Prohászka Ottokár: Ember és evolúció

Eljutottunk fejtegetéseinknek legérdekesebb pontjához, az emberhez.

Az ember a természet Benjáminja. A jégkorszakban lép föl, mint a teremtés legtökéletesebb alakja; azelőtt sehol semmi nyoma. Ez újszülöttnek is kérjük születési bizonyítványát, hogy ne mondjam keresztelő levelét; fölvetődik tehát a kérdés: honnan jött s mikép lett, ha előbb nem volt? s miért tűnt föl csak a vénhedő fizikai világ ily előrehaladott stádiumában?

E kérdés körül imbolyognak az emberi gondolatok, mint a szúnyogok az esti napsugárban; számuk légió, s nemzetségük kifogyhatatlan; hamar pusztulnak, de hamar támadnak újait a régiek nyomában. Arra is alkalmazhatnék a szúnyogokról vett hasonlatot, hogy az ember eredésének kérdése körül való imbolygásukban a legcsfpősebbek s a legmérgesebbek. Sok indulat, sokféle szenvedély szűrődik e gondolatok közé.

Az apostol citálja a görög poétát: xoO yccp v.a.1 févo; áa|xáv (Act. Ap. 17, 28.); isteni nemzedék vagyunk s a Genezis ezt az isteni nemzedéket az Isten alkotó kezeiből lépteti a földre: Isten teremtette az embert az ő képére és hasonlatosságára. Az írásmagyarázat e szavakat úgy értelmezte, hogy Isten az embert közvetlenül teremtette teste és lelke szerint; nemcsak lelkét alkotta meg, de teste is teremtő akaratának közvetlen műve. Most-azonban az evolúciónak kérdése fölzavarta e helyen a kommentároknak tisztán csörgedező vizeit, fölverte a csendet és száz kérdéssel rohant bele az évszázadok óta csendes szentélybe. Hogyan teremtette Isten az embert? Közvetlenül-e vagy közvetve? nem mondhatnók-e, hogy lelkét közvetlenül teremtette, mialatt teste az evolúció lépcsőjén alakult ki? E jóindulatú kérdésekbe belezúgja a radikálisok csoportja a maga elszánt nézetét: nem kell, s nem is szabad szétszakítani az embert; nem lehet kétféle forrásból fakasztani tőről metszett egyéniségét; ha képesek vagyunk kimagyarázni az evolúció révén az emberi szervezetet, minek akkor máshonnan eredeztetni a lelket? a lélek az emberi szervezet funkciója! szóval itt nyüzsögnek a modern fölfogások, s evolúció, filozófia, theológia szót kérnek s nyilatkoznak.

Az evolúciónak sorsa e ponton dől el. Igaza van Hamannak, mikor mondja, hogy az evolúcióra nézve a lenni és nem lenni kérdése attól az állásponttól függ, melyet az emberi leszármazás kérdésében elfoglalnia sikerül. Megbirkózik- e az emberrel, s kiterjeszti-e uralmát a teremtésnek e koronájára is? Vagy az ember kerekedik-e fölül s méltóságának okmányát s nemességének levelét nem az evolúcióval, hanem az önálló teremtéssel hitelesiti-e? S mirevaló akkor egyebekben is az evolúció? Ha az embert kivesszük az életnek ez egységes magyarázatából, vájjon nem vehetjük-e ki akkor az életnek többi alakjait is? a természetnek nagyszerű egységét tekintve egységes elveket is kényszerülünk benne ható tényezőkül fölléptetni s ha az életnek folyamát lezsilipezzük az embernél s külön forrást fakasztunk életének, lezsilipezhetjük azt akkor másutt is s mindenhová önálló elveket s külön teremtéseket gondolhatunk. így áll a dolog. Valóban kíváncsiak lehetünk arra, hogy mit fog csinálni az evolúció az állati s az emberi létnek határvonalán?

Meg fog-e tisztelettel állni az ember előtt s kalapot emelve szellemi fönségének, lemond-e majd az emberre való igényeiről s nem állítja-e be őt is az egymásból fejlődő alakoknak sorába? Ifjúkori hevülésében s radikalizmusában talán az állatoktól eredezteti majd az embert s nem méltányolja értelmi, erkölcsi, vallási különállását? Sok kérdés gördül itt nehézségképen a gondolatnak útjaira. A tudomány ösvényei e ponton még nagyon meredekek. A radikalizmus elcsábíthatja a kikezdő gondolatot s túlzásokra ösztönözheti. Viszont a begombolódzott konzervativizmus kiátkozhatja az evolúciónak leglágyabb puhatoiódzásait is s káromkodásnak bélyegezheti minden okoskodását; mert ha lesznek, kik az evolúcióért való rajongásukban állattá szeretnék degradálni az embert; lesznek olyanok is, kik meg akarják majd fordítani a nyársat s kimondják nyersen: nekünk az ember több mint az állat, s a valóság, mely az embernek értelmi, erkölcsi s vallási önállóságát hirdeti, több előttünk mint egy tudományos szisztéma; vessük el tehát inkább az evolúciót, mint az embert. Az emberi méltóság legyen a kétségbevonhatlan tétel s ne az evolúció; az ember legyen az archimedesi pont, melyről mindent, az evolúciót is ki lehessen emelni sarkaiból.

Ha az archimedesi pont igazán az s ha a tétel való igazság, akkor ez az eljárás helyes. Mikor a determinizmussal szemben néhány radikális francia filozófus kijelentette, hogy nekik nem kell modern (értsd pozitivista) tudomány, ha a szabadakaratot nem lehet vele megegyeztetni; mert a szabadakarat az emberi létnek elsőrendű ténye s az erkölcsi életnek alapja, míg a mechanikus természetmagyarázatnak kizárólagos általánosítása őrült világnézet; mikor továbbá ők ebből azt következtették, hogy okosan cselekszenek, ha inkább a valósághoz ragaszkodnak, mint a theóriához: akkor a francia filozófusok e kijelentéséhez szó sem fér, bár a céhbeli monista tudomány, ha lehetne, máglyán süttetné meg ez eretnekeit. De az evolúcióval nem így állunk.

Az evolúció nem tagadja az ember méltóságát, valamint nem tagadja értelmi, erkölcsi, vallási életének különállását sem. Ha ezt tagadná, méltán rávághatnék : vesszen inkább a theória, mely hamis, mintsem hogy elpártoljunk a valóságtól. Másrészt annyi bizonyos, hogy az ember test szerint összefügg az állatvilággal, mialatt lélek szerint a létnek új országát nyitja meg. Mit csináljon már most a természettudomány? az igaz természetismeretnek föladata lesz a testet és lelket, e két széthúzó elemet valamikép egyesíteni s a létnek e ponton megnyíló örvényét áthidalni. «Die Aufgabe der Anthropologie — írja Snell — kann nur sein, die Anerkennung der unermesslichen Kluft zwischen Mensch und Tier mit der Anerkennung des physischen Verwachsenund Verschmolzenseins von Mensch und Tier zu verbinden.» (Vorlesungen über die Abstammung des Menschen. 52. 1.) Az emberi embrió kilejlése ugyanazon utakon jár, mint az emlős állaté. Embrionális fejlődésében először a gerincesnek általános ősformáját tünteti föl magán ; azután föllépnek rajta az emlősnek jellegei, azután bizonyos rendnek, s végül sajátos fajának ismérvei. Az ember a testi fejlődés és az élet analógiáinak ezer és egy szálával van odakötve az állatvilághoz, kikerülhetetlen tehát a problémának fejtegetése, hogy az ember föltűnése a jégkorszakban nem kapcsolódik- e egy előző típushoz vagy pedig különálló teremtésnek veendő-e test és lélek szerint egyaránt?

Ezek a tekintetek rákényszerítik a theoiógusokat s filozófusokat e kérdés tárgyalására ; semmiféle komoly irányzatuk nem kerülheti ki e munkát.

Vessünk először egy tekintetet a természettudomány álláspontjaira, melyeket az emberi leszármazás kérdésében elfoglal, azután ismertetjük majd a katholikus gondolkozást s reméljük, hogy biztató s megnyugtató eredménnyel zárhatjuk le e kényes kérdés fejtegetését.

A triviális leszármazási-elmélet — így nevezhetem a hitetlenség indulatosságávai lármázóknak nézetét — nagyon egyszerűen fogta föl a kérdést; szerinte a tökéletesebb alak a tökéletlenből fejlődött ki; a legtökéletesebb alak is honnan vette volna magát máshonnan, mint az alsóbb rendű, tökéletlenebb állatokból; az ember tehát majomból lett. A majomban még nem moccant meg az értelmes lét öntudata; tompa, állatias érzésben folyt le élete; valami szerencsés ösztön öltöztette a legszerencsésebb majmot az emberi öntudat méltóságába. Méltán mondhatjuk e fejlődést szerencsésnek, de ugyanakkor természetesnek kell azt mondanunk s száműznünk kell az isteni rokonságnak megtévesztő képzeletét.

Ez a nyers gondolat kísértett Voltaire s az enciklopédisták fejében, kik semmiféle nehézséget nem láttak abban, hogy az ember majomtól származzék; nagyobb nehézség volt nekik az, hogy honnan vette magát a majom ; sőt hogy ez a nehézség se feszélyezze őket, beérték a medvével s ráfogták, hogy az olyan haladópárti mackó, mely nem átall gyakran hátsó lábain járni, idővel emberré fejlődhetik. A. Scheliing nyomain járó természetbölcselet szintén el volt ragadtatva a majomnak magas fejlettségétől.

Rzekkel a leszármazási bohócságokkal szemben Cuvier mentette meg a gondolkozás méltóságát s nevetségessé tette a képzelődő természettudomanyosdilettantizmust. A cuvier-i iránynak befolyása alatt mondotta Burmeister: «Die Bestie möcht ich sehen, aus weicher der Mensch hervorgegangen ist». De a majomdivat ismét előtört, midőn Darwin mechanikus leszármazása kezdte sugalmazni a természettudósok eszejárását, s szenvedélyes megháborodásokat vont maga után a XIX. század intelligenciájának világában.

Ezen is túl estünk s most már annyira vagyunk, hogy senki sem keresi az embernek ősét egy most élő majomfajban, hanem valami ősi majomban, melyről Darwin csak annyit sejt, hogy éji állat lehetett, hegyes fülekkei s hogy fákon lakott. Ez a jellemzés nem elégítette ki a filozofáló evolucionistákat s azért azt mondták : nem elég e majomnak külső hasonlatossága az emberhez, hogy ember fejlődjék belőle, adjunk neki valami belső tehetséget, melynél fogva tökéletesbülő típusnak tarthassuk az érteimi élet felé; «ein im Sinne des Vernunftcharakters perfektibler Affe», ez David Strauss módosítási javaslata. A gondolat nem rossz; csak az a baj, hogy ha annak a tökélesbülő lénynek esze volt vagy ésszé kifejlődő képessége, akkor az máris ember vagy legalább szunnyadó ember volt s nem majom. A külső hasonlóság ép az élet irányainak kiindulásánál keveset nyom a latban; minden a típusba befektetett képességtől függ, mely ha nem is fejlett még ki, de tehetségileg már megvan. A teknősbékának s a sasnak embriói a fejlődés bizonyos pontján teljesen hasonlók egymáshoz, de a hasonlóságnak dacára, az egyik embrióból teknősbéka, s a másikból sas fejlődik.

Érdekes utat ír le az evolúciónak gondolata. Kezdetben a tőről metszett majom elég, vele beéri az evolúció ; később a majom azonosíttatik az emberrel, legalább annyiban, hogy oly majmot vesznek föl, mely az értelmi fejlődés vonalán áll, s akkor már boldogulnak. Az evolúció azonban átlag mindenütt ignorálta a belsőt s csak a külsőre fektetett súlyt. Azért csapott át a harc lángja az anatómia mezőire; itt akarták eldönteni a vitát. Inkább képzelődésnek kvalifikálták az embernek szellemi fensőbbségét s természetének méltóságát, melyre csak azért büszke az ember, mert «isteni eredetűnek* tartja magát, semhogy az értelmet mint főjelleget minden anatómiai különlegességnél többre becsülték volna. Az értelem mellékes volt, az anatómia volt előttük a fő, s azért az anatómiában kellett eldönteni, van-e lényeges különbség vagy nincs az ember s a majom közt.

Huxley tényleg így tett; anatómiával akarta az ember szellemi igényeit megalázni s a képzelődőt kijózanítani. Nincs igaza Cuviernek — mondotta Huxley — (Über die Stellung des Menschen in der Natur), hogy az ember kétkezű és kétlábú, a gorilla is kétkezű s nem négylábú. S miután szétszedte a gorilla lábcsontjait, halljuk, hogy mily következtetésre j u t : tehát csak por az ember, vagyis nincs halhatatlan lelke. Az anatómiai fejtegetés itt tagadhatatlan más mezőre, még pedig tilosba csap át, de érzelmeinek jellemzésére ez a félrelépés megfizethetlen.

K. E. von Baer szembeszáll Huxley nézeteivel s mondatról mondatra cáfolja és pedig nem abból a célból, hogy az embernek erkölcsi és értelmi méltóságát mentse, hanem azért, mert természettudományellenes helytelen tendenciát látott benne. De jóllehet Baeren kívül Lucä, Pagenstecher, Brühl, Bischoff s még azelőtt Burmeister is ellene nyilatkoztak a huxley-i irányzatosságnak, azért a darvinisták mégis Huxley-hez sorakoztak.

Baer jól tette, hogy Huxley ellen föllépett, de a kérdést bizonyára nem az anatómia fogja eldönteni. Vájjon a majom kétkezű vagy négykezű, az nem változtat a dolgon. Már Isidor St. Hilaire azt irta Cuvier négykezűiről: Ha csak erre a különbségre építünk, akkor az ember nagyon közel, meg másrészt nagyon messzire esik az állatoktól. Nagyon közel hozzuk az állathoz, ha kezekre és lábakra s nem az értelemre fektetjük a fősúlyt; nagyon messze hozzuk annyiban, hogy a testalkatot véve elszakítjuk a majmoktól, már pedig azt nem helyesen tesszük, mert a majmok közeiebb állnak az emberhez, mint a félmajmokhoz. Mit használ tehát az embert beleállítani az állatvilágba, az emlősök soraiba, bár külön cím alatt is, t. i. hogy kétkezű, mialatt a majom négykezű? megmentjük-e azáltal különállóságát? Anatómiával nem menthetjük meg 1 «Was ist also die Ordnung von Blumenbach und Cuvier? ein unpraktischer Vergleich zwischen zwei einander entgegengesetzten und unvereinbaren Systemen, zwischen zwei Reihen von Ideen, welche in der Sprache der Naturgeschichte klar durch folgende zwei Worte ausgedrückt sind : Menschenreich und Menschenfamilie». Vagy amint az a falusi gyerek mondotta, kit a tanfelügyelő kérdezett, hogy melyik országba tartozik az ember? a növényországba-e, vagy az állatországba? azt felelte: a mennyországba. Az ember nem képezi az állatországnak Iáját, nemét, rendjét, még családját sem; ö egg más világ. De más világ nem csontvázának szerkezete, hanem szelleme miatt l «Eine andere Reihe von Ideen», ez a jellemző és döntő.

A radikális evolúció híveinek s a darvinistáknak szemeiben, no meg a látszaton rengő nagy közönség előtt az anatómiai hasonlóság mindig óriási argumentumul szerepelt s szerepel majd ezentúl is. Nézzétek — mondják ők — a nagy hasonlatosságot a majom s az ember közt; nézzétek, hogy a félmajmoktól az emberhez nagy közön át kell haladnunk, de e közbe beleálltak az igazi majmok s mennyivel közelebb állnak ezek az emberhez ! Képzeljetek már most magatoknak a harmadkorban egy még szerencsésebb típust, mint a gorillát vagy az orangutangot s el nem tagadhatjátok, hogy ez volt az ember őse. S a tudományos anatómiai argumentálás nyomaiban járnak a pénzkereső darvinista irányzatosságok, melyek népszerűsítik a tudományt s közvetlenül szemeink elé állítják a majomtól való leszármazás elméletét Csak utálattal említhetem a budapesti állatkertben történt merényletet az igazság és komoly fölvilágosultság ellen, midőn az orangutang ketrece mellé ültették mint az állatsor folytatólagos alakját Miss-Pastranát; vörös atlaszruhában ült ott az állítólagos majom-asszony, ki valóságos ember volt de mert pathológikus eltorzulásokat tüntetett föl koponyája s mert szőr borította testét ráfogták, hogy majom-ember; a nyakában függő kereszt nem menthette meg őt e gyanúsítástól; de voltak nézők, kiknek ép a kereszt tűnt föl s kik helyes érzékkel e jelről ismerték föl a legnagyobb különbséget az orangutang s Miss Pastrana közt.

A darvinista elfogultságban osztozkodó fölvilágosultság megvakul az anatómiai s filozófiai hasonlatosságok tényétől. Ez a tény tulajdonképen lidérctűz, de sebészeink, orvosaink, anatómusaink csaknem kizárólag e tűznél gyújtják meg tudományosságuk mécsét. Ilyen a divat, de nem ez a tudomány. Baer és Virchow tekintélye sem képes mérsékletre bírni ez erőszakoskodó dilettánsokat. Ezen majd csak az idő segít De véleményem szerint segít a helyes tudományos álláspontnak előtérbe való állítása is, mely Isidor St Hilaire föntidézett szavaiban nyer kifejezést Ez az álláspont hangoztatja az ember értelmi világát, mint lényeges különbséget ember és állat közt. A materialisták összegyűjtik az anatómiai hasonlatosságokat s azokkal argumentálnak s az evolúció elleneinek bizonyos csoportja kutatja az anatómiai különbségeket s azokból csinál torlaszokat az «embeii méltóság* ellen irányuló forradalomban. Isidor St. Hilaire szerint «ez egy ügyetlen összehasonlítás két egymással ellentétben álló s összeegyeztethetlen világ közt a fogalmak két különálló sora közt». S Stoppani kérdezi Huxley elleneit, hogy mily eredményre jutottak annyi fiziológiai s anatómiai összehasonlító tanulmány után? s azt feleli: semmi egyébre, mint arra, amit már régen tudtunk, hogy t. i. az ember, amennyiben érez, annyiban úgy funkcionál mint az állat.

Azután folytatja: Ha azonban tényleg ránk hasadna valamikor az a nap, melyen föltalálnék azt a fosszil-majmot, mely a szervezetet illetőleg nem különböznék többet az embertől, mint amennyire különbözik a kutya a farkastól, a ló a szamártól, a simpánsz a gorillától, ugyan megadnák-e magukat Darwin ellenei? Soha — felelik. Pedig — bocsánat — a szisztéma s a methodus, melyet követnek, oda konkludál. Föltételesen már beismerték, — tudom, hogy nem tudatosan, detárgyilag, — hogy az ember azért nem származik a majomtól, mert máskép van szervezve, tehát ha kimutatják a darvinisták, hogy az ember s a majom szervezete közt nincs lényeges különbség, akkor ők is elfogadják, hogy az ember a majomtól származik. Pedig ez az állásfoglalás helytelen s ők tagadják is, hogy ez álláspontra helyezkednek. Kár tehát azt a benyomást kelteni, mintha ez volna tényleg az ő álláspontjuk.

A darvinistákkal szemben az igazi álláspont az, hogy hangoztassuk, hogy az ember nem állat, hogy van ember és állat között lényeges, lénytani különbség, mely az emberben az értelem, az erkölcs s a vallás világát teremti meg. Ezenkívül ne állítsunk semmit Ne mondjuk, hogy az anatómiai különbségek oly nagyok, hogy az evolúció elő nem teremthette az embernek testét Hátha előteremtette? Hátha az emberi szervezet tényleg nem közvetlenül teremtetett az Istentől, hanem kifejlett az evolúció skáláján?! A mi thézisünk nem az, hogy az embernek van a majomtól lényegileg különböző szervezete, hanem, hogy van lényegileg különböző természete.

Tehát az anatómiai különbséged vagy hasonlóságok nem döntenék el a kérdést Ami erőlködéseket végeznek pedig a zoológiában az embernek az állatiasság zászlaja alá való besorozásában vagy különállóságának föltüntetésében, az nagyon magán viseli az irányzatosságnak jellegét. Gondoljunk csak Miss-Pastrana elhelyezésére az állatkertben! Hányszor volt arról szó, vájjon a zoológiai rendszerben az embert külön osztálynak vagy külön rendnek, külön családnak vagy csak fajnak nézzék? E kérdésre nem adtak kielégítő feleletet; mindig volt kifogás az osztályozás ellen. Ez az eredménytelenség már magában is mutatja, hogy az állatország osztályozásában alapul vett fogalmak és ismérvek az emberre nem alkalmazhatók. A közönséges s elfogulatlan világnézet ez osztályozás iránt nem érdeklődött; lényegtelen volt előtte! A tudomány, az egységesítés szempontjából természetesen hajlott az embernek s majomnak közös nem vagy család alá való foglalásához; de általános volt s lesz mindig az érzés, hogy itt két külön világról van szó : az állat- és embervilágról. Remekül nyilatkozik e pontra nézve Snell (i- m. 47. 1.): «Wer von Menschenfamilie oder von der Menschengattung oder Menschenart spricht der hat nicht den Menschen als solchen im Auge, sondern nur ein der Einsetzung in die Rahmen der Naturgeschichte sich fügendes Objekt, bei welchem das Wesen des Menschen ganz ausser dem Spiele bleibt».

A legújabb időben sem értünk el semmi eredményt az ember származásának kutatásában; ott vagyunk, ahol voltunk; az anthropológia új leletei világosságot nem árasztottak e kérdésre; a fölfedezett régi emberkoponyák mindenütt az embertípust tüntetik föl magukon s az átmeneti alakra sehol sem bukkanunk. Az embernek előbb hirdetett mesés régisége is eloszlott; a harmadkorba többé nem helyezik vissza az embert. Az emlősöknek egyetlen egy faja sem származott ránk az eocén- és miocénből; egyetlenegy faj van, mely a pliocénből maradt ránk, a viziló. Legalább is furcsa volna, ha az ember a harmadkorból átjutott volna hozzánk, az újkorba; sokkal valószínűbb, hogy a harmadkor végén az elváltozott világgal, megjelenik az ember is. Az ember régiségének álma tehát szétfoszlott s vele együtt foszladozik a remény a telivér darvinistákban is, hogy a természetes s az ivari kiválás révén kimagyarázzák a majomtípusból az embert.

Nem változtat e dolgokon az sem, hogy az ősembernek megszerkesztették már arcképét is; adtak neki kiálló állkapcsot, térdben erősen meghajlott, kurta lábakat, hosszú karokat; ráfogták, hogy barna vagy fekete volt a bőre; gyapjúszerű a haja ; hogy hosszú szőr födte testét; nem tudott beszélni, azt később tanulta meg. Ez mind merő képzelődés, melynek alapul nem a tények, hanem a rendszer szolgál.

Az anthropológia tényei valóban nem elégítik ki a lelkes evolucionistát, s azt gondolnók, hogy talán megszakad az emberben az evolúciónak lánca, s külön, önálló helyet kell számáfa kijelölnünk. Másrészt pedig érezzük, hogy az evolúció aligha fog az embernél megállni s azt az elvet, hogy az evolúciót az állatvilágra ugyan ki kell terjeszteni, de oly föltétel alatt, hogy az ember előtt tisztelettel megálljon s ne vigye át uralmának igényeit reá is, aligha fogja az egységes rendszer elfogadni. S valóban, ha az ember szervezet tekintetében annyi kapcsolatot tüntet föl az állatvilág s önmaga közt; ha kémiai összetétele, anatómiai szerkezete, életfunkciói ugyanazok; ha az állattól tényleg nem különbözik másban, mint értelmes lelkében: vájjon sikerül-e akkor az evolúciónak korlátét az ember s az állatvilág közt fölemelni? Az nagyon nehezen fog menni.

Az evolúciónak e természetes térfoglalásától megijedve, némelyek a másik véglet radikalizmusába csapnak át s így okoskodnak : az evolúciót az emberre alkalmazni nem lehet; már pedig ha az állatvilágra alkalmaznék, akkor az emberre is ki kellene terjesztenünk azt: tehát az evolúciót sehol sem fogadhatjuk el.

Ez is dogmatizmus és lehetetlenségről beszél.

Az evolúciót illetőleg senkinek sem tanácslom, hogy lehetetlennek tartsa ; azt nem szabad állítani. Valamint sok a túlzás s az émelygős filozofálás az evolucionisták táborában : úgy lehet túlzás köztünk is; s ha ők sok bakot lőttek idétlen állításaikkal, nekünk magának a gondolatnak visszavetését nem szabad ezekre a túlzásokra alapítanunk.

Az evolúciót, mely az embert testére nézve az állatvilágból szeretné leszármaztatni, háromféle szempontból tekinthetjük: filozófiai, természettudományos és theológiai szempontokból. A filozófiának sok nehézsége lesz az evolúció ellen, melyekkel itt tüzetesebben nem foglalkozunk, miután később még lesz róluk szó ; a természettudomány lelkesül az evolúcióért s nem akad fönn a metafizikai nehézségeken ; a theológia pedig osztja a filozófiának aggályait. De ha az evolúciót csak az állatvilág keletkezésének kimagyarázására használjuk, akkor a theológiával össze nem ütközünk; legalább dogmatikus nehézségei nem lesznek a theológiának az állatvilág evolúciója ellen; a dogmatikát csak az ember eredése érinti. A világ teremtésének hat napja a szentírás első fejezetében semmiféle nehézséget nem támaszt az evolúció ellen, sőt úgy látszik, nagyon ajánlja azt a gondolatot, hogy a világ a benne rejlő erőknél fogva s nem ismételt új teremtések által lett.

Mennyiben áll fönn tehát most az evolúció s mennyiben terjeszthető ki az emberre?

A természettudósok az evolúciót az ember testének leszármazásában nem akarják föladni; tehát az embert is beleviszik a leszármazás soraiba. De mikép boldogulnak már most az embernek különállóságával? állat-e vagy ember- e az ember? állatból lesz-e az ember?

Erre nézve két modern tudósnak vélekedését akarom itt közölni, mely érdekes világításba helyezi a kérdést; az egyik Kari Snell, volt jenai egyetemi tanárnak, a másik Otto Hamann, göttingeni magántanárnak nézete. Mindkettő kimondja, hogy az ember nem lehet az állatból, vagyis, hogy egy valóságos állat nem tejlődhetik emberré. Ez az ő alaptételük; mily rokonsági összeköttetés lesz tehát ember s állat közt? A világban van evolúció; az élet kifejleszti alakjait, egyikét a másikból. Nem lehet mindenből minden, sőt az a Teremtő terveiben határozottan ki van pontozva, hogy miből mi fejlődhetik. Snell szerint az emberi léire képesíteti őstípus oolt a Teremtőnek első müve. Az élet az emberi létre képesített őstípussal kezdődik; az ősalak a «homo in potentia ». Senki sem ismerne ebben az ősalakban az emberre, mert hiszen nem emlős még, nem is gerinces, nem is féreg, hanem az alsó típusok legalacsonyabbja; de ha belátna valaki ez ősalak fejlődési képességébe, ha pszichéjének szunynyadó tehetségeit ismerné látná, hogy ez nem állat, hanem képesség szerint ember. S valóban, ha megnézzük az emberembriót fejlődésének kezdetleges stádiumaiban, vájjon ráismerünk- e, hogy ebből ember lesz? soha; de ha ez embrió szunnyadó pszichéjét ismernők, tisztába jutnánk mindjárt aziránt, hogy ez az alak valóságos ember. Hasonlóképen, mondja Snell, kell elképzelnünk az ősteremtést. Isten emberi létre képesített alakot teremtett, mely azután különböző formát öltött, pl. a féreg, a gerinces, az emlős formáját öltötte magára ; de jóllehet ez alakokon ment át, azért mégsem volt tulajdonképen sem féreg, sem gerinces, sem emlősáüat, hanem ember volt ily alakban, ily tökéletlenségben. Végre aztán kifejlett az egész képesség, kibontakozott az egész tervezet s amit a Teremtő a csirába fektetett, az kivirágzott teljesen : a fejlődésnek ez a koronája, a pszichének ez a virága a test és lélek szerint kifejlett ember.

S honnan eredtek az állatok? az állatok az emberi léire képesitett ősltpusnak oly irányokba kiinduló fejlődései, melyekben a psziché ki nem fejthette a benne szunnyadó erőket, s így azok eltompultak s állatokká lettek. Például, a gerinctelen állattípusok közt sok van olyan, melynek szervezete kizárja a gerinces típusba való átmenetet. Épen úgy vannak az emlősöknek osztályai, melyek nem emelkedhetnek magasabb fokra épen szervezetüknél fogva; ezekből ember nem lehet. A haladást kizáró sorok mellett azonban törtet egy más sor, mely szerencsésen halad s egyre tökéletesebb formát ölt; ez a sor a teremtésnek tengelye s törzse. «Die Reihe v o n . . . solchen Geschöpfen, welche auf keiner erreichten Organisationsstufe sich bequem betteten, sondern dem Trieb und Drang zur Ausgebärung einer höheren Organisationsstufe folgten, diese Reihe haben wir den Grundstamm der Schöpfung genannt.» (Vorlesungen über die Abstammung des Menschen. 150. 1.) így függ össze ember és állat. így áll külön az állattól az ember.

Snell tehát kezdet óta teremtve gondolja az emberi típust, de fejletlenül; ez a típus fejlik s tőle elválnak a hozzá valamikép közel álló alakok; ezek az elvált alakok állatok; azalatt pedig egyre tovább fejlik az emberi típus, míg végre mai tökéletességét éri el. Az az emberi típus sohasem volt állat, de tőle származtak állati formák. E szerint nem az ember lett a majomból, hanem ellenkezőleg a majom az emberből. Ugyanis megesett, hogy a variáció következtében nem minden nemzedék volt alkalmas az értelmes lét felé közeledni ; azok, melyeknek szervezete nem esett bele a tovafejlődés vonalába, állatok lettek; a szerencsésen tovafejlődő alak pedig az emberré való átalakulás szerencsés képességével tovább haladt, míg végre teljes ember lett.

A metafizika Snellnek e gondolatát csak egy tekintetben méltányolhatja; t. i. az domborodik ki e fölfogásban, hogy az ember nem lett az állatból. A többire nézve azonban a nehézség árja áttöri a snelli jóindulatnak gátját s elsöpri e szisztémát. Mi legyen az az emberi típus, mely nem állat s mégsem ember? Ki legyen az a szunnyadó ember, s hogyan s minek kifejlődése áJtal lesz ez az emberi őstipus emberré? talán, hogy a lélek kezdet óta van teremtve, de alkalmas szervezet hiányában nem fejtheti ki erőit? Mire való volna az ilyen végtelen, öntudatlan léte az értelmes léleknek? vagy talán azt mondjuk, hogy az őstdpusnak nem volt értelmes lelke, hanem csak képessége volt az evolúció folytán úgy kifejlődni, hogy a lélek hordozására alkalmasnak bizonyuljon, s mihelyt ezt a tökélyt elérte, Isten lelket teremtett beléje? Ilyen értelemben még kegyelmes elbánásban részesülhet ez a nézet; de akkor az az őstipus valóságos állat, mely csak később lesz emberré az értelmes léleknek a szervezetbe való beleteremtése által. Ha a teremtésnek őstipusát emberinek vesszük föl, mely meg van bízva, hogy szerencsés fejlődés után a természet koronájává emelkedjék : mikép származhatnak ez emberi őstípusból állatok? állatok a nem állatból? hogy eshetik vissza az embert típus az állatba? Ezekkel a nehézségekkel Snell meg nem vívhat; okvetlenül elbukik. Magyarázata megmentené az emberi értelemnek különálló, sőt uralkodó állását az egész állatvilág fölött, de állatai nem lesznek állatok. Ha egységes evolúciót akar, akkor a lelket is bele kell már fektetnie az őstípusba; de ha azt belefekteti, hogyan fejlik az emberi őstípusból az állat? Az nem lehet. Otto Hamann spekulációja pedig a következő:

Kezdet óta megvoltak az állatoknak alaptípusai s ezek közt átmenetek nincsenek. Sem a paleontológia sem a zoológia nem mutathat adatot, mely valószínűvé tegye azt, hogy a giliszta gerincessé fejlődött. A brachiopodok, molluszkok, férgek közvetlenül lépnek föl; a gerincesekkel sokkal későbben találkozunk, de föltehető, hogy az őstípus a paleozói korszak óta megvolt, mihelyt az életviszonyok azt megengedték. Nem találunk átmeneteket típusról-típusra, de még ugyanazon típus osztályai közt sincsenek átmenetek. Csak szűkebb körben, ugyanazon rend körében sikerfiit egyes esetekben sorokat összeállítani, melyekről azt lehet föltenni, hogy egymásból lettek.

Ezek az ősalakok még nem rögződtek meg változatlan nemekké és tagokká, hanem alakulási képességük volt majd ebben, majd abban az irányban; a gerinces típusból is mint sugarak a központból, kiágazódtak a halak, hüllők, madarak, emlősök; ezek is kezdetben még többé-kevésbbé határozatlanul képviselték a típust, s az emlősök ismét további fejlődésükben erszényesekké, ragadozókká, rágcsálókká, patásokká ágazódtak s a fejlődés különböző fokain megállapodtak. S mikép lett ezekből az ember?

«Az emlősök különböző rendjei mellett fölállítunk egy külön rendet az ember számára. Azok az ősalakok, melyekből a majmoknak rendje származott, az embernek létet nem adhattak, hanem csak oly ősalakokra nyúlhatunk vissza ez okoskodásunkban, melyek be nem érték az állati lét magaslatával, s egy belső sürgető szónak engedelmeskedve, tovább fejlődtek. Ha azt mondjuk, hogy az emlősöknek különböző rendjei ősalakokból fejlődtek, nem szabad a most ismert s teljes kizárólagossággal kialakított patásokra vagy erszényesekre gondolnunk; mert az egyes jellegek, melyek erős korlátot húznak ezidöszerint az alakok közé, kezdet óta nem voltak meg ily fokban, így például a végtagok emberi lábbá, majom-kézzé, bőregér-szárnnyá, s a lónak egy patás lábává csak később alakultak át, s az ősalakon ily határozottságban még nem voltak kifejezve... Azt az ősalakot, mely folyton %az emberi lét felé tört», mely tehát a képességet, hogy nyelvnek, vallásnak, erkölcsnek hordozójává legyen, magában rejtette, tartjuk az ember ősének. Voltak benne lelki tehetségek, melyek az áüatiasban el nem merültek. így azután van ez ősalak változataiban egész sorunk, mely az állatias mellett halad, vele nem elegyedik, s mégis vele összeköttetésben marad ... MikoT az ember ősalakja az emlősnek fokozatát elérte, hasonlóbbak lettek az állat s az ember, mint voltak akkor, mikor még a gerincesek alsóbb alakulásán estek át». (i. m. 134. s k. 1.)

Tehát az embernek voltak ősalakjai, voltak elődei; ezek az elődök nem voltak állatok; de nem voltak emberek sem, csak képességileg. Hamann elválasztja az embert az állattól, fejlődésének kiindulási pontjától kezdve; az Isten őstípust teremtett, mely emberré lett; ez az őstipus sohasem volt állat, s később sem lett majom. S hol vannak ez ősalakok? eddig sehol sem akadtunk rájuk.

A metafizika nem fog boldogulni ezzel a sem ember-, sem állattipussal; részben ugyanazon nehézségek támadnak ellene, amelyeket Snell képzelgése ellen fölhoztunk. Ezen az úton nincs boldogulás. Állat és ember közt nincs középalak. Mi legyen az ember képességileg? ez a képesség vagy a lélekre, vagy a testre vonatkozik ; a testre kizárólag bizonyára nem vonatkoztatható, mert akkor valóságos állattal volna dolgunk, mely a testi fejlődés lépcsőjén fölsiet s tökéletesebb alakká idomul; ha pedig a képességet a lélekre vonatkoztatjuk, ellentmondásokba bonyolódunk; a lélek előttünk valóságos állag, s azt az Isten állatias, értem, a lét alacsony fokán álló organizmusba bizonyára bele nem fektette. Csak úgy foghatjuk föl valahogyan értelmesen az evolúciót, ha fölvesszük, hogy az emberi test alsóbbrendű, állati alakokon ment át, míg végre fölemelkedett arra a tökélyre, mely a lélek hordozására alkalmas volt. Ekkor teremtette Isten a lelket.

Tudom, hogy ez a fölfogás is tele van nehézségekkel; kiváltkép az volna fölfoghatatlan ebben az evolúcióban, hogy hogyan kezelhetne s nevelhetne állati szülő értelmes lényt értelmes életre? Az ember állati életet él, ha nem nevelik emberré emberek. De erre itt nem térünk rá. Snellnek és Hamannak gondolatai tehát végre is a mivart- i nézetben találnának elfogadhatóbb alakot, mely szerint az ember őse állat volt; lelki képessége értelmes lélekké nem fejlődhetett; de a teste igenis fejlődhetett, míg végre Isten lelket teremtett bele.

Mit értek el tehát Snell és Hamann, kik az evolúciónak hívei, de az embernek is különálló helyet iparkodtak szorítani a leszármazás soraiban s el akarták különíteni az állattól? semmit. A lelket nem tudják kifejleszteni sem ők, sem a larvinistak. Snell és Hamann ugyan szintén lelkesülnek az emberi méltóságért, s váltig állítják, hogy az ember állatból nem lehet, de állítólagos ősalakjaik, melyeken az embert levezetik, filozófiai monstrumok, s nem tudom, szerencsétlenségünkre- e, sehol föl nem találhatók.

E szerint az evolúciónak az emberre való kiterjesztésében azon a ponton állunk, hogy a lélek kifejlését az állatból a fanatikus darvinistákon kívül, senki sem engedte meg. Wallace megengedi, hogy a természetes kiválasztás kifejleszthesse az igazságosság s a jótékonyság fogalmait, de szerinte is nem fejleszthette ki az idő és tér, az örökkévalóság és végtelenség eszméit. Hogyan fejleszthette volna ki ezeket a természetes kiválasztás, mikor az csak a hasznosságot nézi, s ez eszmék a vadnak előnyt ném biztosítanak. Honnan vette tehát ezeket az ember? Wallace szerint az embernél felsőbb lények nevelték az embert s közölték vele az absztrakt fogalmakat ; de ezeket a felsőbb lényeket nem ismerjük. A nehézség meg volna oldva, ha Wallace egy felsőbb lényt fogadna el; akkor nem szorulna problematikus felsőbb «lenyekre». S ha a lélek ki nem fejleszthető az állatiasból, kialakulhatott- e abból az emberi test? Ha bebizonyítják, elfogadjuk ; ezidőszerint az evolúció egységesítő igényein kívül semmi sincs, ami e föltevést ajánlhatná-

Nézetünket röviden így foglaljuk össze : az emberi lélekkel felsőbb, különálló világ kezdődik; ezzel szemben a testi, a fizikai ember csak alapvetés, aláépítés. Az emberi lélek teremtése Istennek külön aktusa; hogy azután a testet honnan vette hozzá, az ezidőszerint biztosan el nem dönthető.10 Flammarion e tárgyról következőkép nyilatkozik: «A fiziológiai s a modern statisztikai tanulmányok kimutatják, hogy az emberi test a Föld-bolygónak terméke. Súlyát, termetét, szöveteinek tömöttségét, csontvázának súlyát és térfogatát, élethosszát, a munkának s az álomnak váltakozó szakait, a légmennyiséget, melyet beszív, s a táplálék mértékét, valamennyi szervezeti ténykedését, a látszólag legönkénytelenebbektől föl a születések, házasságok s halálesetek számáig, szóval: az emberi gépezet összes elemeit s tényezőit a Föld-bolygó határozta meg s alakította kw. (Les terres du ciel. 183. 1.)

Az ilyen okoskodás garast sem ér; arány, viszony, vagy mint Leibniz mondja: tharmónia, geometria, filozófia mindenben van», de ez nem jelenti s nem bizonyítja azt, hogy a dolgok, melyek egymáshoz illenek, egymásból lettek. Az arány csak azt mutatja, hogy a dolgok célszerűek. Azt régen tudtuk. Erre felé más gondolat nem lesz gyümölcsöző, csak az, mely az emberi s az állati testnek minden irányban kiterjedő analógiáját használja föl a rokonságnak kimutatására.

A szentírási elbeszélés a világ természettudományos fölértésében nem állja utunkat. A szentírásnak idebevágó részeit úgy fogjuk föl, hogy Isten kinyilatkoztatta Ádámnak önmagát és művét, a teremtést.11 Víziókban adta elő neki az Ur a teremtés történetét, oly alakban, melyben azt az első ember s a nagy emberiség megérthette. E viziók célja az embert az ő viszonyáról Istenhez s a világhoz kioktatni; céljuk nem tudomány, hanem vallás; Isten nem akar sem paleontológiát, sem geológiát vagy anthropológiát tanítani, hanem Ádámot az ősök, a végcél az élet tekintetében kioktatni, azért szabadon magyarázhatjuk a szentírásnak ez egyszerű, ősrégi elbeszéléseit. Céljuk nem a tudományos ismeretnek közlése, hanem könnyen fölfogható képekben az alapigazságoknak ismertetése, hogy Isten teremtett mindent, s hogy az Isten mint legfőbb urat s legjobb atyánkat tisztelni és szeretni tartozunk. A tüzetesebb beleereszkedés a teremtésnek mivoltjába és egymásutánjába nem volt a kinyilatkoztató Istennek szándéka, tehát nem lehet az olvasónak sem célja. Azonban most nem foglalkozom e tárggyal, csak annyiban, amennyiben az ember teremtését illeti. A legnaivabb részlete a szentírásnak az asszony megteremtése. A szimbolizmus megérzik az egész elbeszélésen, s alig lesz ezidőszerint értelmes olvasó, ki rávehetne magát az elbeszélésnek szószerint való értésére. Ha valahol, hát itt kell az elbeszélést úgy magyaráznunk, hogy Isten Ádámot szimbolikus vízióban, «alomban», fölvilágosítja az emberi nemnek földi életéről, a férfiúnak az asszonyhoz való viszonyáról, annál is inkább, mert Ádám már tudja, hogy az emberi nemnek szaporodnia s a földet elfoglalnia kell.

Az asszonynak megteremtéséről szóló szentírási részletet tehát úgy értjük, hogy Isten Ádámra mély álmot bocsát, vagyis hogy Ádám elmerül annak a viszonynak szemlélésébe, mely a férfi s az asszony közt van. Ketten egymásért vannak, egy teljes elvet képeznek. Hogy az Isten tényleg kivette Ádám egyik bordáját s azt Évává formálta, azt ízetlenség feszegetni s gyerekes magyarázatokba kerget bele.1' «Der erste Mensch als das vollendete Ebenbild Gottes muss im ersten Augenblicke seiner Existenz als Beherscher der Natur jene Vollkommenheit besessen haben, die er zur Erfüllung der ihm von Gott zugewiesenen Aufgabe notwendig hatte, und dieses ist nicht anders denkbar, als dass er die Vision in und mit seiner Erschaffung hatte. Hieraus ergibt sich eine andere, sehr wichtige Folgerung: In der Vision erfuhr Adam den Willen Gottes, dass das Menschengeschlecht sich fortpflanzen solle; er muss also über die Existenz des Weibes und dessen Verhältniss zum Manne belehrt sein; also fällt der Vorgang, der im 2. Kapitel über die Erschaffung des Weibes erzählt wird, historisch in die Zeit der Vision. Ist aber dieses der Fall, so kann nicht geleugnet werden, dass die Erschaffung des Weibes der des Mannes gleichzeitig ist und das Weib in und mit seiner Erschaffung ebenfalls jene Belehrung erhielt, deren es bedurfte.» (Gottfried Hoberg, Die Genesis nach dem Literalsinn erklärt. 3. 1.)

Mennyire távol állnak az egyszerű fölfogástól egyrészt Haeckel tréfái a bordáról, másrészt némely theológusok vérrel való verejtékezései, hogy Éva keletkezését megmagyarázzák. Vannak talán most is emberek, kik azt gondolják, hogy a férfinak eggyel kevesebb bordája van, mint az asszonynak; ezeknek fölvilágosítására Haeckel konstatálja, hogy a bordák száma férfinál, asszonynál ugyanaz. Némely kommentátor úgy segített magán, hogy a hiányt csak Ádámról állította. Szerintük Ádámnak volt eggyel kevesebb bordája, de a többi férfinak megvan a rendes szám, hiszen csak Eva s nem a többi asszony lett a férfi bordájából.

Ádámot és Évát Isten bizonyára egyszerre teremtette, egyszerre fölvilágosította Istenhez s egymáshoz való viszonyukról. Ez utóbbi abban állt, hogy egymásért vannak s egy elvet képeznek. Szerencsétlen túlzásnak tartjuk némely theológusnak kísérletezését, hogy a bordából való keletkezésnek ha nem is szószerinti értelmét, de legalább azt a jelentését megmentsék, hogy az asszony tényleg a férfiúból származott. Dr. E. Mandel például tényleg fölveszi, hogy Éva Ádámból lett, azonban nem nemzés, hanem bimbózás által.

A nehézségre pedig, hogy el nem képzelhetni, hogy hogyan támadjon emberből ivartalan úton ember, azt mondja, hogy akkor a lények eredése más törvényeknek volt alávetve, mint most. Nem tagadhatjuk ugyan, hogy az ősorganizmusoknak keletkezése és átalakulása az őskorban más volt mint a jelenben; de azért az emberbimbózás mégis csak túlzás és semmiféle analógiára nem támaszkodhatik a felsőbb szervezeteknél. Baer is, Hamann is, Kölliker és sok más föltételezi, hogy a természetnek termelő képessége nagyobb volt régen, mint most. Említettem már azt a gyönyörű gondolatot, hogy a teremtés s az átalakulás ereje javarészben már kifejlett; most már sabbath van. «Darum neigen wir uns unbedenklich der Ansicht zu, dass wie Eva dem Manne entnommen wurde, auch die Tiere ursprünglich als mannweibliche ins Dasein traten, um später erst eine Scheidung in zwei getrennte Geschlechtswesen zu erfahren, ganz ebenso, wie es von Adam und Eva erzählt wird.» (Dr. E. Mandel, Professor Häckels natürliche Entstehung des Menschen kritisch beleuchtet. 270 s k. 1.) Mindennek dacára ezt a gondolatot teljesen légből kapott ötletnek tekintjük ; minek az ivartalan bimbózást föltételezni, ha tényleg a borda szerepét átvitt értelemben vesszük? Az átvitt értelem eléggé meg van mentve, ha a két nemnek szoros összetartozását jelezzük Ádám víziójában. íme ez a mai keresztény tudománynak állásfoglalása az ember teremtéséről szóló szentírási elbeszélésekkel s a természettudomány nézeteivel szemben. Senki sem vádolhat túlzásról, még pedig akár merészségről, akár elmaradásról.13 Akik ezt keveslik s az evolúciót teljes érvényű rendszernek tartják, azok képzeletük játékainak esnek áldozatul s nem szívlelik meg sem a kérdés objektív bizonyítékait, sem a nagy természettudósoknak mérsékletre intő figyelmeztetéseit.

Biztosat itt semmit sem tudunk; az evolúció szép, valószínű hipothézis, de kiterjedése iránt mindig nagy lesz az eltérés. Akik pedig magyarázatainkat túlságos engedékenységnek tartják s tartózkodást ajánlanak, azok ne hajtogassák egyre azt, hogy az Isten a fajokat külön is teremthette volna; hiszen itt nem a «lehet»-röl, hanem a tényről van szó, s az evolúció nem ellenkezik a szentírással. A régi szentatyáknak genezis-magyarázatai az evolúció tekintetében nem zárják el az utat. Még abban az esetben is, ha a szentírásnak első fejezetét a szentatyák mind szószerint magyarázták volna, eltérhetünk magyarázatuktól, mert hiszen ők maguk hangoztatják az elvet, hogy az írásmagyarázatnak egyöntetűsége természettudományos kérdésekben nem köti le a későbbi magyarázókat az atyák nézetéhez, mihelyt a természettudományos tényről idő haladtával tisztultabb nézetünk támad. Ha valamennyi szentatya úgy magyarázta volna az írást, hogy a nap forog s a föld áll; abban az esetben is nemcsak elpártolhatnánk ez egyöntetű magyarázattól, niihelyt a kopernicusi rendszer elismerésre talált, de tehetnők ezt a szentatyák elveinek erejében, mert ez elvek szerint természetes kérdésekben a természet fölismerése nyújtja a szentírásnak magyarázatát.