Prohászka Ottokár: Advent 3. vasárnapjára

Isten-gyermekség.(1901)

K. T. U! Miről is lehetne karácsony körül beszélnem másról, mint az Isten Fiáról; arról az Igéről, amely testté s az által testvérünk lett; arról a csodálatos lélekről, amely beleteremtetett in grémium divinitatis, s arról a szent vérről, mely a Szent Szűz szívéből ömlött Jézus szívébe, s ott váltságdíjunkká lett; test, lélek, Isten igéje ... ez a mi imádandó Krisztusunk, plenus gratiae et veritatis. Talán az is elég volna, ha ráfüggesztenők szemeinket erre a ragyogó Isten-képre és gyönyörködnénk benne. Hisz ezt az Isten is teszi: Hic est íilius meus dilectus, in quo mihi bene complacui 1 Az Űr Jézus a végtelen Istennek kedvtelése és öröme; mennyivel inkább a mienk! Az ember gyönyörrel szemléli a műremeket; szemléli és élvezi; elmerül a harmóniák mélységébe és elfelejti önmagát ; ez is öröm és élvezet. De műértő lelkesülés, ez isteni gyönyörködés minket ki nem elégít; nem vagyunk oly önzetlenek és oly gazdagok, hogy beérjük vele; mi az élvezetben és tiszta gyönyörben végre is önmagunkra gondolunk s nyomorúságunkat s gyöngeségünket szeretnők azzal, ami szép és előkelő, gyámolítani. Ha a sas fel is repül a magas égbe, bármennyit kóvályog is a felhők közt, végre sziklafészkébe tér vissza, vissza a kietlen környezetbe; az ember is bármennyire lelkesül s gyönyörittasan kiindulván önmagából felejteni kész a nyomorúságot, végre is visszatér önmagába, ott érzi a szegénységét s azt kérdezi, hát azok a ragyogó képek, az a lelkesülés és buzdulás mit létesítenek bennem? mily kegyelem és áldás háramlik rám belőlük? Ügy adta-e elembe az Űr az ő képét, hogy nézzem, vagy hogy éljem?

Nem lehetünk kétségben a felelet iránt, mert a szentírás mondja : «dedit illis potestatem filios Dei fieri». Valóban az Isten-fiúságnak, mely Krisztusban megjelent, Isten-fiúsággá kellett kivirágoznia mibennünk. A karácsonyi öröm nem marad meg annál, hogy az Isten ember lett, hanem, hogy minket is Isten gyermekeivé lett; a karácsonyi öröm az Isten Fia felett megsokszorozódik azon szívünkből fakadó hiten, hogy mi is Isten gyermekei lettünk. Jézus, a mi testvérünk által Isten gyermekei lettünk, ez a mi karácsonyi örömünk.

A mi Isten-fiúságunkat hirdeti a szentírás. Szent János és Szent Pál különösen kedvelik e nagy igazságot. Szent János mindjárt evangéliumának bekezdésében hirdeti, hogy mint Isten gyermekei, Istenből születtünk. Máshol is «semen Dei»- nek nevez. Szent Pál negyvenszer említi az Atyát, — leveleit az ő nevével kezdi, a Zsidókhoz írt levelet kivéve. Azt is írja, hogy térdet hajt az Isten mint Atya előtt, kitől ered minden atyaság az égben és a földön. Athénéban pedig még a pogány költő verseit is idézi: «ipsius et genus sumus». Öntudattal hirdeti, hogy mi már a fiak szellemét vettük ; a régiek Jehovában a félelmetes, szigorú, büntető Istent, a bosszuló Jahvet, az Urat imádták, «nos accepimus spiritum filiorum, in quo clamamus Abba Pater». Ezzel a szóval «Atya», változott el a föld színe, mikor megjelent a Fiú, ki velünk az Atyát megismertette ; mert tény, hogy nem ismertük meg az Atyát csak a Fiú által, s ha Fia nincs s nem jelenik meg köztünk, számunkra a Jehova nem atya.

A kereszténység azzal az öntudattal lépett föl, hogy az Isten gyermekeit állítja be a világba ; ez volt legnagyobb műve, ez minden egyéb áldását magában foglaló sikere 1 Azért féltékeny erre s követeli és sürgeti, hogy mindnyájan Isten gyermekeinek érezzük magunkat. Akiknek nincs ez a szelleme, az az újszövetségben idegen ; azt nem az egyház szülte, vagy ha szülte is, de más érzület nevelte őt naggyá. Ha tehát valóban az Isten gyermekei vagyunk, hát kutassuk föl, hogy miben áll ez a mi Isten-gyermek voltunk, mi az bennünk, ami az Isten szemeiben úgy tükröződik mint egy gyermekarc, oly arc, melyről ő mondja : ez az én fiam! Bár fölérthetnek az isteni valóságot bennünk ; de ezzel is úgy vagyunk mint minden élettel: élünk, de hogy az élet micsoda, azt nem értjük ; van azonban négy körülmény vagy jelleg, mely támpontul szolgál e kutatásunkban; ezekre támaszkodva haladhatunk.

Az első a születés. Minden gyermek születik ; az Isten gyermekei is születnek ; nem voltak és lesznek, élnek és meghalnak. E születéshez nem elég az, hogy mint emberek születünk ; új születés kell, melyben az Isten gyermekei születnek ; ez újjászületés szerint is leszünk, élünk, fejlünk ! Nisi quis renatus fuerit ex aqua et Spirítu Sancto ! Újjászületés I Az ember mikor születik, hoz magával testet, lelket, érzéket, tehetségeket; belép egy világba, sajátos légkörbe, fénybe és melegbe; épúgy az Isten gyermeke hoz magával új természetet, új erőket és tehetségeket, új szemeket, amelyeket előbb nem bírt; hoz magával új érzéket, s belép egy világba, amely előbb nem létezett reá nézve. E természetfölötti világban körülveszi őt fény, a hit fénye, mely lelkébe hatol s a testi szemre, valamint a természetes értelemre nézve láthatatlan világot tár föl előtte ; gondolatai s érzelmei más motívumokból táplálkoznak; akaratát természetfölötti energia feszíti, s ezt az értelmi s erkölcsi életet természetfölöttinek s a hozzá való isteni befolyást kegyelemnek hívjuk. Tehát új ember születik az újjászületésben, melynek lelke fizikailag különbözik a természetes lélektől, legalább is annyira, ahogy az izzó vas fizikailag különbözik a hideg vasdarabtól, csakhogy ott az izzást nem a természetből, hanem közvetlenül Istenből kellene eredeztetnünk. Ez az új ember fejlik «in plenitudinem aetatis Christi»; ez az ember meg is halhat, s ez eleven halálnak temetője az örök kárhozat.

De, k. t. u., elég ez nekem? Hisz ezek szavak ! Azt mondhatnók, ez is olyan, mint minden élet; van, de nem értjük. Az ember látja, hogy a fa él. De meg akarván érteni azt, szétszedi rostjait, s akkor már nincs, meghalt. Az ember önmagát érzi, hogy él, de hogy micsoda, azt nem tudja. Mikor életről gondolkozunk, valósággal rostával vizet meregetünk. Azonban ad a szentírás mégis gondolatot, mely mélyebbre vezet, s ez a «semen Dei». Ez termékeny gondolat. Mi a «semen hominis»? Ami a vért, a fajt adja; mi a termetet kiépíti, a nemes és nemtelen ösztönöket magában rejti s a faji különbségeket kifejti. A semen Dei is valami olyas, ami természetet, vért, fajt ad, ami erőt, értéket, tüzet, nagy stílt kölcsönöz. Ne botránkozzanak meg, hogy hasonlatokba bocsátkozom. Nézzék, mily különbség van egy telivér angol paripa és egy közönséges ló között. Mi a különbség? A vér ! Mily különbség van egy neufundlandi kutya és közönséges kuvasz között! A vér! Nézzék, mily különbség van a nemzetek között; a zsidó nép, az egyiptomi, asszír nép között! Továbbá az egyes nemzetekben mily különbség van a családok, a családokban az egyes fajok közt I íme a vér, a faj teszi I Ha a vér szerencsés kombinációjú, akkor kitűnő fajt ad. Németországban a porosz faj különös vér, német és szláv keverék. A zsidó nép egy teljesen különálló vér, mely nem keveredett össze semmivel. Zsidó lányok mehetnek másokhoz nőül, de zsidó férfi nem vett el pogányt. Van valami titokzatos elem a vérben; ebben az értelemben is igaz, hogy «anima in sanguine est»; még különösebb lesz az, ha Szent Tamás szerint igaz volna az, hogy a lelkek magukban véve mind egyformák.

A szentírás azt mondja, hogy van semen Dei, hogy van Isten-mag, Isten-vér, tehát isteni ember; mint ahogy van angol, van olasz, van porosz, van zsidó, van magyar vér és faj, úgy van isteni faj. Ipsius et genus sumus. Ami a vér az emberi típusban, az a semen Dei a krisztusi típusban. Az nem hit, nem szeretet; egyáltalában nem akarat, hanem fizikai adat. Azért a katholikus tan aiustitiá-t mint fizikumot állítja elénk. A iustitia elsősorban nem morális, hanem fizikai fogalom. A iustus nem erény, hanem faj, rassz, mint ahogy a vér nem erény, hanem az erény s a bűn hordozója ; mert ha tiszta, nemes a vér, fenkölt, nemes gondolatai és érzelmei is lesznek ; ellenkező esetben pedig nemtelen és alacsony lesz az életirányzata. S a nemes vagy nemtelen vér, az adva van, az születik; épenúgy az isteni, a semen Dei, születik; csak később lesz öntudatos erénnyé.

A lutheránusok ezt a fönséges tant nem értették ; szerintük a csecsemő nem lehet iustus ; mert hogyan is lehet erényes az, akinek nincs öntudata. Szerintünk a csecsemő is iustus, ha újjászületik, mint ahogy zsidó, vagy angol, vagy magyar a csecsemő, ha nincs is öntudata. Hiszen a vér teszi, a semen teszi!

A mi iustitiánk eszerint nem annyit tesz, mint érezni, akarni, tenni; a mi iustitiánk elsősorban annyi, mint lenni. A protestantizmus teljesen a morálisba állítja bele a iustitiát, mi a természetfölötti fizikába ! Másrészt azonban közeledünk a modern tudományhoz, mely a morálist is a vérben keresi 1 Aki a malasztot megnyeri, az iustus, ha csecsemő is; ha a megtért bűnös, föloldoztatván a bűntől, tele van még bűnös hajlamokkal, az is iustus ; mert, ismétlem, a vérhez nem kell gyakorlat, nem kell öntudat; a vérhez kell jó, alkalmas anyag 1 E természetfölötti fizikum következtében, különös összeköttetésben vagyunk Istennel; ő lakik bennünk. De az nem erény, nem érzés, hanem valóság és tény. Mi tehát az Istengyermeket úgy tekintjük, mint valóságos Isten-vért, úgy mint aki fizikailag Istené!

Ezt az isteni ingenuitást állította a kereszténység a világba; istenek vägyunk, semen Dei, genus Dei sumus. A servus és dominusa, graecus és barbarus, mind Isten-vér lett, mind Istennek érezte magát. A kereszténység buzdította híveit, hogy ezt az isteni vért becsüljék meg s arra büszkék legyenek. Megtanította őket arra a benső méltóságra és kitűnőségre, melynél fogva az Isten bennünk lakik kimondhatatlanul, s ők az Isten vére és faja lettek. Ez a tan léptette a világba a nemes értelemben vett arisztokráciát, a szellemi méltóságot, az erkölcsi öntudatot, a lelki előkelőséget, amilyen addig nem jelent meg a föld színén. Addig önérzettel mondhatták : civis Romanus sum, mint Szent Pál mondta, vagy : ingenua ego sum, mint Szent Agatha mondta ; de csak most kezdődött az a páratlan arisztokratizmus, mellyel Szent Pál is és Agatha mondhatta: Summa ingenuitas isla est, in qua servitus Christi comprobatur ! «Non degeneremus — írja Szent Pál — ab excelsis cogitationibus filiorum Dei». Mindenki közülünk, ha szolga, ha úr, ha görög, ha barbár, újjászületett Istengyermek. Ez nem az alacsonyság, nem a lelki inferioritás szava ; ez nem a rongyba, a kuckóba vágyó léleknek érzése, ez a cézárénál s a római klaszikus típusokénál hatalmasabb, nemesebb, előkelőbb érzület. Most született az erkölcsi arisztokrácia!

A szív minden dobbanása arra figyelmeztet, hogy ki vagy. Ne vesd el magadat, te az Isten gyermeke vagy. Ha gyenge is vagy, ha erényed nem alapos, te mégis az Isten gyermeke vagy. Ez a te méltóságod magyarázza meg a halálos bűnnek sajátságos gonoszságát s az Isten megbántásának égbe kiáltó voltát: Isten lakik benned ; gyermeki viszony fűz hozzá; királyi, isteni sarj vagy, s a bűn által elszakadsz tőle s lész nemtelen, alacsony érzések s egyesülések áldozata. Minden bűn degenerál minket. Hasonlókép az Isten-vér, az Isten-gyermek méltósága okolja meg a keresztény érdem értékét : minden, amit a kegyelem állapotában erkölcsi cselekedetet teszünk, az mind isteni érdem ; isteni jóság értéke van benne. Az érdem nemcsak onnan van, mert Isten igérte, hogy a jót jutalmazza ; hanem adott is képességet, jót, isteni jót tehetni. Minden fohász az Isten-gyermek pihegése, minden miatyánk az Isten-gyermek imája, könnye az Isten-gyermek lelkének fájdalma ; azért van érdeme, mert isteni értéket ajánl föl az Űrnak. Ne kicsinyeljétek tehát, hogy kis cselekedetekért mennyország jár, a kis cselekedetek isteniek; ne botránkozzatok, hogy öt miatyánkért elengedik a büntetést; az öt miatyánk Krisztus testvérének imája, azzal megköveti az Urat: isteni engeszteléssel járul hozzá ! A mi iustitiánk tehát isteni lét, isteni elvtől átjárt természet; lenni, lenni, istenileg lenni: ez a iustitia. Mikor pedig már megvan az isteni lét, mikor pezseg az isteni vér : természetes dolog, hogy életet, öntudatos érzést, erőteljes cselekvést hordoz. A nemes vér nemes érzelmeket táplál; a semen Dei-ből isteni világ fejlik. így van ez minden élőben. A természet a cselekvés miatt van; a természetnek célja az aktus. Mihelyt tehát az Isten gyermeke fölfogta s átértette isteni méltóságát, gondolatai, érzelmei s törekvései is mind a nemes, előkelő irányban fognak haladni; értelmi világát a hitnek világossága deríti föl, vágyai pedig reménybe s szeretete isteni barátságba nőnek 1 Az Isten-gyermek mindennél többre becsüli majd méltóságát s inkább meghal, semhogy azt elveszítse. A félelem nem lesz az ő szemében rossz indulat; de azt átérzi, hogy gyermeknek lenni s nem szeretni, gyermeknek lenni s csak félni, nem lehet, ez ellenkezik az isteni vérrel. A szükségesség és a függőség törvényét ő is érzi, de Isten-gyermeknek lenni, s a törvény betűjét kislelkűen követni, nem fér össze lelkületével. S ha kell áldozat, forró szeretet, ugyan hol lobban föl lángja, ha nem az Isten vértől hevülő szívben? Hol fognak hősök és szentek teremni, ha nem az isteni rokonságban? Hol sarjadzanak szüzek, tiszta angyali lelkek, ha nem az isteni vérből? S ha a vér sehol sem való arra, hogy megaludjék, s a faj arra, hogy elkorhadjon : bizonnyára az isteni vér s a semen Dei lesz az, mely hevülni, lelkesülni, áldozni s nagyratörni tud.

K.t.u.! Seimus, qua simus origine nati! Érezzük át méltóságunkat: Isten gyermekei vagyunk. Érezzük át, hogy Isten vére vagyunk ; az melegít minket. Ne érjük be a szolga lelkületével; a gyermek lelkületét áhítozzuk. Ha az Istent megbántjuk, ne a pokolba nézzünk ; nézzünk az Isten megszomorított arcába. Fogadjuk el, hogy Isten-vér vagyunk, s egész belső életünk elváltozik. Más irányt, más alakulást nyer az ember; s valamint a fizikában isteni, úgy a morálisban is isteni lesz. Minél több karácsonyt érünk, s minél több karácsonyi örömöt élünk, annál inkább fejlődjék ki bennünk a Krisztus-arc, az Isten gyermekének arca, hogy az Isten ráismerjen bennünk gyermekeire. Találja föl az isteni Megváltó saját vonásait lelkünkben, gyönyörködjék az Isten rajtunk, mint a Krisztus-arc hasonmásain. Ez karácsonyi öröm Istennek és karácsonyi boldogság szívünknek.