Prohászka Ottokár: A fájdalmas anya

a) Jézus bízik keresztjében, bízik, hogy megindítja az embert, mert szenvedésében a megindulásnak mély forrásai nyílnak ; egyike ezeknek az ő anyja. Bármennyire méltassuk Urunk szenvedését, a legbámulatosabb és a tragikumot a végtelenbe fokozó vonás rajta «az ő anyja». Keresztútján jár. E keresztút temetési menet is, e temetésen megy «az ő anyja»; de ugyancsak a szégyen, a gyalázat, a megvetés és átok menete ez, és ott megy «az ő anyja», az az asszony, aki szeretett. Gondold el, mily sötétség borult ez asszony lelkére a gyűlölet és megvetés éjében ...! A káromlás és szitok hogy hasogatta szívét, és ajkai hogy hajtogatták édes nevét a keserű, kegyetlen világban : Jézusom, fiam! Az Isten szeretete nem olyan, hogy a legédesebb lelket ne vezette volna a kin s gyalázat ez útján! Az Isten szeretete erős is, áldozatot, odaadást s föltétlen kitartást követel. Ezt nehezen értik, akik a szeretetet csak édesnek vélik. Szeress és áldozz!

b) «És ott álla a nép, nézvén és csúfolták őt. . .» (Luk. 25, 35). De állt ott más is, aki a hallgató Krisztussal mély bánatba merült fiának bitófája alatt, «az ő anyja», kinek mindez a gúny tüzes, éles tőr volt. Állt... ó hová került azóta, hogy a Szentlélek szállt reá, azóta, hogy Betlehemben a glóriát hallotta! Hol vannak a szent királyok, kiket az ég csillaga vezetett ölében pihenő fiához, kik a nemzetek hódolatát jelezték! Nézd anya, mily hódolat, mily ünnep! Hol van a ház, hol a gyermek játszott, Názáret, az «Isten-velünk» megvalósulása? Isten velünk? Itt is, most is? Igen, örömön s keserűségen át vezeti az Ür az «ő szolgáló leányát», és a leány követi híven az Urat, híven gyalázatban, szégyenben, kételyben, tagadásban. Hű, nem kételkedik ; hű, hisz és szeret. Jöjjetek ide, tanuljatok hinni, tanuljatok megállni aposztáziában és décadence-ban !

c) «Jezus tehát látván anyját és a tanítványt, kit szeret vala, mondá anyjának: «Asszony/ íme a le fiad». Azután mondá a tanítványnak: «Ime a le anyád* (Ján. 19, 26). Jézus búcsúzik : Isten veled anyám! Te, ki jászolba fektettél, fektess sírba : ki pólyába takartál, takarj halotti gyolcsba ; ki a gyermek ragyogó szemeire csókot nyomtál, csukd le szemeimet. A világ tombol, örvend ; fogadd fiaddá tanítványomat. A Szent Szűz fölnéz fiára : Isten veled, — imádkozza — Fiam, szemem fénye ; menj be országodba ! — Most már rajtunk a sor, megvigasztalni a Szent Szüzet, mert szeretjük öt s kínjaiban részesülünk ; övéi vagyunk. Fájdalmával hozzánk fordul. Este van ; tavaszi est a bitófa körül; áprilisi pompában díszeleg a föld, az olajfák illata s a pálmák lehellete lejt végig a koponyák hegyén és ott áll a fájdalmas anya, az ácsnak özvegye ; nagy, mint a tenger, az ő keserve! Szeretetnek szent forrása, Szent Szűz, lelked bánkódása, add, lelkemé is legyen! Szeretlek, lelkemnek bánatos anyja ; bízom benned, mert a nagypéntek fájdalmával vagyok lelkedbe írva ; ha azt nem felejtheted, nem felejtesz el engem sem! Ó Jézusom, bízom! Anyádból merítem az engesztelést, mellyel szívedhez bízvást közeledem!