Prohászka Ottokár: Szegény székely nép

Mikor most Magyarország térképére nézek, az az Erdély úgy fest a szememben, mintha kerék volna abban a nagy kerékben, mintha bele volna szőve a székelység. Földönfutóvá lett népe, koldusbotra jutott sok ezer családja, kiszakadt a keleti határt védő Magyarország hazája földjéből, mint ahogy kiszakítja az orkán a fát s nem kíméli sem ágait, sem lombját, kidönti álló helyéből, hogy ott hervadjon és fonnyadjon, erős és gyengéd hajtása egyaránt, így dőlt ki a székelység a maga bérces hegyoldalairól s zúgott aztán, mint emberáradat nyugat felé, hogy ha már elvesztett jószágot s kenyeret, mentse meg legalább az életét.. . s magát ezt az életet is hányan vesztették el!

Ez az új csapás fölriasztott. Mintha megolvasztotta volna szíveinket ez az új kín, hogy aztán annál gyengédebb részvétre gerjedjünk! Most ismét csupa szív — igaz, hogy fájó szív, — csupa lélek, még pedig résztvevő lélek vagyunk. Megesik a szívünk szegény erdélyi menekülteken s meg akarunk tenni értük s nekik mindent, tőlünk telhetőt.

Ilyenkor pedig sok telik az embertől, sok még a szegénytől is, s bizonyára a Missziótársulatnak sem lesz egyetlenegy tagja sem, aki valamiképen ki nem veszi részét s nem ad, még ha szegény is. De hát mi telik a szegény embertől? Az, hogy ha nem is gyűjthetünk százezreket, de sok szeretettel s személyes szolgálatteljesítéssel forgolódunk a menekültek körül. Óvakodjék főleg bárki is a földönfutóknak felhányni azt, hogy hát még ezek is a nyakunkba szakadtak, s gondolja meg, hogy mennyivel jobb az nekünk, hogy ők szakadtak a mi nyakunkba s nem mi az övékbe! Ha nem adhat valaki pénzt, hát adjon, nem mondom, hogy ruhát — ez nagy szó, — hanem akár csak egy rongyot, régi fehérneműt, szakadozott harisnyát. Hiszen már ott tartunk, hogy a rongy is érték lesz, nemcsak a «handlenak», hanem Magyarországnak! íme, gyüjtőkocsik járnak az utcákon s szedik az ócska ruhát, rongyos fehérneműt, a pokróc- és szőnyegmaradékokat, a régi harisnyát, a mindenféle szövött árut, lim-lomot. Osszák meg a foszló gúnyáikat is, kivált a székely gyermekekkel, akik az őszre fordult időben fáznak, dideregnek s menthetetlenül elpusztulnak, ha nem segítjük őket. Kiapadt az édesanyák teje s ételt kérnek, azt nemcsak a maguk számára, hanem a jövendő nemzedék javára i s ; kérnek cipőt, — no mily áldást hozhat most a futó magyarságra az a nagy úr és dáma, kinek tíz-húsz pár cipő áll a rendelkezésére, hát még az a magyar mágnás, kinek, úgy hallom, hogy 200 nadrágja van; ez aztán a nábob t

De ha valaki a menekülteket csak egy-két napra vagy hétre kölcsönzött vánkossal vagy paplannal boldogítja is, mily jótétemény az azoknak, kik hetek óta utaznak s vándorolnak s a vasúti teherszállító-kocsikban vagy egyszerű tetők alatt szalmán kuporodtak ! Nem hiszem, hogy volna közülünk valaki, aki jót nem tehetne most s aki nem volna gazdagabb, mint sok oly ezer, akinek van háza, udvara, de messze otthon, s ez az otthon most nem az ő hazája 1

Meg kell ezt mind tennünk értük, az erdélyi menekültekért, mert szegények, meg kell tennünk értük még inkább azért is, mert testvérek, testvéreink ! Még ha idegenek is volnának s nem fűzne egymáshoz ezer évnek öröme és szenvedése ; még ha külön zónák alatt laknánk is s nem édes magyar nyelven gügyögnének gyermekeik, még akkor is mélyen átéreznők, hogy mit jelent hazát, házat, vagyont, otthont veszteni s egy szál ruhában nekivágni az éjtszakának s a világnak síró gyermekektől s megriadt asszonyoktól követve! Dehát ők testvéreink, szegény, elhagyatott, szégyenlős felebarátaink. Értsük hát meg őket, ha nem is szólnak, s tegyünk velük jót, ha nem is kérik. Biztos, hogy rájuk fér. S mind e jótól végre is ki lesz jobb? Az-e, aki elfogadja, vagy az, aki adja? Hát erre azt felelem, hogy annak, aki elfogadja, a jobbá-levés nehezebb s ép azért köztük ritkább is; de aki ad, s szívből ad s lélekkel ad, az okvetlenül jobbá lesz azáltal is, hogy ad, annak megmelegszik a szíve s megtisztul a lelke. A minket környező barbárságban neveljen a szeretet s irgalom sok ilyen megtisztult lelket a megpróbáltatott Magyarországnak I

Budapest, 1916 november.