Prohászka Ottokár: Nagyböjt 1. vasárnapjára

A kísértésről (1903)

K. T. U.! Közeledünk az isteni Megváltónak életében ahhoz a legfelségesebb és legfontosabb mozzanathoz, melybe az Isten belefektetett minden értéket, és amelyben az Ür Jézus kinyilatkoztatta belső világának mélységeit. Opus Christi passió ejus. Tudjuk, hogy ez az opus nem engedte az isteni Megváltót nyugodni soha, szemei előtt lebegett mindig: «coarctor», szorul a szíve, míg ezt el nem végzi. Az anyaszentegyházban minden liturgia, aszkézis ennek a nagy opusnak megértésére nevelnek. Maga a nagyböjt semmi más, mint a szenvedés nagyhetének nyitánya. Bevezet minket az anyaszentegyház és el akar tölteni érzelmekkel, akarja hangolni lelkünket hangulatra, amely érzelmekkel és hangulattal képesek legyünk behatolni Krisztus szenvedő lelkébe.

1. Már most minő jeleneteket állít szemeink elé, mintegy bevezetésül a nagyböjt első vasárnapján az aszkézis számára, és mily jeleneteket az Úr Jézus szenvedéséről szóló meditációknak preludiumául. A mai ünnep liturgiája Krisztus nyilvános életének tulajdonképeni első jelenete. Alig hogy Krisztus megkereszteltetik, megkísértetik. Alig hogy ez a lélek megkezdi életét, alig hogy kifeszíti szárnyait, ott van az árnyék, a lélek árnyéka, ott van a kísértő s meg akarja akasztani a kiindulásukban, melyektől ő is félt. Az Úr Jézus három kísértetét adja elő a mai evangélium. Krisztus böjtöl, és a kísértő jön és azt mondja : minek ez, minek az imádság? Minek emészted magad? Egyél és igyál, élvezd a világot, úgyis mindennek vége lesz. Hogy egy negyvennapig böjtölő ember egyék, az magában véve nem kísértés; a kísértés az a gondolat, hogy minek emészti magát az ember, mit böjtöl, miért hoz áldozatot a lélekért. Hagyd azt, tedd, hogy e kövek kenyérré legyenek. Mert kenyér kell a világnak és nem böjt, munka kell a világnak, mely kövekből kenyeret tud teremteni, életet kér a világ és nem futást a pusztába. De az isteni Megváltó azt mondja : Nem elég neki a kenyér, sokkal inkább szüksége van Isten igéjére, vagyis azon meleg leheletekre, melyek az Isten szájából jőnek, szüksége van szeretetre, bensőségre, hitre, erkölcsi eszményre csak úgy, mint kenyérre. Mélységes értelme van ennek az első kísértésnek. A másodiknak szintén, a harmadiknak szintén ; de nem akarom elemezni.

Nemde a szentírás azt mondja : «Fili, accedens ad servitium Dei, praepara animam tuam ad tentationem.» Egyet lépsz, és ott van a kísértet; ugyan miért? Azért, mert az embernek kezdet óta választania kell két hatalom között; az egyik az Isten, a másik a világ. Az embernek valamit mindenek felett kell tisztelnie és szeretnie, és aszerint, amint elhatározza magát, a szerint veszi útját, elszegődik az egyikhez, de a másik nyugton nem hagyja, nem békül meg vele. A két főtekintély, mely az ember életét igazítja : Isten és világ. A világ nagy hatalom, a legnagyobb embereket is sarokba lehet szorítani a világgal, a leghősiesebb embert nevetségessé teheti egy gaz gyerek az utcán s a világ csúfjává teheti. Minden ember érzi, hogy az nagy hatalom, és valamiképen minden embernek számolnia kell vele. De a belső világnak szinterén is fellép az a világ, az érzék, az ösztön, az állat s élvezet hatalmasságaival s azért: «Fili, accedens ad servitium Dei praepara animam tuam ad tentationem» 1 Mikor elhatározod magad, hogy Istené akarsz lenni, mikor szétbontod az erény szárnyait és magaslatokra iparkodol, mikor az ösztönök és szenvedélyek világából ki akarsz emelkedni, praepara animam tuam. Mert a test hadakozik a lélek ellen, mindenképen le akar minket szorítani, s az élet segíti őt arra. Sok erő és hatalom az ő szövetségese. Valamint minden fal lefelé kívánkozik, valamint minden hegy síksággá akar lapulni, ép úgy van egy gravitáció az ember világában, mely küzd a kiváló ellen, hogy ne legyen ott semmi, ami magas, ami kiemelkedő ; legyen minden lapos. Praepara animam tuam, ha valami jobbat akarsz, ha magasabb lény akarsz lenni. Ezt nem tűri a test gravitációja. És a szentírás sokszor jelzi ezt, főleg abban a parabolában, melyben az isteni Megváltó mondja, hogy a rossz szellem nem engedi el az embert, sőt ha az ember kilendült és házát kisöpörte, visszajön a kísértő hét más társsal és újra megszállja, hogy későbbi sorsa rosszabb legyen az előbbinél.

2. Az Úristennek nagyszerű tervei vannak a tentációkkal [kísértésekkel]. Beatus vir, qui suffert tentationem, hirdeti a szentírás. Az Úristen meg akar minket is próbálni; kísértetbe viszlek, hogy meglássam, vájjon igazán szeretsz-e engem?! Hogy te szereted az Istent, kimutatod harcaidban, nem a nyugalomban. Hogy ellenállni tudsz-e, azt kimutatod hozzám való ragaszkodásodban; hogy valóban meggyökereztél bennem, azt kimutatod, ha a vihar, melyet rád bocsátok, el nem szakít tőlem. Ezt a hatalmas, maga magából kilépő szellemet koronázza meg az Úr. Mi nagyon jól tudjuk, hogy ez valóban így van. Nem csodálkozunk azon, ha kísértetek jönnek. A sapientia carnis minket is sugalmazni akar, nekünk is azt mondja : minek törekszel, élvezd a világot, minek emészted magadat, élj, hisz meghalsz. De mi nem hajlunk e buta szóra, mi legyőzzük az érzék csiklandozásait Krisztus erejével. Valóban, k. t. u., úgy-e veszik észre, hogy Krisztus mily könnyen végez a három kísértettel a pusztában. Ügy áll velük szemben, mint Dávid, aki az oroszlán karmaiból és szájából kiragadja a juhot és megfojtja az oroszlánt. Csupa erő. Mikor megint eljött az a diabolus, mikor nem azt a közönséges tentatio humana-t, melyről Szent Pál mondja : szívemből kívánom, hogy csak embernek való kísértés szálljon meg titeket — mikor nem ezt hozza az Úrra, a győzelem kivívása nehezebb lett. Az Úr Jézust, a főpapot az Olajfák kertjében, abban a sötét éjben, már nem tentatio humana [emberi megkísértés], hanem tentatio diabolica [ördögi megkísértés] szállta meg. Mily könnyen végzett a három tentációval [megkísértéssel] a pusztában ; de hogy küzködik Krisztus az Olajfák kertjében, megnehezült az idő járása felette. Ránehezedett a sötét szellem, mely a pusztában csak rávetette árnyékát, itt már ráborult az agóniában, mint az éjfél, sötéten. Itt a küzdelem életrehalálra megy; ott a hős csak úgy dobta le magáról az ellenséget, az állatot, hanem itt verejtékezik. S honnan e nagy különbség? A pusztában az Úr oly könnyen mondja : a világot megvetem, a templom csúcsára nem megyek, cézár lenni nem akarok; könnyen bánik el a rosszal; itt a kertben pedig szinte le van söpörve. A különbség az, hogy az a tentáció a pusztában a humana tentatio ez a tentáció a kertben a diabolica tentatio. Az a tentáció, az embernek a tentációja, ez a tentáció ez az apostolnak tentációja. Az a tentáció megkerít engem testem révén, böjtöt panaszol föl, önmegtagadástól fázik, hiúság, feltűnési vágy ingerli; a második kísértés sokkal félelmetesebb. Christus timet, taedet, moestus est.

Miért? Magáért? Nemcsak magáért, hanem mindenért, mi szent és drága előtte ; az Isten művét félti, a lelkeket siratja ; az Isten szántóföldjének tövisei szúrják át. Azt a koszorút, mely cézárnak, a dicsőséges embernek jár, azt könnyen megveti, de ezt a töviskoszorút, hogy ő hiába dolgozik, nehezen viseli. Azt a keresztet, hogy őt megtöri, még csak elbírná, de a másik kereszt alatt, annyi lélek vesztének láttára, roskadozik. Et factus in agónia, prolixius orabat; ettől a kísértettől kényszerül imádkozni, úgy mint ott imádkozott és verejtékezett. Ezután a nagy kísértés, mely szinte összetöri az embert az apostoli férfiak kísértése szokott lenni. Az isteni Megváltó ezt a fokozatát a kísérteteknek evangéliumában máshol is bemutatja. Mert mikor mindenkit buzdít a kísértetek ellen, a közönséges kísérteteket érti : cSatanas expetivit vos, ut cribraret sicut triticum», az ördög teljesen össze akart törni titeket, összerázni, mint a gabonát a rostában. Látod, mit csinál az emberrel s mit az apostoli férfiúval. Ezek után még csak egy tentáció van, mikor a rossz győz és az embert összetöri, de nem az erkölcsi világban, hanem a fizikai világban. Ez a vértanúság tentációja, mikor az embernek el kell buknia a világi hatalommal szemben, de annál dicsőségesebben győz az Isten fóruma előtt. Minden embernek vannak kísértései, először a közönséges keresztény élet körében ; ezeket itt tanuljuk legyőzni. De azokra á kísértésekre legyenek figyelmesek, melyek az apostoli férfiút érik. Tartsanak ki bennük s vigasztalódjanak azokkal, kik ha szentek is voltak, e kísértéseket ki nem kerülték. Nézzék Illést az ószövetségben a borókafa alatt, aki mondja: minek élek? Pedig ő az oszlopa a monotheizmusnak, az Istenben való hitnek. S ez a hatalmas próféta a borókafa alatt teperedik és mondja : meguntam az életet, Uram, vígy el engem. Nézzék Assisi Szent Ferencet, hányszor akart elfutni az apostoli tevékenység mezejéről s elvonulni a magányba ! Hányszor nem volt tisztában aziránt, hogy igazán Isten akarata szerint való-e működése? Nézzék Szent Bernátot az ő szellemének elsötétüléseiben, azokban az esteli korszakokban, melyek egy lelket sem kimélnek meg.

Nézzék a névtelen apostolokat, hallották sokszor panaszukat; nézzék, akik nem hősök, hanem közkatonák, hányszor panaszolják föl életük szárazságát, unalmát, hányszor panaszolják föl az Isten szántóföldjének terméketlenségét, hányszor nyomja őket az a kereszt, melyet hivatásukban visznek ; meg fogják érteni, hogy ezek azok a legnehezebb kísértések, melyek Krisztusnak is agóniát szereztek. De az nem baj. Valamint a jó keresztény lélek küzd kísértéseiben az evangélium buzdítása szerint: úgy küzd az apostol a maga nagy kísértéseivel az isteni Megváltó példája szerint s iparkodik az élet homályából ki az evangélium világosságába, még ha agónián át is. Az első kísértést legyőzzük, mondván: nemcsak kenyérből él az ember, hanem az Isten kegyelméből is, s azért kérjük az isteni kegyelmet: emitte Spiritum tuum.

A másik kísértést is legyőzzük, mondván: Uram, te állítottál ide ; a te erődből állok itt és nem saját inspirációmból. És ha az Úristen megkoszorúz minden küzdelmes lelket, meg fogja koszorúzni azt is, mely nem csupán az Isten parancsait tartja, hanem az Istennek lelkeket is szerez.