Pezenhoffer Antal: Nem lett volna-e jobb hallgatni?

A katolikus Egyház történelmi szerepének védelme. Ezt az alcímet adtam mûvemnek. A "védelem" szót természetesen nem úgy értem, mintha a katolikus Egyház védelemre szorulna s mint bûnös akarna a magyar közvéleménytõl megbocsátást kunyerálni a történelem folyam án a nemzet ellen elkövetett bûneiért (mint talán sokan naivul gondolják). Éppen ellenkezõleg: azt fogom kimutatni, mily megbocsáthatatlanul nagyot vétkezett a magyar nemzet önmaga ellen azzal, hogy boldogulását más utakon kereste, mint keresnie kellett volna akkor, ha a fõpapságra hallgatott volna. (Mivel ugyanis az Egyházban a fõpapság - nem pedig a papság - az egyedül illetékes tanító, az Egyházra az hallgat, aki a fõpapságra hallgat.) Igaz, hogy földi dolgokban elméletben nem tévedhetetlen az Egyház, tehát nem tévedhetetlen egy nemzetnek adott politikai útbaigazításaiban sem, gyakorlatilag azonban e tekintetben is az. Képzelhetõ-e ugyanis az Egyháznál tapasztaltabb, bölcsebb, tiszteletreméltóbb, szentebb testület? Kaphatott volna-e tehát nemzetünk bölcsebb és önzetlenebb útbaigazítást bárki mástól, mint az Egyháztól? Mûvem – a magyar történelem tükrében – éppen annak gyakorlati bebizonyítását fogja adni, hogy az Egyházra (tehát a fõpapságra) nem hallgatni ostoba dac, mely keservesen megbosszulja magát még akkor is, ha nem örök üdvösségünkrõl, hanem csak földi boldogulásunkról van szó.

Az Egyház védelme mellett a Habsburg-ház védelmét is odaírtam könyvem címlapjára. A kettõ a mi történelmünkben (de nagyjából a világ történelmében is) azonos. Kétségtelen, hogy ez az uralkodóház egész sok százados uralma folyamán (mikor kivétel volt, a kivétel akkor se volt akkora, mint más uralkodóházak esetében) mindig az Egyház oldalán állt, s fegyverét és földi hatalmát mindig azon eszmék védelmének szolgálatába állította, melyeket az Egyház képviselt és képvisel. Legalábbis a mohácsi vész óta a mi nemzetünk történetében katolikus érdek és Habsburg-érdek gyakorlatilag átlag mindig egyet jelentett.

Kétségtelen, azt, hogy Magyarország katolikus ország, Isten kegyelme után a Habsburgoknak köszönjük. Habsburgok nélkül sose jöhettek volna ide jezsuiták, s ha igen, hamarosan menekülniük kellett volna innen. Habsburgok nélkül Pázmány se lehetett volna soha esztergomi érsek, sõt még a katolikus vallást se ismerhette volna meg, hanem megmaradt volna haláláig kálvinista köznemesnek. Az egészen feltûnõ gyûlölet is, mely a Habsburgokat kísérte, s még ma is (mikor már szerepüket – akár egyelõre, akár örökre – eljátszották) kíséri, elsõsorban emiatt jutott osztályrészükül. Írva vagyon ugyanis: „Nem nagyobb a szolga uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.” (Jn 15,30) Hogy II. József Habsburg létére az Egyház ellen politizált, hogy akadtak pápák, akik a Habsburgok ellen politizáltak, nem cáfolja meg állításunkat.

Mindenki tudja, hogy II. József kivétel volt a családban, elütött a többitõl, nem volt igazi Habsburg. Azokról a pápákról pedig, akik a Habsburgok ellen politizáltak, ma már szinte egyhangúlag állapítja meg az egyháztörténelem, hogy tévesen fogták fel az Egyház érdekeit, azaz rosszul politizáltak. (A „politizálás” szón ne botránkozzék meg senki. A pápa politizálása ugyanis nem más, mint az Egyház érdekeinek védelme. A politizálás tehát nemcsak nem eltévelyedés, vagy illetéktelen ténykedés egy pápa részérõl, hanem hivatalával járó szent kötelesség. Hogy e kötelessége gyakorlása közben a pápa tévedhet is, az természetes.) Ha pedig valaki itt rosszmájúan azt állapítja meg, hogy ezzel a legutóbbi kijelentésemmel mindjárt meg is cáfoltam az imént tett megállapításomat, hogy gyakorlatilag az Egyház még a politikában is tévedhetetlen, arra hívom fel a figyelmét, hogy az elõbb nem a pápákat, annál kevésbé a fõpapokat egyenként mondtam gyakorlatilag tévedhetetlennek, hanem az Egyházat, vagy – ami ezzel egyértelmû – a fõpapságot általában. A fõpapság nálunk 400 éven át állandóan Habsburg-párti politikáját mondtam gyakorlatilag tévedhetetlennek. Éppen ebbõl az állításból következik, hogy nemcsak a mi nemzetünk tévedett akkor, mikor a Habsburg-kérdésben az Egyház állandó gyakorlatával ellenkezõ utakon járt (mert elbizakodottan azt hitte, hogy õ jobb vagy okosabb az Egyháznál), hanem egyes magyar fõpapok, sõt pápák is tévedtek akkor, mikor politikájukban az Egyház általános politikájától különbözõ véleményen voltak.

Az általános és példátlanul nagy Habsburg-gyûlölet miatt sokszor halljuk katolikus, sõt még papi körökben is: Mire való a Habsburgok védelmét annyira erõltetni? Ez a család ma már a múlté, ügye tisztán történelmi kérdés, melynek a jelenre s még inkább a jövõre nincs már kihatása s a katolikus Egyház éppen magasabb céljai érdekében nem engedheti meg mag ának azt a fényûzést, hogy egy ma már leszerepelt, de példátlanul népszerûtlen, sõt gyûlölt család érdekében – ha neki tett szolgálatai miatt egyébként még meg is érdemelné – érdekeit kockáztassa és a népmilliók ellenszenvét magára vonja.

Nem fogadhatnánk el ezen érvelés helyességét még akkor sem, ha igaz lenne, hogy ez a kérdés már csakugyan a múlté, s idõszerûséget többé nem fog soha nyerni. Nem tagadható ugyanis, hogy a katolikus Egyház a magyar nemzet 400 éves újkori történelme folyamán éppen azért, mert ügye és munkája a Habsburgok részérõl oly önzetlen s mindig odaadó támogatásra talált, de csupán azért is, mert az evangéliumi tekintély tiszteletre és a felsõbbrendûség megbecsülésére tanít, az uralkodóház és a nemzet viszályában mindig az uralkodóház oldal án állott. Ha tehát a Habsburg-ház mentségére mi sem tudunk, sõt nem is akarunk ma már semmit se felhozni, hanem (hogy a nemzet rokonszenvét el ne veszítsük) mi is ellenségei oldal án állunk, vagy legalábbis érdektelennek mutatjuk magunkat az ellene tomboló gyûlöletben, akkor tulajdonképpen azt ismerjük el még mi is, hogy a katolikus fõpapság vagy Egyház a magyar múltban nemzetellenesen viselkedett, s nemzetietlen, történelmi szerepét védeni nem is lehet.

Ha azonban a múltra vonatkozóan az igazság ez lenne, akkor az Egyház hazánkban a jelenben vagy a jövõre vonatkozóan se bírhatna olyan erkölcsi tekintéllyel, mely alkalmassá vagy hivatottá tenné arra, hogy a nemzet olyan szellemi vezére lehessen, akire érdemes s hasznos is hallgatni. Sajnos, de úgy van, hogy ha veszni hagyjuk a Habsburg-házat és ha egy szavunk se lehet mentségére, akkor vele együtt a katolikus Egyházat is veszni kell hagynunk. Ha a Habsburgok magyar történelmi szerepét nem tudjuk menteni, akkor az Egyházét se tudjuk. Akkor legfeljebb azon a címen kérhet még a katolicizmus a magyar közéletben szerepet, hogy „önkritikát” gyakorol: bûnbánóan elismeri nagy bûnét a múltban, melyet menteni nem lehet és nem is akar, és az egyetlen, aminek címén, mi katolikusok, a magyar közvélemény elõtt a magunk és Egyházunk számára kíméletet kérünk, az a megállapításunk, hogy már megjavultunk, illetve az az õszinte ígéretünk, hogy meg fogunk javulni és ha a múltban aljas hazaárulók is voltunk, ígérjük, hogy a jövõben nem leszünk már többet soha azok. (S ne mondjuk itt azt, hogy a magyar katolikusok zöme sose volt az, mert ez esetben tagadhatatlan, hogy a jó katolikusok - azaz azok, akik a pápára, a fõpapokra és a jezsuitákra hallgattak - rossz hazafiak voltak. Pedig hát a jó katolikusok az irányadók, mert azt csak nem tekinthetjük az Egyház érdemének, hogy hívei nem hallgattak rá s így ennek köszönik a nagy szerencs ét, hogy nem voltak hazafiatlanok?)

Vajon illik-e ez a hamupipõke szerep Krisztus anyaszentegyházához, sõt igazság-öntudat ával és egyedül üdvözítõ voltával összeegyeztethetõ-e egyáltalán? Lehetséges-e, hogy az az Egyház, mely a másvilágot illetve egyedül üdvözítõ, földi viszonylatban 400 éven át a leghelytelenebb és legszégyenletesebb szerepet játszotta egy nemzet életében, mert mindig egyrészt a maradiság, a sötétség, másrészt a zsarnokság, a reakció szövetségese volt? Ha ez így lett volna, akkor már azt is bebizonyítottnak kellene tartanunk, hogy a katolikus Egyház nem az igazság oszlopa és nem világító szövétnek életünk útján, hanem e szép szavak leple alatt - úgy, mint ellenségei állítják azt - a papság közönséges érdekszövetkezete.

Hiszen a mai közfelfogás szerint történelmünk legutóbbi szomorú 400 éve alatt csak azok a magyarok tartottak a Habsburgokkal, akiknek nem voltak elveik, illetve akiknek elvei az igazság, a becsület, a hazaszeretet helyett az egyéni érvényesülés, a hatalom árnyékában való sütkérezés volt még a saját véreik elárulása árán is. Sõt, mivel a fõpapság nálunk - éppen a Habsburgok jóvoltából - óriási latifundiumokkal [földbirtokokkal] is rendelkezett, világos, hogy amit csinált, e latifundiumok megõrzése céljából, tehát aljas önérdekbõl csinálta. A bolsevizmus idején ezt a „békepapok” nyíltan hangsúlyozták is. Valóban, ha ez a fõpapság a néppel, a saját híveivel szemben a hatalmasokkal, saját véreivel szemben az idegenekkel tartott, annak más oka alig lehetett.

Az lehet, hogy egy pap, egy püspök, sõt egy pápa az Egyház igazsága és szentsége ellen ére is tévedjen vagy hivatásához méltatlan legyen. Még az is lehet, hogy egy nép, egy ország egész katolicizmusa, illetve zöme bizonyos ideig ilyen szomorú sorsra jusson, de az már semmiképpen sem, hogy 400 éven át a hívek zöme az igazság útját járja, a hivatalos egyházi vezetõség pedig a tévedését, a hívek a becsületét és önzetlenségét, a fõpapság pedig az aljas önzését és becstelenségét.

Kétségtelen tehát, hogy aki hisz az Egyház igazságában, rendeltetésében és isteni eredet ében, az nem tarthatja lehetségesnek, hogy az Egyház a magyarságnak 400 hosszú éven át mindig rosszul mutatta a követendõ utat, még kevésbé, hogy - akár aljas érdekbõl, akár csak együgyûségbõl - mindig a hatalom, a kizsákmányolás, a zsarnokság, tehát a rossz mellett volt, hogy sohase hívei üdve, hanem mindig csak ezer holdjainak megtartása volt gondoskodásának tárgya. Lehetetlenség, hogy a magyarságnak szerencséje legyen az, hogy nem hallgatott az egyedül üdvözítõ Egyházra.

A katolikus Egyház híveinek (annál kevésbé papjainak) nem szabad tehát ennyire szerényeknek és kisigényûeknek lenniük. Nem szabad feledniük, hogy az Evangélium, s vele az azt képviselõ Egyház meggyõzte s meggyõzi a világot. Látni fogjuk, hogy igaza Magyarország történelmében is sokkal nagyobb s meggyõzõbb, mint egyesek kishitûségükben gondolták. De nem is igen volt vagy van olyan pap, aki azért nem akarja védeni a Habsburgokat, mintha azt gondolná, hogy nem is lehet õket védeni, vagy mintha meg se érdemelnék ezt a védelmet. (Ha van ilyen pap is, elõbb-utóbb vagy megházasodik, vagy "békepap" lesz. S ez logikus is, mert hiszen az ilyen pap nem hihet komolyan az Egyház igazságában és isteni hivatásában. Érdekegyház pedig nem érdemel tiszteletet. De létjoga sincs.)

A magyar papság az én mûvem megjelenése elõtt is jól tudta, hogy az Egyháznak a magyar történelemben is igaza van: tudta, hogy a fõpapság nem lett hivatásához hûtlen, amikor a magyar múltban úgy viselkedett, ahogy viselkedett. Hogy ez a magyar papság mégis lemondott a Habsburgok védelmérõl, annak az volt az oka, hogy azt hitte és hiszi még ma is, hogy csak vallási szempontból lehet a Habsburgokat menteni, magyar nemzeti szempontból nem.

A papság és minden vallásilag is mûvelt hívõ jól tudja, hogy a hit, mint az örökkévalóságra szóló dolog, mindennél elõbbre való, sõt az, aki a magyar nemzetet az igaz hitben megtartotta, illetve az igaz hitnek visszaszerezte, földi szempontból is a legnagyobb jótevõje a nemzetnek, mert ezzel földi szempontból is nagyobb értéket adott neki bármi másnál: de ugyanakkor - sajnos - azt is kénytelen tudomásul venni, hogy a közvélemény még katolikus részében sincs annyira katolikus, hogy ezt a hitet annyira értékelni tudná, mint kellene, s miatta azt a kárt, melyet szerinte a Habsburgok nekünk földi szempontból okoztak, feledni tudná.

Mivel pedig a magyar irodalom és közvélemény - néhány rosszakaratú és túlzó kivételtõl eltekintve - egyébként mérsékletet tanúsított és tanúsít az Egyház és a papság iránt: az Egyháznak a múltban játszott szerepét nem élezi ki rosszakaratúan, sõt – legalább kötelességszer ûen kijáró általános szólamokban – idõnként még a papság, sõt a fõpapság „mindig hazafias magatartását” is emlegeti s dicséri: emiatti örömében a papság is hasonlóan akart és akar eljárni s nem kíván foglalkozni a magyar múlt olyan kérdéseivel, melyek piszkálását veszedelmesnek tartja s attól fél, hogy esetleg az Egyházra nézve nagy károk okozója lehet.

Ki nem látja azonban, hogy ez az eljárásmód és magatartás gyöngeség és kishitûség jele?

De ki nem látja egyúttal azt is, hogy csak félmegoldás, a félt viharok kitörését pedig csak elodázza, de se lehetetlenné, se ártalmatlanná nem teszi? Így ugyanis tisztán csak az Egyház ellens égeitõl függ, mikor ráncigálják elõ az egyelõre kíméletbõl idõszerûnek nem tartott vádakat, s mikor élezik ki akár a legdurvábban is az Egyház és a papság ellen. Forradalmak idején mindig azonnal meg is történik ez, mint ahogyan meg is történt Bethlen idejében is (Quaerelae Hungariae), 48-ban is és a bolsevista uralom alatt is. Az Egyház aztán ilyenkor természetesen zavarba kerül s a hallgatás, sõt a sunyi mellébeszélés szé- gyenletes és az Egyház igazához és méltóságához annyira nem illõ szerepére van kárhoztatva. Ilyenkor még kipróbált hívei is arra a következtetésre kénytelenek jutni, hogy azért viselkedik így, mert nincs igaza.

A tömegek magabiztos, bátor, határozott vezéreket szeretnek és kívánnak. S hogy a seregek, melynek vezetõi maguk se tudják, mit csináljanak s úgy tegyenek, mintha maguk se lenn ének bizonyosak igazukban, már eleve vereségre vannak kárhoztatva. Az Egyház képviselõinek sunyinak látszó hallgatása láttára még a jó katolikusok közül is hányan tudják és hiszik el ilyenkor, hogy tulajdonképpen most is az Egyháznak van igaza? Hogy az Egyház viselkedése csak azért habozó, a rágalmakra való válasza csak azért bizonytalan s kitérõ, mert az Egyházat magyar történelmi szerepében hivatásából kifolyó logikus következményként egyedül a hit érdekei irányították, viszont jól tudja, hogy a közvélemény, sõt hívei nagy része elõtt is ez az érv nem sokat számít, mert csak annak számára van meggy õzõ ereje, aki becsüli, sõt földi hazájánál is többre becsüli azt a hitet, melyet azok a "gonosz" Habsburgok a magyar nemzet „elnyomása” és „gazdasági kizsákmányolása” fejében ellenértékül adtak? Hol vannak ugyanis és mennyien vannak az olyan magyarok és hazafiak, akik ezt a hitet annyira megbecsülnék, amennyire megérdemli s amennyire a Habsburgok megbecsülték?

Csoda-e hát, ha az Egyház képviselõi ebben a helyzetben jobbnak tartották a hallgatást és a közvéleményhez való alkalmazkodást, mint az õszinte szót s vele járó nyílt harcot? Nem természetes-e, ha nem merték nyíltan kimondani, hogy az ég elõbbre való, mint a föld s így a hit is fontosabb, mint a haza, mikor jól tudták, hogy e véleményükkel egyedül vannak, mert a magyar közvélemény nem így gondolkodik, mert az ennyire nem vallásos? Viszont mi mást tehetett volna az Egyház, mikor maga is tudta, hogy ebben a kérdésben a föld meg az ég, a vallás és a haza ellentétben van egymással, s ha csak a hazát nézzük, akkor az Egyház szerepe nálunk nem menthetõ?

Forradalmak idején egyébként sincs se sajtó-, se szólásszabadság, s ilyenkor az Egyház a terror miatt egyébként se adhatja elõ érveit, sem nem védekezhet a rászórt rágalmak ellen. De ma már az Egyház akkor is hátrányos helyzetben van, ha az államban tényleges szabadság uralkodik. A közvélemény meggyõzésének és vezetésének eszközei: a sajtó, a film, a rádió, a televízió, a színház, sõt ma már nagy részben az iskola is, nem az Egyház kezében van s így az Egyháznak igaza kimutatására közel se állnak olyan eszközök és lehetõségek rendelkezésére, mint ellenfeleinek. De az Egyház egyébként is csak becsületes eszközöket használhat fel maga mellett s nem folyamodhat az álhírek, a gyanúsítás és a rágalmazás eszközeihez, mint ellenfelei tették a múltban s teszik ma is (ma még jobban, mint a múltban). Ezek is mind amellett szólnak, hogy az Egyház ne menjen át támadásba s még védekezésben is szerény legyen.

Mi mindezek ellenére a magyar múlt megítélése tekintetében mégis érdemesnek, sõt szükségesnek tartjuk eltérni a magyar katolicizmus eddigi megalkuvó, kitérõ, félénk és hallgató eljárásmódjától. A katolikus Egyháznak (s – ami ezzel egyértelmû – a fõpapságnak) ugyanis a magyar történelemben is igaza van, mégpedig igaza van nemcsak vallási, hanem magyar nemzeti szempontból is. A helyes magyar hazafiságot mindig a magyar Egyház, tehát a fõpapság képviselte, nem pedig ellenfelei.Ez az igazság. Az igazságnak pedig ereje van és az igazságban bízni kell még akkor is, ha terjesztésének, az emberek meggyõzésének eszközei elsõsorban nem az igazság képviselõinek a kezében vannak. Nem is hiszi el senki, hogy az Egyház annak ellenére hallgat s tûri szó nélkül mind a maga, mind küzdõtársa, a Habsburg-ház megrágalmazását és állandó becsmérlését, hogy igaza volt és van és hogy az a szerep, melyet játszott, helyes volt és nemes.

Nem az a lényeg tehát, hogyan védjük igazságunkat: meg nem alkuvóan-e, vagy a közvéleményhez alkalmazkodva, hanem az, hogy igazunk van-e, vagy sem. Igaz-e, hogy nálunk nemcsak a katolicizmus, hanem a nemzet érdekei is az aulikusságot [a bécsi udvar politikájának támogatását] kívánták? Ha ez igaz, akkor semmiképpen sem szabad azt a látszatot kelten ünk, mintha nem úgy volna. Akinek igaza van, nem lehet félénk. Annak bizakodónak, sõt önérzetesnek kell lennie. Az igazság birtokában nem elég, ha boldog, ha nem bántják, ha örül, ha békét hagynak neki. Neki támadóan is fel kell lépnie az igazság ellenségeivel vagy nem ismerõivel szemben. Ez a kötelesség együtt jár az igazság birtoklásával. Erény ez a harciass ág és ez az önbizalom, hiszen a tudatlanságot, a sötétséget s a vele mindig kapcsolatos rosszakaratot, bûnt, gyûlöletet, rágalmazást támadja és semmisíti meg. Az ilyen szerep minden nemeslelkû emberre kötelezõ és a hazaszeretetnek is elengedhetetlen feltétele.

E harcnak, kivált eleinte, lehetnek természetesen hátrányai is, mégpedig nemcsak a harcoló egyénre magára, hanem az eszmére, az Egyházra és a hazára is (a megoszlás miatt, melyet a harc eleinte okoz). Ámde ez még nem ment fel a harc kötelezettsége alól, sõt arra se ok, hogy a harc csupán csak védekezésre szorítkozzék miatta. Aki ugyanis az igazság birtokában van, annak kötelezettségei vannak iránta s azok a kellemetlenségek, melyek az igazság terjesztésével járnak, az igazság képviselõinek megtisztelõ osztályrésze. Aki az igazságot csak akkor képviseli és hirdeti, mikor ez rá nézve elõnnyel jár, hasznot hoz, vagy mikor tudja, hogy nem lesz ellenzéke, az nem az igazságnak, hanem a maga érdekeinek dicstelen szolgája. Ezt kell mondanunk akkor is, ha a haszon nem anyagi természetû, hanem csak dicsõségben vagy népszerûségben áll. Hiszen látni fogjuk majd, hogy éppen ez az emberi gyöngeség, a magyar hazafiak népszerûség-hajhászása volt az, ami a Habsburgokat oly rossz hírbe hozta és történelmünk folyamán nemzetünknek annyi bajt okozott, sõt minden nemzeti tragédiánk elõidézõje lett.

Lehet, hogy ez a harc nem jár rögtön teljes sikerrel. Lehet, hogy a rosszul értelmezett hazafiság, a szokás hatalma, politikai és más érdekek, az egyházgyûlölet vagy a protestáns felekezeti érdekek egyelõre akadályozzák vagy meglassítják diadalútjában. De ez se lehet ok arra, hogy a harcot el se indítsuk, vagy hogy biztos gyõzelmében kételkedjünk. Bármilyen gyarlók, makacsok, eredeti nézeteinkhez görcsösen ragaszkodók, gyûlölködõk, sokszor fanatikusok is az emberek, s bármilyen könnyen és tömegesen félre is lehet õket vezetni, azért tagadhatatlan, hogy a tömegeknek józan eszük is van. De a rosszaság mellett igazságszeretet, nemeslelkûség, hazaszeretet, logika, ítélõképesség, emberismeret s eszményiség is van bennük. Annak tehát, aki az igazságot hozza nekik, nemcsak kötelessége, hanem érdemes is felvil ágosításukat megpróbálni. Érdemes ez még akkor is, ha - mint most nekünk is - azzal a majdnem lehetetlennek látszó kívánsággal kell elébük állnunk, melyet a keresztény múlt egyik szent püspöke így fejezett ki az újonnan megtért, s tõle keresztény kötelességét kérdezõ pogány királynak: "Gyûlöld azt, amit eddig szerettél és szeresd azt, amit eddig gyûlöltél."

Különösen az utóbbi évtizedek eseményei, a megszégyenítõ helyzet, amelybe kerültünk, számunkra is világosan bizonyítják, hogy nekünk nemcsak vallási, hanem nemzeti szempontból is megváltozásra, megtérésre van szükségünk, hogy a magyar nemzet eddig helytelenül fogta fel történelmét, hogy hamis ideáljai voltak, hogy mi a múltban nemzeti szempontból is nagy bûnöket követtünk el, sõt talán éppen azért szerettük, éppen azért lelkesedtünk legjobban, amit gyûlölnünk kellett volna (a szabadosságot, az urat nem ismerést, a féktelenséget, a túlzott önbizalmat és a túlfokozott nemzeti önérzetet) és éppen azt nem becsültük semmire, sõt gyûlöltük, amire elsõsorban törekednünk, amit legjobban szeretnünk kellett volna: a tekintélytiszteletet, az Egyház (tehát a fõpapság) iránti engedelmességet, az önfegyelmezést, a szenvedélyeknek az ész alá való rendelését. Azokat szerettük, azok lettek nemzeti hõseink, azokat állítottuk példaképül ifjúságunk elé, akiknek követése éppen nem volt kívánatos, hiszen szereplésükkel nem nemzeti értékeinket juttatták érvényre, hanem legveszedelmesebb hibáinknak hízelegtek.

Tehát nemcsak az Egyház, hanem nemzetünk érdekében is hasznos, sõt szükséges azon igazságok kimutatása, melyek bebizonyítását mûvünk céljául kitûztük s ezért, ha hallgatnánk, nemcsak az igazságot árulnánk el s az Egyház ellen vétkeznénk, hanem hazánk és népünk iránti kötelességünket is elhanyagolnánk.

A mondottakból következik, hogy nem tulajdonképpeni magyar történelmet adunk, hanem elsõsorban a Habsburg-ház és vele az Egyházat képviselõ fõpapság teljesen tévesen, rosszindulatúan, sõt gyûlöletesen beállított, megrágalmazott szerepét akarjuk tisztázni a magyar történelemben. Ne rója fel tehát fogyatékosságunknak senki, hogy sok, esetleg más szempontból fontos dologról talán néha nem szólunk. Hiszen természetes, hogy célunknak megfelelõen csak azzal foglalkozunk, ami tárgyunkkal összefüggésben van.

Mivel még így is túl terjedelmesek lettünk, érthetõ, hogy nem törekedtünk olyan kérdések tárgyalására, melyek fontosak ugyan nemzetünk sorsára és történelmére, de a katolikus Egyházzal nincsenek összefüggésben, mint például a gazdasági kérdések és átalakulások. Egyébként mivel történetírásunk s ennek alapján közvéleményünk még gazdasági bajainkat is többnyire a Habsburgok nyakába varrta, ezért még gazdasági téren is kevés olyan kérdés lesz, amellyel nem foglalkozunk.