Prohászka Ottokár: A személyes Isten és a hit.

Iskoláink, vizsgáink — a rigorózumokat sem véve ki, disputációink a vasúti kupékban és az asztalnál, tétovázásunk a tudomány nevében zöldeket állító nagyságokkal szemben •— szolgáljanak e fejtegetések ajánlására. Strauss Dávid azt kérdezte: «Hiszünk-e mi az Istenben?» s kereken azt felelte : «Nem». Van-e vallásunk s keresztények vagyunk-e még — ezen kérdések megoldása az Isten fölismerhetésétől függ. A religio föltételezi Isten létét s Isten felismerhetését; aki ezeket tagadja, annak Strauss Dávidhoz kell állania. Még pedig a személyes Isten fölismerhetése képezi e kérdés sarkpontját; a végtelen tökélyű, értelmes, szabad szellem, ez a religio Istene.

Ha ezt az Istent az ész teljes bizonyossággal föl nem ismerheti, babonává s egyiptomi sötétséggé válik minden vallás, sőt a természetfölötti kinyilatkoztatásban s a rajta épülő természetfölötti hitben amily veszélyes és átkos, oly tűrhetlen fanatizmussá fajul. Ha nem akar fanatizmussá fajulni a legtisztább hit, észszerűnek kell lennie; ha észszerű akar lenni, tudományos bizonyossággal kell begyőznie, hogy az Isten van.

Tehát a hit észszerűségének, logikájának, igazságának, jogosultságának első és nélkülözhetetlen alapja az a tétel: hogy az Isten létét az ész világosan fölismerheti.

Amely filozófia vagy pláne theológia a természetes ész ezen tételét nem mint begyőzött igazságot védi, hanem a praktikus vagy ethikus követelmények elmosódott cégére alatt hozza be a tudományba : az egyrészt ugyan az értelmiség ösztönének enged, midőn nem akar attól a személyes ősöktől végleg válni, másrészt azonban elfojtja az igazság világos öntudatra jutását.

A pantheizmus istenről beszél, a monizmus szintén, még az atheizmus is istent emleget, — ezek mind hamis istenek. Haeckel szerint «Gott ist das allgemeine Kausalgesetz»,'—Spinoza szerint «az anyag és szellem* képezik az Kegyetlen abszolút, isteni állagoh; mások Istenben az mbszolut szellemet*, érts egy elvont fogalmat, látnak, vagy a «világ lelkére* ismernek. Mire való ez a névvel való visszaélés? Addig nem találják meg az ősokot, míg nemcsak a nevet, de a fogalmat sem akceptálják. A névvel nem csitítják az ész vasszükségszerűségét, mely folyton forrong és protestál. Valamennyi filozófus, jobban mondva, valamennyi gondolkozó nem zárkózhatik el a legfőbb kérdések elől, melyekről Spencer, a darvinizmus bölcselője mondja: «Was ist das Weltall? und woher kommt es? sind Fragen, welche nach Lösung verlangen. Um dieses Vacuum im Denken zu füllen, erscheint jede beliebige vorgeschlagene Theorie geeigneter als gar keine» (!). Felelet nélkül e kérdéseket nem hagyhatjuk, késztet rá maga az a Haeckel-féle isten, «az általános okság törvenye», melynek egyetlen paragrafusa ez : egyenlő okok, egyenlő hatások. A gondolat nem emancipálhatja magát ezen paragrafus alól; kiindul okot keresni. Folyton téved, de folyton is keres. Absztrakciókba fekteti az állítólagos «okot», milyenek «a törveny», az «anyag», az «erő», — vagy azonosítja az okot az okozattal, mondván : az ok maga az «önmagaban mindig változatlanul megmaradó univerzuma ; de a gondolat e gyászos hajótöréseivel párhuzamosan halad az igaz fölismerés, melynek Newton «Principia philosophiae naturalis» című művében mély meggyőződésből foJyó, keresetlen kifejezést adott : «Elegantissima haecce Solis, Planetarum, Cometarum et stellarum fixarum compages nonnisi consilio et dominio Entis intelligentis et potentis oriri potuit». «Hic omnia regit, non ut anima mundi, sed ut universorum Dominus et propter dominium suum Dominus Deus TOxvToxpaiwp dici solet.» «Aeternus est et Infinitus, Omnipotens et Omnisciens, id est durat ab aeterno in aeternum et adest ab infinito in infinitum, omnia regit et omnia cognoscit, quae fiunt aut sciri possunt. Non est aeternitas vel injinilas, sed aeternus et infinitus, non est duratio vel spatium, sed durat et ades/.»

Nem a pantheizmus, sem a naturalizmus absztrakciói adják az Isten fogalmát; az Isten nem a világ lelke, nem az örökkévalóság, nem a tér: az Isten mindenek Ura, aki teremtett mindent, maga pedig örök és végtelen.

Ez ismeret az észszerűség bevehetlen poziciója.

Az atheizmus különféle kiadása korunkban a tudóst negélyzi, s úgy tesz mint aki a természettudományokra szeretne támaszkodni s az exakt tudós káprázatával akarja elhitetni a dillctáns tömeggel, hogy pünkösdi királysága a természettudomány által felvirradt igazság országa. Hogy mennyi vakmerőséggel s mily kevés joggal gyakorolja hatalA mát a hitetlenséggel kacérkodó (.(intelligenciám, arra a komoly tudomány gyászos világot vet. A természettudomány nem ad semminemű pozitív feleletet azon kérdésre, mi a világ végoka? Nem is adhat: mert a természettudomány az anyaggal, erőivel és törvényeivel foglalkozik, ott kezdődik, ahol ezek léte már kész, bevégzett tény; azontúl nem mehet. Azonban másrészt meg kell jegyezni azt is, hogy ha a természettudomány nem ad fölvilágosítást a természeten kivül álló Istenről, ad pozitív kimutatást arról, hogy a természetes hatók, erők és történések körében végokra, egységes kiindulásra nem akadunk. Pozitív fölvilágosítást ad tehát aziránt, hogy az egységes végok, ha kell ilyennek lennie, nem létezik a természet körén belül.

Ez a legfontosabb szó, melyet a természettudomány e kérdésben ejt ; hogy ezt jól megértsük, tekintsük a természettudomány feladatát.

A természetet háromféle szempontból tekinthetjük :

a) mint különböző elemek, összetételek és történések világát. Ezen szempont alatt a természet a változatosság képét nyújtja ;

b) tekinthetjük ezeket a különböző lényeket egymásra való hatásukban. Ha ugyanis a lények specifikus különbségétől eltekintünk, látunk sok mindenféle mozgást, változást, folyamatot, jelenséget: a kő esik, a víz folyik, párolog, a sugár reszket, a tenger hullámzik, a növények élenyt lehelnek ki, a felhők képződnek, villámlik, a delejtű északra fordul, a szín fakul, a szervezetek és vegyületek bomlanak. Ezen szempont a ((kauzalitás elvéi* nyújtja, s ez elvben egy nagy egységet találunk, mely általános, mely alól nincs kivétel, s melyet így formulázunk :

1. Nincs változás ok nélkül, s nincs változás hatás nélkül.

2. Egyenlő okok, egyenlő hatások, — más szóval — a hatás egyenlő az okkal.

c) Tekinthetjük a természetet mint oly anyagi világot, mely az elemeket és összetételeiket nem mint egymásra hányt dirib-darabot foglalja magában, hanem ezeket oly arányban, sorban, számban, hogy számtalan, egységes, önálló egyedeket, s ezek az egyedek összevéve egy nagy szisztematikus egészet képeznek ; így például szemünkbe ötlik a jegec, a hárs, a bokor, az állat, az ember, a csillag, a hold, a naprendszer, a kozmosz. Ezek nemcsak testek, ezek egyedek, melyekben részek képezik az egységes egészet.

A természettudomány ezen három irányban veszi a való világot vizsgálat alá : szétszed, megfigyel, mér, vegyít, összeköt, kombinál, s ez úton vagyis a tapasztalai, az «a posteriori » útján gyűjti ismereteit.

Világos dolog, hogy ez úton a szellemi ősokra az Istenre sehol sem bukkan, positive tehát föl nem leli; de amint föl nem leli az Istent, épúgy — s ezt eléggé hangsúlyozni nem lehet — nem mutathat fel sehol egy anyagi ősokot, sőt világosan kimutatja, hogy a különbségeket nem lehet egységes anyagi eredésre, a hatásokat nem lehet egységes anyagi őshafóra visszavezetni. Ezt a kimutatást nevezem fizikai eljárásnak az Isten létének bizonyításában.

Miután tehát sem a különböző lényeknek, sem a hatásoknak egységes okát az anyagi világban nem találtam : az anyagon túl, a fizikán túl egy metafizikus okot kell fölvennem.

A fizika köréből kiléptem a fizikán túl fekvő valóságba; ezt természetesen nem tehetem a fizikai elvek, hanem a metafizikai következtetés erejében. Következtetés által, mely oly természetes és éles mint a gondolattá lett merő észszerűség, egy abszolút, szellemi, személyes ősök ismeretére jövök. Az első és második szempont alá fogott természet a kozmológikus érvet, a harmadik szempontból kiinduló következtetés a teleologikus érvet adja.

Valóban csak a «fascinatio nugacitatis» régi hatalma s a metafizikai érzék — így nevezem a gondolkozásra való hajlamot — végleges kiveszése béníthatta meg annyira a XVIII. és XIX. századot, hogy az atheizmus majdnem divattá s a hitetlenség az élet komfortjának egyik kellékévé lett. A gondolkozás ezen kínszenvedése a történelem legeszmeszegényebb korszakának bélyegét fogja ránk sütni. De a kínszenvedő gondolkozásban is dereng a föltámadás hajnala : a természettudományokra való hivatkozás Isten léte ellen szédelgésnek bizonyul, s nincs egyetlen természettudós, aki a tudományból elvet vagy tényt emlegethet Isten léte ellen. Amit «tudomanynak» szeretnek mondani, nem egyéb, mint gyökerében téves különféle spekuláció, melyeket materializmusnak, darvinizmusnak, monizmusnak hívnak. Azért szükséges főleg természettudományos szempontból a régi érvek teljes jogérvényét kimutatni, hogy az emberi gondolat újra visszahódítsa a polcot, melyről lebukott. Nem bujdokolva, hanem nyilt csatában kell mérkőzni a theizmusnak az atheizmussal; nem a «dogmatizmus» becsmérlő bélyege, hanem a tudomány szent létjoga illeti a tételt: van egy abszolút, szellemi, személyes ősök, a világ teremtője. E tétel elismerésével emelkedik a hitnek félreismert s megköpdösött fönsége; fölragyog az az észszerűség, mely az abszolút, szellemi, személyes ősoknak nyújtott hitben nyilvánul.

«Az Isten létét bizonyító érveket az újabb korban, főleg Kant híres kritikája óta, becsmérelni szokás. Azóta hívők és hitetlenek közt lábrakapott a vélemény, hogy Isten létét nem lehet bizonyítani. Még némely theológusok is úgy tartják, nevetik a sikertelen fáradozásokat s azt gondolják, hogy ezáltal szolgálják azt a hitet, melyet prédikálnak. Azonban nem úgy áll a dolog; Isten létének érvei egybeesnek azon érvekkel, melyek bizonyítják, hogy higgyünk Istenben; hiszen ezek az érvek csak tudományos kifejezésre hozott objektív okok arra, hogy higgyünk. Ha nincsenek ily érvek, nem találunk okot arra, hogy higgyünk, s egy oktalan hit, ha ugyan lehetséges, már nem is hit, hanem önkényes, szubjektív ötlet. Nincs kétség benne, hogy ha az Isten létét be nem bizonyíthatjuk, a vallásos hit a merő illúzió vagy az elmebeteg rögeszméjének színvonalára süllyed, mert akkor ellenkezésben áll vele az objektivitás, a tudományosan kiderített tények sora és az ezeken épülő; objektív világnézet.**

Az Isten létét bizonyítjuk az anyagi és értelmi világból, más szóval: a dolgok és fogalmak rendjéből. Mindkét világ az ő műve. Az anyagi világból különösen a két legfőbb ok nyomában : a causa efficiens és a causa finalis szerint, miután ez a két legfőbb kérdés, melyet a kutató ész tesz ; az egyik : miért, per quid, Stás xí, a causa efficienst, a létesítő okot keresi; — a másik: minek, ad quid, oö fvexa, a causa finalist szemléli. E szerint az anyagi világból vett érv két részre oszlik: a kozmológikus és a teleologikus (xéXo? = cél) érvre.