eltörlése. E mű, e cél kizár egyszersmind minden kétséget a «bűnök» értelme iránt. Vájjon büntetést ért-e Krisztus, vagy áldozatot a bűnért? áldozatot bizonyára nem, mert áldozatot oldozni vagy kötözni nem szokás; de büntetést sem ért Krisztus kizárólag : mert Krisztus bűnt jött törülni, ezt bizonyítja a Messiás fogalma ; — ezt bizonyítja az újszövetség lényege, mely nem a külső megigazulást vette célba, mint a zsidó törvény, hanem a belsőt; mert ott tátong a seb, melyre írt nem talált a szív a képekben, az állat-áldozatokban és mosakodásban; ezt bizonyítja végül a büntetésnek és bűnnek összefüggése, mert örök büntetést elengedni, s a bűnt el nem engedni, — ez lehetetlen.

Az Isten barátjává lenni, s tőle elválasztottnak, elátkozottnak lenni, szintén ellenmondásba vezet. Aki büntetést tud megbocsátani, az tud bűnt is elengedni; ha tehát Krisztus hatalmat ad a bűnbocsánatra, valóban a bűn alatt magát a lélek foltját, az Isten-sérelmet érti. Ez az a páratlan hatalom, mely az emberjia hatalma, amelyet nem adhatott néki a világ ; hanem Ő hozta a világra! - ezt adta neki az Atya. Krisztus ezt hordozza! Most pedig ráruházza apostolaira a Lélek által; szíve melegét, szeretetét, az ő lelkét közli velük; azt a Lelket, mely által élünk, melyből újjászületünk; amelyet a lelkileg holtakra úgy áraszt, mint ahogy Ezekiel látomásában Isten árasztja lelkét a száraz csontokra s a holtak élni kezdenek! Az apostolok elevenítőink azon szavak erejében : akiknek megbocsátjátok bűneiket, meg lesznek bocsátva. íme Krisztus s az apostolok egy művön, egy célra dolgoznak ugyanazon hatalom erejében ! Tehát:

Egy hatalom, egy tekintély, egy küldetés létezik, mely az embereket boldogítani fogja: a küldetés és hatalom fölülről. Krisztus küldetik az Atyától azzal a hatalommal felruházva, amely az embereket megszentelje és megigazultakká tegye, mely bűneiket megbocsássa s őket az üdv útján vezesse és gondozza; Krisztus pedig küldi tanítványait ugyanazon hatalommal ugyanazon munkára, ugyanazon célra. Amint engem küldött ... az Atya : én is küldlek titeket ! Tehát az Isten erejével eszközlött áldás csak a valódi küldöttől jön: Krisztusban van e hatalom és áldás, mert ő az Atya «apostoia » ; a Fiú apostolai, vagyis küldöttei pedig bírják ezt a hatalmat és áldást, mert Krisztus közli velünk. E küldetésen alapul az egyházi hivatal; az egyházi hivatal valóságos hatalom; minden népakarattól független. E küldetés s e hatalom erejében intézi az «egyhazi hivatal» s az «egyházi szolgálat» Krisztus községét. Ä megtértek nem avégre léptek az egyházba, hogy ott parancsolgassanak, hanem hogy engedelmeskedjenek.

Nagy nyomatékkal adták értésökre, hogy ők tagjai lesznek a testnek; eszerint tudták, hogy nekik, mint tagoknak, már a dolog természeténél fogva szükségképen kötelmökké vált az egyházi test felsőbb szerveitől eredő ösztönzéseknek engedelmeskedni. A küldöttek hatalmuk öntudatában voltak. Szent Pál, Péter, János az ő leveleikben nagy nyomatékkel emelik ki az apostoli méltóságot és hatalmat, melynek a hívektől, bár mérsékelten s nagy elnézéssel, föltétlen meghódolást követelnek, ők bírták s gyakorolták a hatalmat, s átadták maguk után másoknak. Miként az Úr monda apostolainak : "Nem ti választottatok engem, hanem én titeket", úgy mondták azt az egyház tisztviselői a községeknek : Mi vagyunk, kik mint Jézus követői és eszközei titeket tanítottunk, megtérítettünk, megkereszteltünk ; ragaszkodjatok hozzánk, mert nekünk monda Krisztus : «bizony mondom nektek, amiket megkötöztek a földön, meg lesznek kötve a mennyben is; és amiket feloldoztok a földön, fel lesznek oldozva a mennyben is». Máté 18, 18. S e hatalmat részletezte és meghatározta: «akiknek megbocsátjátok bűneiket . . .» Az apostolok Krisztus egyházában, az Isten házában, "Krisztus szolgái és Isten titkainak sáfárai gyanánt" álltak. A többinek mind hozzájuk kellett csatlakozni; a hivek «Isten titkainak sáfáraink magukat sohasem tekinthették ; mert nem rendeltettek Krisztustól ; s ennek következtében mindig alárendeltségben maradtak. Az ősegyház lelke az apostolok «hivatala» s az általuk behelyezett szilárd, emberi önkénytől ment «szolgálat», mely azáltal létesült, hogy az apostolok átruházták teljhatalmukat másokra, mint Szent Pál Timotheusra és Titusra, kiknek feladatuk volt, hogy tanítsanak és őrködjenek a tanítmány tisztasága fölött, tegyenek elöljárókká és prezbiterekké ismét másokat, és a tőle hallott tannak derék és alkalmas férfiak által való terjesztéséről gondoskodjanak : ez mind a Szentlélek erejében történik ; mert Szent Pál mondja a Miletbe hívott ephesusi elöljáróknak : "Vigyázzatok a nyájra, ... melyen titeket a Szentlélek püspökökké tett az Isten egyházának kormányzására, melyet maga vérével szerzett". Aki e hivataltól elszakadt, mást tanított, vagy fellázadt: az mind, épp ezáltal az egyházon kívül volt.

Hatalom . . ismétlem, ez a döntő szó! Az apostoli egyházban voltak hivatalok, szolgálatok, hatalmak ; — az apostoli egyházban e hivatalok és szolgálatok kötöttek, oldoztak; szóval az apostoli egyház bírt a kötő és oldó hatalommal Krisztus helyett és Krisztus nevében, s ha ezt elfogadjuk, nincs nehézségünk a bűnbocsátó hatalom elfogadásában. A szentírás pedig világosan említi a kötést és oldást; két helyen mondja Péternek Krisztus, hogy oldhat, köthet, mint akinél van az "orszaág hatalma" ; s az egész apostoli kollégiumnak, melyben Péter is volt, ugyancsak hatalmat ad «bármit» oldani és kötni. A régi egyház szervezete szolgáltatja nekünk e szavak legvilágosabb kommentárját s a filológiai soványságok, melyeket arra nézve felhoznak a protestánsok, hogy a "kötni és oldani" kitétel nem jelent valóságos jogot-, törvényt-, büntetést-szabó, kormányzó hatalmat, a századok életével szemben csak gyönge döngicsélésekül tűnnek fel. De a filológia is hangosan bizonyítja, hogy a zsidó nyelvszokás a legrégibb rabbinoknál átlag, midőn parancsról, tilalomról, törvényhozásról vagy kormányról s törvényeltörlésről van szó, ez igéket használja ; — a görög szentírásban csak két helyen jelentenek annyit, mint megengedni, megtiltani, parancsolni. . . máshol mindenütt hatalmat jelentenek; e jelentést a profán «graecitas» is fönntartja s szemetszúró példa rá Isis királynénak siciliai Diodor által említett sírirata : "Én vagyok ez ország királynéja Isis . . . amit én megkötök; azt föl nem oldja senki". Ez Isis királynői hatalma! Különben eltekintve a «kötni és oldani» általános s elvontan vett jelentésétől, ez a kifejezés "bűnt oldani" sohase jelent mást, mint bűnt bocsátani, akár a szent, akár a profán írásban.

Lehetne tán még egy tárgyi nehézség e kötőhatalom jelentése iránt. Azt kérdezhetni ugyanis, mit jelentsen az: bűnt kötni, bűnt meg nem bocsátani? miféle hatalmi aktus ez? Ennek is van kifogástalan és határozott értelme. A bűnök megkötése jogérvényes döntés, melynél fogva a bűnös bűnében, annak átka és terhe alatt elmarasztaltatik; a feloldozás kegyelmére méltatlannak ítéltetik; ugyancsak döntés, mely kiszabja neki a föltételeket, az eljárási módot, a bűnhődést, s megtartja s leköti őt e hatalomtól való függésben, hogy kijátszásával vagy mellőzésével a bocsánatot meg ne szerezhesse. Azonkívül minden bűnössel szemben is gyakoroltatik a kötő hatalom az elégtétel kiszabásában; mert mint a szó maga mondja: kötni annyit tesz, mint kötelezettség alá vetni, — valakit valamire jogerővei kötelezni és pedig itt nem adás-vevés, vagy másféle szerződés által, hanem egyenesen a fönnhatóság révén. Midőn az egyházi hatalom minket bizonyos cselekedetekre kötelez, kötő hatalmát gyakorolja. Szóval: akár old, akár köt: erkölcsi és természetfölötti hatalmával él, amelyet Krisztus adott neki. Krisztus szava, s az imént adott magyarázat e hatalmat isteninek nyilvánítja. A farizeusok nehézsége, hogy kicsoda bocsáthatja meg a bűnt, hacsak nem az Isten, a legkezdetlegesebb jogi fogalmak következménye; azért természetes, hogy az apostolok e hatalmat attól nyerik, akié, t. i. Istentől. Ember nem bocsáthatja meg az Isten sérelmét... mindenesetre nem, a maga merő jószántából és kedvéből; de hiszen e nehézség nem egyéb, mint félreértése az egész, "egyházi szolgálatnak" és a «szentségek» lényegének ; mert az ember épúgy nem moshatja meg a lelket a bűntől, amit keresztségnek hívnak, mint ahogy bűnt nem bocsáthat meg egyszerű bírói kijelentés által s a keresztségét mégis az újjászületés szentségének mondjuk. Mondjuk tehát e bűnbocsátást is szentségnek s a nehézség eltűnik. A bűnbocsánat szavai Krisztus nevében, Krisztus helyett mondatnak, s a bűnbocsátás szavai "szentsegi szavak". Állítsuk párhuzamba e hatalmat más, Istentől nyert hatalommal; holtakat feltámasztani, isteni hatalomnak műve! mit tesz az az ember, akinek e hatalom jutott? semmi mást, mint amit máskor tesz: akar! Így például: mi történik, mikor járni akar valaki? az akarat elhatározza magát, s egy akarati működést létesít, mely determinálja a "járási hatalmat" ; s mi történik, ha a holtat feltámasztja a szent? akaratában egy elhatározás kél: akar, s ez akarat determinálja a holtakat feltámasztó erőt; de ez nincs benne; ez az Istené! íme az Isten úgy rendelte, hogy e kegyelemmel kitüntetett ember akaratának megfeleljen az isteni erőnek e tette. Épen így vagyunk a szentségekkel. Krisztus rendelte, hogy az ő nevében eszközölt cselekedetek, s a helyette mondott szavak kíséretében működjék az isteni erő. Máté 18.

Az ember folyton iparkodik gyengíteni az istenit. Gravitál az Istenről való gondolataival is a szükkörű és lapos «én» központjába. Nem vesz magának bátorságot, nincs elég szíve, hogy merészen nézzen bele az isteni gondolatokba. Hol tapasztaljuk ezt inkább, mint a theológiában? Az ember kicsinyhitűsége visszhangzik azokban a csűr-csavart magyarázatokban, melyekkel az Isten Fia szavait, hogy apostolai bűnöket bocsássanak, gyengíteni akarják. Talán csak kijelentik, hogy meg vannak bocsátva ; — talán csak buzdítanak, hogy meg fognak bocsáttatni; — talán e szavak nem mondanak mást, mint azt, hogy a keresztség kiszolgáltatása által bocsáttatnak meg a bűnök ; s miért mindez? mert nehéz elhinni, hogy Isten embernek ily hatalmat adott; de ha adott ...?! E lapos gondolat nem új; de még régibb Krisztus szavainak közvetlen értelméhez való ragaszkodás. A bűnbocsátás fönséges hatalmában való hitet az egyház hagyománya, mindennapi élete, küzdelmei, fájdalmai, könnyei bizonyítják. Ugyanazon érvekkel élt, amelyekkel mi; hatalmát Krisztus szavaiból Péterhez: «neked adom a mennyország kulcsait . . .» (Máté 16, 19) s a többi apostolokhoz intézett megbízásból . . . (Máté 18, 18) s Jánosnak oly világosan élénkbe adott verséből . . . (Ján. 20, 21) bizonyította. Föllázadt ellene Montanus, •— követte Novatianus. A montanisták elismerték, hogy van az egyháznak bűnbocsátó hatalma, de tagadták, hogy ez a hatalom minden bűnre kiterjed; különböztettek ugyanis bűnök közt, amelyeket az egyház feloldozhat, s olyanok közt, amelyektől fel nem oldozhat. Az Istenhez utasították a bűnöst; elválasztották Krisztust egyházától; nem bírtak fölemelkedni a szeretet követeléséhez, mely az Isten tetteit és szavait az egyházban megtestesülve akarja látni. A sötét Tertullián, ki kezdetben az egyház minisztériumát a bűnbocsátó hatalommal felruházva tisztelte, — "ha azt gondolod, — írja ő — hogy még zárva van az ég, emlékezzél rá, hogy az Úr Péternek, s általa az egyháznak hagyta a kulcsokat" (De poenit. c. 10.), később Zefirinus pápát így szólítja meg : «Mutasd ki, apostoli férfiú, a prófétai csodatetteket, s akkor én is elismerem, hogy isteni hatalmad van, s hogy méltán tulajdonítasz magadnak bűnbocsátó hatalmat». (De pudicitia c. 21.)

Tertullián rosszul argumentál! Nem a prófétai csodatettek által, hanem a kulcsok hatalma által nyílik meg az ég. Novatián is az Istenhez utasította a bűnösöket; nem mondta, hogy ne bánják meg bűneiket, s hogy ne vezekeljenek ; de távol tartotta magát minden ítélettől; nem akart oldozni, de nem is akart kötni; a bűnösök magukra maradtak, néztek az égre, kiáltottak, s nem kaptak feleletet; nem érezték, hogy Krisztus testében vannak! Novatian és hivei pedig, a «tiszták», beérték tisztaságukkal, s meghagyták a tisztátlanokat mocskaikban.

De az egyház fel nem adta az apostoli gondolatot, hogy Krisztus helyett old és köt ; nem kötött velük békét azon magyarázattal, hogy hiszen a bűnbocsátás csak buzdítás, csak kijelentés, hogy az Isten megbocsát. Nem ; ha úgy érti a kereszténység Krisztus szavait, akkor a paracletus Montanus , Prisca és Maximilla próféták, Novatián, az előkelő, tiszta, katharos közönség, a szellem arisztokráciája, mind kezet fognak vele ; de megmaradt hite mellett, s ez ellenkezése biztos érvül szolgál, hogy az újkori kétkedők Montántól és Novatiántól vették Tertullián szavai szerint — mint az áspis kígyók a viperától, — a mérget. E hitéből kell magyarázni a zsinatok és pápák kánonjait, amelyek a bűnök minősége szerint különböző büntetéseket szabnak a bűnösökre. Szent Cyprian ránk maradt iratainak nagyrészét a szorgosság írta, hogyan, mint kell az «elesettekkel» bánni; hogyan kell az üdvösség elvesztésének veszélyében forgó lelkeket a penitencia keserves gyakorlatai után az Istennel kibékíteni, "nekik a békét megadni". A bűnökkel bíbelődő, s az értük járó büntetéseket szorgosan mérlegelő eljárás felnyúlik az apostoli korba. Római Kelemennek tulajdonított iratokban csak oly kitételeket olvasunk, mint akár egy újkori pasztorálisban. Nyssai Gergely, a theológus. az ő kánoni levelében a bűnöket bocsátó egyház figyelmét és okosságát s körültekintő mérsékletét tükrözteti ; a gondolat mindig ugyanaz : "aki általatok fenyíttetik, rászorulván a bűnhődésre vétkei miatt, az a halhatatlan életből és dicsőségből is ki van zárva, a hívek szemében becstelen, s Istentől el van vetve".

Hová akarunk appellálni, midőn látjuk, hogy a II. századbeli Montanussal éles ellentétben álló egyház bűnöket bocsát? Talán az első századhoz? hogy az összeköttetés nincs egy ponton sem megszakítva, azt Hermasnak «Pastor-a , Kelemen valódi levele, s a következő fejezetben általunk ecsetelendő apostoli egvház állapota bizonyítják. Vagy talán a történeti folytonosság megengedésével, inkább a bűnbocsátás tagadhatatlan tényének más értelmet adnak, azt ugyanis, hogy az egyház nem bocsátotta meg a bűnt, mint Isten megbántását, hanem a bűnt, amennyiben az egyházi község hírnevét és szentségét sértette?

Voltak, akik azt állitották, hogy az egyház midőn "bűnöket bocsátott", nem tett mást, mint hogy elengedte a kánonok által szabott büntetést, vagy a kiállott büntetés után kiengesztelte a bűnösöket a községgel. Megengedik, hogy van az egyházban egy «külső fórum», mely az egyház sérelmeit, — lévén a bűn egyszersmind az egyház parancsainak megszegése, s következőleg az ő tekintélyének megsértése is, — megtorolja ; de tagadják a «belső fórum» létezését, mely az Isten előtt latba eső vétket, magának az Istennek sérelmét, eltekintve minden egyházi és társadalmi viszonytól, megbocsátaná. A katholikus tan e kifogásokban csak a történelem világától össze-vissza átjárt, fogyatékos fátyolt lát, melyet a hamis tan saját kétkedő arcára borít. A kérdés teljesen átlátszó, amelyet nem is tehet zavarni! A «külső fórum» ellen Tertullián egy betűt sem irt volna; mert Montanus tagadása bizonyára nem vonta kétségbe az egyháznak, hogy úgy mondjam közjogi követelését, amellyel minden társulat és egylet bírt, hanem a bűnbocsátást, amelyet az apostolok gyakoroltak, kik Jézustól isteni hatalmat nyertek. — A keresztség bűntörlesztő hatalmát elismerte; ugyanezt a bűntörlesztő hatalmat más alakban, a keresztség után elesett lelkekre nézve, tagadta. Előtte a keresztség által megszentelt lelkek, ha megint bűnbe estek, bocsánatot újra az egyháznál nem kereshettek: a keresztség által az egyház egyszer már megadta nekik a bocsánatot; — más hatalma nincs neki.

Nem értett-e valóságos bűnbocsátást, amely Isten előtt megígazulttá tesz? A még katholikus Tertullián az egyházi közfelfogásnak ad kifejezést, midőn a penitenciatartást a keresztséggel szemben második penitenciának (bűnbánatnak) hívja ; tehát a penitenciatartás úgy törli el a bűnt, mint a keresztség, vagyis Isten előtt; így tartja ezt alexandriai Kelemen;más helyen, ugyancsak Tertullian, a penitenciát az üdv második pharosának mondja. Alexandriai Kelemen vonatkozással a szentírásra, mely a keresztségét újjászületésnek hívja, a penitenciatartást második születésnek mondja; szóval a penitenciatartásról, mint bűnbocsátó hatalomról szóló felfogást visszhangoztatja az egész régi egyház. Keresztség és penitencia egyaránt az üdvözülés s a menekülés kapuja, az elsőn a hitetlen bűnösök, az utóbbin a keresztelt bűnösök vonulnak fel. Mindkettő Krisztus vére erejében áll fönn, Krisztus vére pedig a bűnös lélekre szivárog le. Krisztus vére csak az Istent engeszteli, «a bűnt megváltja Krisztus vére, vagy a keresztségben, vagy a penitenciatartásban, mely hasonmása a keresztség kegyelmének az Üdvözítő kimondhatlan könyörületénél fogva»; mondja Szent Jeromos (Diai. 1. adv. pelag. n. 33.).

Ez utóbbi gondolatokban a penitenciatartás szentségi méltósága is fel van tüntetve, de ezzel most nem foglalkozunk. A deciusi üldözések által megrendített egyház ugyancsak tudta, hogy mily penitenciát szolgáltat; szüksége volt rá "hittagado gyermekei számára". S mit ír Cyprian ezekről a szenvedélyes, a föloldozást rohamosan követelő elesettekről : "mielőtt bűneikért, eleget tettek, mielőtt vétkükért penitenciát tartottak, mielőtt a haragvó Istent az elkövetett bűnökért meg [nem] engesztelték, a béke kikötőjébe gondolnak vonulhatni, melyet némelyek hamiskás szép szóval ígérgetnek". Azért korholja Therapius püspököt, aki valami Viktor nevű szuszpendált prezbiternek "mielőtt penitenciát tartott és az Úrnak, ki ellen vétkezett, eleget tett, korán és sietősen a kiengesztelődés kegyelmét megadta" (Epist. ad Fidum.). Már pedig, ha a penitencia arravaló volt, hogy az Isten bántásáért eleget tegyenek, hogy a bűnösök Istent megengeszteljék ; ha a penitenciát azért kellett tartani, mert e nélkül a kiengesztelődés Istennel, mely csakis tőle függ s amelyet az egyház ad, meg nem történik : világosan következik, hogy a bűnnek bocsánata alatt csak az Isten sérelmének, s nem az egyház megbántásának bocsánatát érthették, amelyet tulajdonkép maga Isten ad, midőn annak kiszolgáltatását az ő nevében, az ő hatalmával az egyház eszközli. A régiek fogalma szerint az egyház Krisztus folytonos teste, az egyházban van a Krisztus ; ő keresztel, ő old ; ha a szentségi tan még nem is volt kifejlesztve, de az egyházi öntudatban és életben, mint közvetlen gyakorlat folyton érvényesült; az egyház oly közel áll Krisztushoz, hogy bizonyos cselekedeteket Krisztus általa végeztet; az egyház «ministerialiter» kegyelmez és elitéi; Krisztus teszi, de az egyház kezével, A különböztetés KriszUis ás az egyház közt sohasem szakítja meg ezt a benső összefüggést ; tartsuk ezt jól szem előtt : a szentatyák, midőn valamit az oldó és kötő hatalomban csakis Istennek tulajdonítanak, ez soha sincs az egyház kizárásával mondva, mert az egyházzal Krisztus old és köt: amiket megkötöztök a földön, meg lesznek kötve a mennyben. Ha tehát Ágoston azt mondja, hogy az egyház azért endelte a penitencia időit és állomásait, hogy a bűnös «eleget tegyen az egyháznak is», ez teljesen igaz, s nem származik belőle semmiféle ellenkező vélemény; mert az egyház, mikor ítél, kell, hogy ismerje, vájjon a bűnös igazán bánja-e bűnét, s midőn a bűnös ezt a penitencia gyakorlata által nyilvánvalóvá teszi, ezáltal az egyháznak is eleget tesz.

A keresztség és penitencia közt való különböztetés, ez a nagy előszeretettel fejtegetett párhuzam bizonyára szemeink elé állítja azt is, hogy a bűnbocsátó hatalom, melyről itt szó van, nem volt azonos a keresztséggel. Az eretnekek kislelkűsége sohasem szállt oly mélyre, hogy a keresztség erejét is tehetetlennek tartsa bármily enorm bűnökkel szemben; nem ; a keresztség minden bűnt törül még a kétkedő ember szemében is ; kétkedésük csak ott kezdett kísérteni, ahol a keresztség után kezdődik a bűn, s ahol az elesett kereszténynek biztatásul rámutat az egyház a kulcsok szimbólumára, a hatalomra, mely old és köt, melynél fogva, akiknek megbocsátja bűneiket, meg lesznek bocsátva, s akiknek megtartja, meg lesznek tartva ... E szavak hallatára a benyomás közvetlensége kizárja a lehetőségnek még árnyékát is, hogy Krisztus itt a keresztelést érti. Ki zavarhatja össze a keresztségét oldással és kötéssel? Kicsoda a mosás szertartását erkölcsi kötelékek jogérvényes megszüntetésével vagy megerősítésével? Itt hatalomról van szó, melynek két különálló aktusa van, mely gyakoroltatik akkor is, ha old, akkoi is, ha köt. Senki sem gyakorolja a természetfölötti, kötési hatalmat, mikor nem keresztel; a keresztelési hatalomnak nincs két aktusa: keresztelni és nem keresztelni; de igenis, aki nem oldja föl a bűnöst, hanem megköti, az természetfölötti, krisztusi ténykedést végez. — Azonkívül méltán kérdezzük : miért korlátozzuk Krisztus szavait igy: «amely pogányoknak megbocsátjátok bűneiket, t. i. a keresztség által, meg lesznek bocsátva ?» ha Krisztus, mint azt e magyarázók megengedik, igazán bűnbocsátó hatalomról beszél, s ha e hatalmat sehogy sem korlátozza, sem a személyeket illetőleg, mert azt mondja «akiknek», sem a bűnöket illetőleg: miért korlátoznék akkor mi ekkép, hogy csak a pogányokat érti ? s miért csak a pogányokat, s miért nem a keresztényeket? vagy talán ez utóbbiak hátrányosabb hetyzetben legyenek? Valóban különös!

Krisztus az egyháznak annyi kegyelemszert, annyi eszközt adott a hívek üdvének előmozdítására, mely üdvösséget egyesegyedül a bűn gátolhatja ; s a bűnnel szemben, mely már a kebelében lévő lelket nyomja, üres kézzel áll az egyház, nem segíthet nyomorultjain; gyógyszerei az idegeneknek szolgálnak ; gyermekeivel szemben vigasztalan s tehetetlen! Ha pedig az egyháznak valóban van hatalma Krisztustól arra a célra, melynek Krisztus szolgált; ha az egyháznak valóban kell folytatnia Krisztus művét, mely a bűn rontása : akkor e hatalmat a keresztelésre szorítani nem l e h e t ; e hatalom sokkal tágasabb, általánosabb, közvetlenebb lesz, s fel fogja magán tüntetni Krisztus szívének, a lelkek üdvözítőjének, szeretőjének, orvosának hatalmát.

Hatalom ... ez a jelszó. A keresztelés nem felel meg a specifikus egyházi fogalomnak a hatalomról; e hatalommal bír mindenki, e hatalommal bir a pogány, a zsidó is; nincs az egyházban más hatalom? legyünk meggyőződve, a montanizmus éltető idege ugyanaz, mely a reformációban erjedésbe ment, s Krisztus testének nagy romlását vonta maga után. A bűnbocsátó hatalom tagadása csak részlet abból a nagy tagadásból, mely az egyházban minden apostoli hatalmat, minden különálló, a laikusoktól megkülönböztetett papságot, mely e hatalom hordozója, tagad[ja]: a hatalom nem kell nekik! Azért a régi egyház az ő vitáiban egymásután citálta e három idézetet: Máté 16, 18. Máté 18, 18. János 20, 2 1 ; . . . s midőn bűnbocsátó hatalomról volt szó : appellált a mennyország kulcsaira, vagyis a hatalomra, mellyel megköthet mindent, s oldhat mindent úgy, hogy meg lesz kötve, illetőleg föl lesz oldva a mennyben is! S nem hiába mondja Tertullián Zefirinus pápáról (de pudit. c. 21.) «nec imperio praesidere, sed ministerio sortitus es», a te dolgod nem uralkodni, hanem szolgáim ; te nem az uralom, hanem a szolgálat elsőségét nyerted; mondom nem hiába mondja; mert bár igaz értelme is van e szavaknak, de itt a tendencia az, ami nyom a latban, s nem a szó. Tertullián jó montanista lett, s midőn bűnbocsátó hatalmat vonakodik az egyházban elismerni, tagadja átlag az egyházi hatalmat. Tehát a Messiás bűnbocsátó hatalommal jött le a földre; ilyen Messiás kellett az emberiségnek ; s ezt a bűnbocsátó hatalmat átruházta másokra, űgy, hogy ez áldásthozó hatalommal szemben áll minden bűnös szív, s nem kell a Messiás korába visszavágyódnia, — egész a világ végéig.