Pezenhoffer Antal: Az egyház alapítása és rendeltetése

Krisztus Urunk a földön nemcsak tanított, hanem egy társadalmi szervezetet, egy intézményt is alapított tanai és szelleme képviseletére a földön és a másvilágon az örök üdvösség elérésére. Ez az intézmény a római katolikus egyház. Hogy ennek az intézménynek megalapítására szükség volt, az a józan észből következik, de a Szentírásból is egész világosan bebizonyítható. Ha ugyanis Jézus semmi mást nem tett volna itt a földön, mint csak tanított volna, akkor az ő földi működésének se lett volna más eredménye és következménye, mint a régi híres bölcsek, például Szókratész, Arisztotelész, Platón vagy Seneca tanításának: megmaradt volna könyvben, mert tanítványai lejegyezték volna. A tömegek irányítójává és boldogítójává, vagy társadalmi tényezővé soha.
Csak a tanításnak még akkor se lett volna valami nagy haszna, ha egyház alapítása nélkül is vallás keletkezett volna belőle, mint például Buddha bölcselete is keletkezett. Akkor ugyanis a kereszténység is úgy járt volna, mint ahogyan buddhizmus is járt, melyben minden van, csak Buddha tanaiból van alig valami, de velük ellenkező dolgok vannak benne bőségesen.
Ha Jézus Isten volt - márpedig láttuk, hogy az volt -, akkor világos, hogy mindent bölcsen tett. Még bölcsebben, mint Buddha vagy Platón. Világos tehát, hogy arról is gondoskodott, hogy tanai az emberiség közkincseivé váljanak és a maguk eredeti tisztaságában hamisítatlanul megmaradjanak. Ennek elérése azonban csak úgy volt lehetséges, ha tanítását egy olyan intézményre bízta, mely tanainak hivatalos képviselője, melynek tagságával össze van kötve az e tanokkal együtt járó előnyök birtoklása, de a hozzá való tartozás egyúttal feltételekkel is jár, melyeknek a tagok kötelesek magukat alávetni.
Világos, hogy ha Jézus közkinccsé akarta tenni tanait és velük maradandó hatást akart az emberiségre gyakorolni, de egyúttal arra is gondja volt, hogy ezek a tanok eredeti tisztaságukban maradjanak meg, akkor nem elégedhetett meg egyszerűen csak azzal, hogy tanított, meghalt, feltámadt s végül visszament a mennybe, hanem a földről való eltávozása után következő időkre is kellett intézkedéseket tennie.
Természetesen tett is. Amit így a józan észből következtetni lehet, annak tényleges megtörténtét látjuk azon szavaiból és intézkedéseiből, amelyeket az evangéliumok megőriztek számukra. Teljes képtelenség a protestáns felfogás, amely szerint Jézus tanításának, a Megváltó földi eljövetelének egyetlen maradandó eredménye a Biblia s így ennek olvasásában áll a keresztény élet, a jó keresztények pedig azok, akik életüket Jézus keresésében töltik el.
Hogy lehetne ez helyes felfogás, mikor a Bibliáról írva vagyon:

Hic liber est, in quo quaerit sua dogmata quisque;
Invenit et pariter dogmata quisque sua.

(Ez az a könyv, amelyben ki-ki a maga tanait
- azok igazolását - keresi és meg is találja.)

Ez az a könyv, melyben mindenki keresi s meg is találja a maga kedve szerinti dogmáit. A Biblia egymagában, olyan tekintély nélkül, mely illetékes annak eldöntésére, hogyan kell érteni ezt a Bibliát, nem ér semmit, mert biztos alapot, biztos irányítást nem tud adni, tehát nem adhat biztos hitet s lelki békét se. Ezt a protestantizmus 400 éves története a maga 400 különböző felekezetével ugyancsak világosan bebizonyította.
Krisztus is bizonyára nem azért jött a földre és nyilatkoztatta ki magát, hogy nekünk még ma is - 2000 évvel azután, hogy megismertette magát velünk - még mindig keresnünk kelljen őt is, tanítását is, mivel pedig ez a művelet a protestantizmus szerint egész életünkön át tart, tulajdonképpen azzal a tudattal keressük, hogy itt a földön soha nem találjuk meg. Krisztus tanai az Istenember megtestesülése óta már kezünkben vannak, azokat azóta tehát már nem kell keresni. A Megváltó arról is gondoskodott, hogy ne maradjon örökre tapogatózás az életünk, hanem egyháza képében biztos vezetőnk legyen, melynek engedelmeskedve szilárd talajon, egyenes úton és lámpafény mellett haladhassunk az üdvösség felé.
Jézus állandóan a "mennyek országáról beszél", mely "elközelgetett", mely tehát az ő tanításával a földön megkezdődött. Igaz, hogy azt a "mennyek országát", melyet Ő annyit emlegetett, többféleképpen lehet érteni, s szavaiból jól látható, hogy ő maga is hol így, hol úgy érti, például hogy sokszor a mennyországot, tehát az örök üdvösséget érti rajta, máskor pedig a keresztény ember boldog lelkivilágát, mely benső és láthatatlan dolog s így semmiképpen se lehet társadalmi intézmény vagy látható emberi szervezet. Egész kétségtelen azonban, hogy más esetekben viszont a Tőle alapítandó egyházat, mint társadalmi intézményt s külsőleg is látható emberi szervezetet értette ezen a szón.
Például világosan megmondja, hogy már "elérkezett hozzátok az Isten országa" (Mt 12,28). Ezen az "Isten országán" egyedül csak a Tőle alapított földi anyaszentegyházat értheti. A mennyország addig, míg itt a földön élünk, nem érkezhet el, de az ember lelki boldogságát, békéjét se érthette rajta, mert hiszen ez minden ember részére külön-külön érkezik el, ha elérkezik, s hogy végleg a lelkünkbe jött-e, az se bizonyos.
"A farizeusok megkérdezték tőle, hogy mikor jön el az Isten országa. Ezt válaszolta: Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: Nézzétek, itt van, vagy amott! Mert az Isten országa közöttetek van." (Lk 17,20-21)
Ámde az, hogy "bennetek van", az eredeti görög szöveg és az értelem szerint is azt jelenti, hogy "köztetek van", azaz fölösleges várnotok és kíváncsiskodnotok, hogy mikor jön el, mert már itt is van, már el is jött, tehát csak az anyaszentegyházat lehet érteni rajta.
Máté 11,12-ben viszont "a Keresztelő János napjaitól fogva mostanig" tartó "mennyek országáról" beszél Jézus. Világos tehát, hogy akkor már ez a "mennyek országa" is itt volt a földön és a megváltással jött ide, tehát nem jelentheti se a mennyországot, se a lelki békét vagy a keresztény ember láthatatlan lelki világát.
Aztán Jézus azt is világosan megmondta, hogy az "Isten országa" terjedni, növekedni fog. "A mennyek országa hasonlít a mustármaghoz, amelyet fogott a gazda és elvetett földjében. Ez kisebb minden más magnál, amikor azonban felnő, nagyobb minden veteménynél" (Mt 13,31-32). Ezen az "Isten országán" tehát semmi mást nem lehet érteni, mint csak az egyházat itt a földön. Márk 4,30-31 ezt így fejezi ki: "Mihez hasonlítsuk az Isten országát?... Olyan, mint a mustármag."
Azt az "Isten országát" is csak az itt a földön alapítandó egyházra lehet érteni, melynek megértésére Jézus arról a szőlőművesről mondott példabeszédet, akinek küldötteit bérlői megölték és ezért helyettük másnak adta ki szőlejét. A tanulságot ugyanis így vonja le: "Ezért mondom nektek, hogy elveszik tőletek az Isten országát, s olyan nép kapja meg, amely megtermi gyümölcsét." (Mt 21,43) Tehát mivel a zsidóknak nem kell az Isten országa, megkapják helyettük a pogányok. Ez a "mennyek országa" is csak az itt a földön lévő egyházat, a kereszténységet mint látható testületet jelentheti. Hiszen annak lettek tagjai az ellenszegülő zsidók helyett a náluk jobb akaratú pogányok.
Aztán lehet-e másra, mint a földi és látható egyházra érteni Krisztus Urunk azon kijelentését, hogy "az Isten országa" egy olyan szántóföldhöz hasonló, melyen a búza mellett konkoly is terem? (Mt 13,24 és köv.) Aztán az olyan hálóhoz, melybe a jó halakon kívül rosszak is keverednek? (Mt 13,47). Aztán olyan tíz szűzhöz, akik közül csak öt volt okos és gondos, a másik öt pedig ostoba és hanyag? (Mt 25,1 és köv.)
A hasonlatokból egész jól látható, hogy "az Isten országán" itt is csak a Krisztus alapította földi egyházat érthetjük. Csak ebben lehetnek és vannak ugyanis az okosak mellett balga szüzek is, a jó halak mellett rosszak is és csak ebben lehetséges, hogy noha csak búzát vet a gazda, mégis terem benne konkoly is. A mennyországban mindez képtelenség. De képtelenség akkor is, ha az "Isten országa" valakinek csak a lelkében van. Hiszen ha valakinek lelkében ott van az Isten országa, az éppen azt jelenti, hogy a lelke tiszta búza s mentes minden gaztól, minden konkolytól. Ha nem úgy lenne, nem lehetne ott lelki béke, nem lehetne ott az Isten országa.
Az Ószövetség egy szigorúan megszabott törvények közt élő, hivatalos vezetőséggel bíró, tagjai egyéni életébe aprólékosan beavatkozó társadalmi szervezet alakjában a zsidó egyházban létezett, melynek a körülmetélés által lehetett tagja valaki úgy, mint az Újszövetségnek a keresztség által, és amelyből épp úgy ki lehetett valakit zárni, mint a katolikus egyházból ki lehet az exkommunikáció által. Jézus ezt a mózesi szervezetet és törvényeit mindig tiszteletben tartotta. "Mózes székén ülnek - mondta - a farizeusok és az írástudók. Azért, amit mondanak nektek, tegyétek" (Mt 23,1-3) stb.
Mikor a házasságtörő asszonyt vitték hozzá és figyelmeztették rá, hogy Mózes törvénye a megkövezést írja elő vele szemben, akkor se mondta azt, hogy nem jó vagy hogy túl kegyetlen Mózes törvénye s ezért nem kell megtartani, hanem egyenesen hangsúlyozta, hogy meg kell tartani ezt a törvényt (csak a végrehajtását az kezdje meg, aki bűn nélkül van). (Jn 8,1-11)
Mikor a bélpoklost meggyógyította (Mt 8,1-4, Mk 1,40-45, Lk 5,12-16), akkor is azt mondta neki: Menj és mutasd meg magad a papoknak, mivel Mózes törvénye azt írta elő, hogy csak a pap állapíthatja meg, megtisztult-e már valaki a betegségéből, vagy nem (s a papnak ezért még fizetni is kellett). Szent Pál még az őt gonoszul arcul ütő főpapra már kimondott átkát is visszavonta, arra hivatkozva, hogy az Ószövetség törvényében írva vagyon: "Néped vezetőjét ne átkozd." (Kiv 22,27)
Elképzelhető-e tehát, hogy az a Jézus, aki így megbecsülte és így tiszteletben tartotta egy akkor már elavult rendszer és társadalmi szervezet legaprólékosabb intézményeit is, tehát ennyire elismerte, hogy a zsidó vallási szervezetre, papokra és főpapokra szükség volt, azok számára tisztelet és engedelmesség járt, ő maga a maga "Isten országának" megalapításában a látható szervezetet teljesen mellőzte és feleslegesnek tartotta volna?
Mikor pedig a maga új erkölcstanát a régi mózesivel szembeállítva adja elő (Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták..., én pedig mondom nektek (Mt 5,21-48) stb.), ezzel is nem azt akarta-e jelezni, hogy annak az "Isten országának", melyet ő fog alapítani, csak a tartalma lesz más, tökéletesebb a réginél, de maga a rendszer és külső keretei a jövőben is ugyanazok maradnak? Hogy az ő házában is meglesz a régi szervezet, ebben is lesznek törvények, szertartások, előírások, szabályok, tiszteletben részesítendő vezetők stb.?
Aki hisz és megkeresztelkedik - mondotta -, az üdvözül. (Mk 16,16) Tehát megmondotta, hogy nem lesz elég maga a hit, hanem egy szertartásnak is alá kell magunkat vetnünk, mely az egyházba való belépés jele. Igaz, hogy a keresztség nem egy, csupán az egyházba való belépést jelképező szertartás, hanem egyúttal egy rendkívül fontos bűneltörlő szentség is, de Krisztus e szavaiból egész kétségtelenül az is megállapítható, hogy a keresztséget nemcsak mint szentséget, hanem mint az egyháztagság ismertetőjelét is előírta az üdvözülés feltételeként.
Aztán látni fogjuk, hogy anyaszentegyháza élére Jézus itt e földön élő főt is állított. De ha nem akart volna földi egyházat alapítani, hogy állíthatott volna akkor emberi főt az élére? Ami nincs, annak nem kell fő, sőt annak nem is lehet feje.
De Szent Pál leveleiből is látjuk, hogy az apostolok is ennek megfelelően cselekedtek, mert minden városban, ahol működtek, ahol Krisztusnak híveket szereztek, helyi szervezeteket, egyházközségeket alapítottak s ezek egymással is kapcsolatot tartottak fenn, s így egy általános közösséget alkottak. Az apostolok leveleit is kicserélték egymás között. Ugyancsak a Szentírásból tudjuk meg azt is, hogy ezek az ősi egyházközségek nemcsak a maguk céljaira, hanem más, idegen keresztény egyházközségek részére is rendeztek gyűjtéseket.
Mindezekből kétségtelen, hogy Jézus tanításának és földre jövetelének célja nemcsak az volt, hogy nekünk lelki kincseket és lelki békét szerezzen, azaz a mennyek országát a lelkünkben megalapítsa, s nem is csak az, hogy megszerezze részünkre a végleges Isten országát, a mennyországot, hanem az is, hogy itt a földön is megalapítsa számunkra az Isten országát, az anyaszentegyházat. Eszköz, sőt elengedhetetlen feltétel ez arra, hogy lelkünkbe is eljöhessen az Isten országa, halálunk utánra pedig az örökkévaló istenország, a mennyország. Hiszen a tanító, a Szentírást hitelesen magyarázó egyház nélkül senkinek se lehet biztos hite. Nélküle csakugyan egész életünkben nem csinálhatnánk mást, mint csak azt, hogy Jézust keressük, de biztosan megtalálni s így megnyugodni sohase tudnánk.
Az eddigiekből természetszerűen következik, hogy tudni is lehet azt, hogy ki tagja ennek az egyháznak és ki nem.
Nem tagja először is az, aki nem lépett be, mert nem keresztelkedett meg. Keresztény szempontból ezeket mondjuk hitetleneknek, nem pedig csak az istentagadókat. Isten létét ugyanis nem hisszük, hanem tudjuk. A hit csak a kinyilatkoztatással kezdődik, s akik ebben, tehát Krisztusban nem hisznek, már azok is hitetlenek. Tehát a zsidók és mohamedánok is hitetlenek, pedig ők magában az Istenben hisznek. Ezért hívták őseink a törököt is "pogány"-nak. Aki keresztényből zsidóvá vagy mohamedánná lesz, a hitetlenség bűnét követi el.
De másodszor nem tagjai az egyháznak azok se, akik megkeresztelkedtek, tehát külsőleg beléptek ugyan az egyházba, de nem hiszik mindenben és teljesen azt a hitet, melyet az egyház tanít, mert nem engedelmeskednek neki a Szentírás értelmezésében. Ezek az eretnekek, a heretikusok.
Protestánsaink e szót nagyon sértőnek találják magukra, pedig a herezia szó semmi megbecstelenítést vagy megbélyegzőt nem tartalmaz. Ennél finomabb néven nem is lehetne az egyház ellen lázadókat nevezni. Az azonban, hogy ők az egyház közösségéből kiváltak, tehát, hogy az egyháztól elszakadtak, sajnos letagadhatatlan tény. Ezen azonban nem megsértődéssel, hanem a visszatéréssel, a hiba jóvátételével kell segíteni.
A Szentírás egyszerre két ellenkező dolgot nem jelenthet. Aki tehát mégis az egyháztól eltérően magyarázza, az már nem Jézus tanai szerint igazítja életét, tehát nem is lehet tagja Jézus egyházának. Aki mindenben a maga feje szerint igazodik, az nem lehet Jézus tanítványa, mert Jézus tanítványa Jézus szerint igazodik. Világos tehát, hogy Jézus minden követőjének egyformán kell igazodnia, egyforma elveket kell vallania, egyforma úton járnia. Ez természetesen önmegtagadást kíván az embertől, de ez az önmegtagadás a dolog természetéből következik. A helyes úton járni nagy szerencse és nagy boldogság, de világos, hogy aki azon akar járni, nem járhat mindig a maga útján.
Harmadszor: nem tagja az egyháznak az se, aki meg is van keresztelve, hisz is mindent, amit az egyház tanít és amit az egyház tagjai hisznek, de viszont nem veti alá magát mindenben az egyház vezetőségének. Ezek a szakadárok vagy schizmatikusok, például a görögkeletiek. (Görög katolikus az olyan egyháztag, akinek az ősei szakadárok voltak, de aztán újra visszatértek az egyház iránti engedelmességre.)
Valójában azonban a görögkeletiek is eretnekek, nem pedig csak szakadárok, mert nemcsak az egyház fejének nem engedelmeskednek, hanem még azt a keresztény dogmát is tagadják, hogy Szent Pétert Jézus az egyház fejévé tette és hogy az egyháznak ma is tényeges feje van.
Szakadárság eretnekség nélkül akkor keletkeznék, ha az egyház és valamely állam között teljes szakítás történne, mint ez a francia forradalom folyamán megtörtént s más püspököt nevezne ki ugyanarra a püspökségre a pápa is és az állam is, de azért az állam püspöke is katolikus püspöknek tartaná magát. Az, aki a püspöki kinevezést az államtól a pápa ellenére is elfogadná s mindazok, akik ennek az állami püspöknek engedelmeskednének s őt tekintenék egyházi elöljárójuknak, nem pedig azt, akit az egyház feje tett azzá, szakadárok lennének. Hazánkban is ebben mesterkedett a bolsevik állam, de látva, hogy kudarc érné, ha megkísérelné, ilyen döntésre nem merte magát elhatározni.
Végül negyedszer, nem egyháztag az, aki meg is van keresztelve, nem is eretnek, az egyházi felsőbbségnek se tagadta meg nyíltan az engedelmességet, de olyan bűnt követett el, ami miatt büntetésül ki van zárva az egyházból, azaz exkommunikált. Például a párbajozó katolikus, az önként kommunista párttag, s egész a legújabb időkig az is, aki eretnek lelkész egyházi szolgálatait vette igénybe (például házasságát azzal áldatta meg, vagy azzal is megáldatta, vagy gyermekét vele kereszteltette meg), nem tagja az egyháznak, mert ki van zárva belőle büntetésül mindaddig, míg e büntetés alól való feloldozást meg nem szerzi. (Bűnbánat alapján mindenki megszerezheti, mert a bűnbánónak Isten minden bűnt megbocsát, még azt is, amely exkommunikációval jár, de természetesen csak addig, míg a halállal a bűnbocsánat ideje és lehetősége be nem zárul. Akinek azonban Isten megbocsát, annak természetesen az egyház is megbocsát. Hogy az eretnek lelkész szolgálatát igénybe vevő katolikus ma már nincs exkommunikálva, az természetesen nem azt jelenti, hogy ez most már nem bűn, hanem csak azt, hogy ma már nincs érte kizárva az egyházból.)

*

Krisztus Urunknak az egyház megalapításával három célja volt. Az első, hogy az embereket tanítsa és Krisztus tanainak akár véletlen, akár emberi rosszaságból eredő megváltoztatását megakadályozza. "Menjetek el az egész világra - mondotta az apostoloknak -, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek... Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik". (Mk 16,15-16) Az egyháznak tehát kötelessége, hogy az embereket tanítsa, de ez nemcsak kötelessége, hanem egyúttal joga is, melyből az következik, hogy az embereknek hitben és erkölcsben mástól, mint az egyháztól tanítást elfogadniuk nem szabad. Se élőszóban, sem írásban. Az egyházon kívül álló, nem tőle irányított gyülekezetekbe tehát katolikus ember nem járhat, ilyen forrásból származó vallásos nyomtatványokat nem használhat lelki táplálására még akkor se, ha esetleg a kereszténység olyan tanait fejtegetik is ezek az írások, melyekben az illető felekezet nem tér el az egyháztól. Nem tudhatja ugyanis az olvasó vagy a hallgató, hogy mikor és meddig tartalmaznak az illető nyomtatványok vagy szónoklatok csupán ilyen tanokat. De az egyházon kívül álló egyének vagy szervezetek nem is illetékesek a mi vallási dolgokban való tanításunkra, hiszen látni fogjuk, hogy magukban véve még a katolikusok, sőt a papok se illetékesek erre, hanem csak a főpapok.
Az egyház alapításával Jézus második célja az volt, hogy a hívőknek a szentségeket kiszolgáltassa. Ez az egyház papi hatalma. Jézus ugyanis bizonyos külső jelekhez kötötte az ő kegyelmeinek számunkra való közvetítését. Ezek a szentségek. Hét ilyen szentsége van az egyháznak: a keresztség, a bérmálás, az Oltáriszentség, a bűnbánat szentsége (köznyelven: gyónás), a szent kenet, az egyházi rend (papszentelés) és a házasság. Bizonyíték az egyház papi hatalmára: "Megkeresztelvén őket" (Mt 28,19). Aztán az Oltáriszentséget illetően: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre". (Lk 22,19) A bűnbocsátó hatalmat illetően: "Akiknek megbocsátjátok bűneiket, meg lesznek bocsátva" (Jn 20,23). A szent kenetre vonatkozólag: "Beteg valaki közületek? Hívja el az egyház szolgáit" stb. (Jak 5,14-15)
Végül harmadszor azért van az egyház, hogy a híveket irányítsa, nekik a lelki tökéletesedés és az üdvösség elérését vagy könnyebb, biztosabb elérését illetően irányítást adjon, rendelkezéseket tegyen, előírjon vagy megtiltson. Ezért bűn például a böjt megszegése. Nem az bűn, hogy húst eszünk, hanem az, hogy az egyháznak nem engedelmeskedünk. Ezért bűn az is, ha nem hallgatunk minden ünnepen szentmisét. Ezt hívjuk az egyház törvényhozó hatalmának. Bizonyíték: "Amit megköttök a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldotok a földön, a mennyben is fel lesz oldva". (Mt 18,18) Aki meg van kötözve, az nem teheti azt, amit akar, az szabadságában akadályozva van. A kötelék ugyanolyan a test számára, mint a lélek számára a tilalom. "Megkötöztök" tehát annyit tesz, mint megtiltotok, a feloldás pedig ennek ellentéte, a megengedés. Aki tehát pénteken húst eszik, nem veszi tudomásul az egyháznak azt a megkötözését, melyet Krisztus akarata szerint úgy kellene vennie, mintha ezt a köteléket maga Jézus rakta volna rá.
Az egyház tehát azért van, hogy Krisztus földi életének befejezése óta egész addig, míg csak emberek lesznek a földön (azaz a világ végéig) folytassa azt, amiért alapítója, Jézus, az Isten, a földre jött. Tanítson Jézus nevében és megbízásából, mert Jézus maga már nem tanít. Kiszolgáltassa a szentségeket: kereszteljen, bűnöket bocsásson, áldozatot bemutasson, felvegye az egyház tagjai közé jelentkezőket stb., s végül, hogy az üdvösség felé vivő útjukban és lelki tökéletesedésük elősegítésére kormányozza, vezesse őket, parancsokat adjon ki és tilalmakat állítson fel számukra.
Az egyház tehát a még ma is itt a földön levő Krisztus: a tőlünk már a mennybe távozott Megváltó szerepét tölti be az Ő megbízásából. Jézus meghagyta, hogy az egyházra úgy hallgassunk, mintha őt magát hallanánk: "Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg (Lk 10,16). Amit az egyház megköt, Krisztus, az Isten köti meg és amit az egyház megenged, Isten engedi meg. Akinek a bűneit az egyház papja bocsátja meg, Isten bocsátja meg. Akinek az egyház nem bocsát meg, annak Isten se bocsát meg, illetve (mivel az Isten s vele az egyház is mindenkinek megbocsát) akinek az egyház csak bizonyos feltétellel (mégpedig a legtöbbször igen keserves feltétellel: a bűnnel való szakítás feltétele alatt) bocsát meg, annak Isten is csak így bocsát meg. Hiszen az egyház is csak Isten iránti engedelmességből ragaszkodik ehhez a kemény feltételhez.
Világos ugyanis, hogy a kötés és oldás hatalma nem azt jelenti, hogy ezzel az egyház és papjai Isten akaratával ellentétben is élhetnek. Aki tehát bizonyos esetekben való "túlzott" szigorúságáért (például a házasság felbonthatatlansága, vagy a gyerekáldás korlátozásának tilalma miatt) az egyházra, illetve a papokra haragszik, az valójában az Istenre haragszik. A pap ugyanis egyedül Isten parancsa miatt kénytelen a mi földi boldogságunknak sokszor útjában lenni.