Pezenhoffer Antal (1893-1973): Az igazság ismertetõjelei:

Az igazság elõtt nincs úr

Negyediknek hozzátehetjük az igazság tulajdonságaihoz még azt is, hogy nincs az a nagy úr a földön, akit tekintetbe vehetne, akivel kivételt csinálhatna, aki neki büntetlenül ellenszegülhetne.

Láttuk már, hogy Napóleont is megütötte volna az elektromos áram, ha nem alkalmazkodott volna törvényeihez s például fémmel nyúlt volna hozzá. Megtörtént volna ez még Galvanival is, aki felfedezte. Tudjuk, hogy Zsigmond császárhoz se alkalmazkodtak a nyelvtani szabályok, hanem neki kellett alkalmazkodnia hozzájuk, s a semleges nemû szó nem változott hímnemûvé csak azért, mert õ annak gondolta.

Vannak igazságok (az ontológiaiak, de a mennyiségtaniak is), melyeket még Isten se változtathatna meg. (Ez természetesen nem ellenkezik Isten mindenhatóságával, mert hiszen Isten az, aki változtathatatlanoknak állapította meg õket.)

Az igazság ezen tulajdonságának érvényesülését is feltûnõen látjuk a katolikus egyházban. Igaz, hogy a protestantizmus is dicsekszik ugyanezzel, sõt szokása szerint azt hangsúlyozza, hogy akkor, mikor a kereszténységet hirdeti, még úgy se veszi tekintetbe az emberi tekintélyt, mint a katolikus egyház, de hát nem a beszéd számít, hanem a tett. A maguk magas erkölcsi színvonalával dicsekedni a kommunisták is tudtak.

Milyen gyakori és milyen elkeseredett harcokat vívott például a pápaság a középkori királyokkal azért, mert megunták feleségüket és helyette másikat akartak elvenni! A protestantizmus ezzel szemben nemcsak a királyokat, hanem a parasztokat és a proletárokat is mindig készséggel kiszolgálta és kiszolgálja e tekintetben, még ha még oly szigorúan tiltja is ezt a Szentírás. A protestáns felekezetekben egész a legújabb idõkig még a lelkészek is minden akadály nélkül szeghették meg e tekintetben a Szentírást.

Aztán milyen harcok folytak az uralkodóházakban az újkorban is vegyesházasságok esetén a reverzálisok miatt! Ferdinánd bolgár király hasonló esetét említettük már, de ott van fiának, Borisz bolgár cárnak és Mihály román királynak esete is. Mindkettõnek országában az alkotmány írta elõ, hogy király csak görögkeleti lehet. Ha tehát ez országok királyai katolikus leányt vettek feleségül, egyenesen lehetetlen volt számukra, hogy minden utóduk katolikus legyen.

Az egyház mégse engedhetett s nem is engedett se Borisz, se Mihály esetében. Az igazság ugyanis még a trónnál is elõbbre való és szolgálata a királynéra is épp úgy kötelezõ, mint más halandóra.

Ezzel szemben, ha protestáns hercegnõk kerültek hasonló helyzetbe, még csak nehézség se adódott soha. Ilyenkor magától értetõdõ volt, hogy ezek a protestáns hercegnõk engedjenek az akár katolikus, akár görögkeleti dinasztikus érdeknek. Ilyenkor a protestáns királyi nõ kivétel nélkül mindig lemondott összes utóda protestáns vallásáról, sõt a legtöbb esetben (régebben, mikor még ezt fontosnak tartották, kivétel nélkül mindig) õ maga is áttért. Így csinált Mária Terézia anyja, így az utolsó spanyol király, XIII. Alfonz, angol protestáns felesége, így a volt belga király svéd felesége stb. Azok a német protestáns hercegnõk is (egész sereg, köztük Katalin cárnõ), akik a cári családba kerültek feleségnek, egytõl egyig görögkeletiek lettek s ezt felekezetük és német protestáns hittestvéreik nem is vették tõlük zokon.

Pedig ház köztudomású, hogy a görögkeleti vallás még sokkal jobban a szentek „imádásában” és a babonában merül ki, mint a katolikus, és annak a tömjénnek, mely a protestánsoknak különösen ellenszenves, még több szerep jut benne, mint a katolikus egyház liturgiájában.

Ha azonban katolikus uralkodóház tagjává lett a protestáns leány, az áttérés már nagyon fájt felekezetének. Tekintettel azonban a jó „partira”, ezt is megbocsátották, sõt ha az illetõ reverzálist adott, de át nem tért, akkor egyenesen hithûségként könyvelték el a dolgot.

Hogy mennyire nem kötelezõ a protestáns „igazság”-hoz való ragaszkodás se a politikai, se a tudományos vagy mûvészi világ nagyuraira, láthatjuk abból, hogy noha egyszerû híveit kiátkozza a protestantizmus, ha katolikus reverzálist adnak, noha eltiltják õket törvényeik a tisztségviseléstõl, sõt az úrvacsorától is, és úgy néznek rájuk, mint a lelki bélpoklosokra, nevüket szégyentáblára teszik, sõt az is elõfordult, hogy miközben az esküvõ a katolikus templomban folyt, õk félreverték a faluban a maguk harangjait. Ellenben III. Károly nemcsak reverzálist adott, hanem még katolikussá is lett feleségének annyira megbocsátottak a maiaknál akkor még sokkal fanatikusabb és katolikusgyûlölõbb protestánsaink, hogy mint császárnét, utána nemegyszer keresték fel külön is hízelgõ magyar protestáns küldöttségek a maguk számára jóindulatát és pártfogását kérve, mert abban bíztak, hogy mégiscsak megértõbb lesz hozzájuk, mint egy olyan királyné, aki már katolikusnak is született.

József nádor protestáns felesége már nem tért ugyan át, mert akkor már nem volt divat ennyire „felekezetieskedni”, reverzálist azonban természetesen õ is adott, s természetesen összes gyereke (köztük István nádor) katolikus is lett. Mégis nemhogy emiatt az úrvacsorától õt is eltiltották volna büntetésül, mint más közönséges halandót, hanem ez az asszony a magyar protestánsok legfõbb büszkesége lett. Olyan hízelgést csaptak neki, olyan sûrûn jártak hozzá mind magánúton, bizalmasan, mind hivatalos küldöttségekben, mintha nála nagyobb és jobb protestáns nem is lett volna egész Magyarországon. A pesti kálvinista egyházközség külön német lelkészt tartott a kedvéért a Kálvin téren, örömünnep volt számukra, mikor megjelent istentiszteletükön, holtteste pedig még ma is a Kálvin téri imaház kriptájának büszkén mutogatott látványossága.

Mikor Albrecht fõherceg a Horthy-korban feleségül vette az állítólag egyenesen cigány származású Bocskay Katalin kálvinista tanítónõt, természetesen ez is reverzálist adott. Utána aztán felekezete, mely ugyanakkor ugyanezen „bûn” miatt a szegény falusi Takács Lidiknek valósággal a belüket tiporta ki érte büntetésül, ezt Bocskay Katalintól nemcsak zokon nem vette (hiszen ilyen nagyszerû „partit” elszalasztani nemcsak valóságos õrültség, hanem még felekezeti szempontból is káros lett volna), hanem a magyaróvári kálvinista egyházközség egész nyilvános életét úgyszólván teljesen a neki való hízelgésnek szentelte s még az országos jellegû kálvinista lapok is (én belõlük értesültem a dologról) hasábokon át foglalkoztak „Katalin fõhercegasszonnyal”, ha néha-néha – viszonzásul a sok hízelgésért – gyülekezetüket magas jelenlétével kitüntette. (Az igazság az volt, hogy ezzel a házassággal nemcsak Bocskay Katalinból nem lett fõhercegasszony, hanem még férje, Albrecht is megszûnt fõherceg lenni, mert hiszen nem egyenrangú házasság volt és Albrechtnek e házasságot a család fejének engedélye nélkül kötötte.)

De nemcsak a királyi vagy császári vér, hanem a tudomány és mûvészet nagyságai is nagyobbak a protestantizmus szemében, mint azok az „igazságok”, amelyeket õ képvisel. Ez utóbbiaknak is engedélyt ad arra, hogy megtagadhassák a protestáns „igazságokat”, zokon legalábbis nem veszi tõlük. Például Petõfi is katolikus reverzálist adott Szendrey Júliának és Jókai is Laborfalvi Rózának. De õket felekezetük emiatt nemcsak az úrvacsorától el nem tiltotta (ez nem is lett volna számukra büntetés, mert úrvacsorázni úgyse szoktak), s nemcsak nem nevezte õket miatta felekezetük szégyenének, hanem épp oly büszkék rájuk és annyira a magukénak vallják õket ma is, mintha a legbuzgóbb kálvinisták, illetve lutheránusok lettek volna. Õk ennek ellenére is nemcsak a magyar irodalom, hanem a protestantizmus büszkeségei is maradtak. Se Petõfi hittestvérei, a lutheránusok, se Jókai hitfelei, a kálvinisták egyszerûen nem tudnak arról, mintha õk a protestantizmusra valaha szégyent hoztak volna.

A protestáns „igazságok” tehát Petõfit és Jókait, azaz a protestáns szellemóriásokat nem kötelezik. Jókai születésének századik évfordulóján Ravasz László a Kálvin téren egyenesen annyira ment, hogy Jókait a legnagyobb református „apologétának” nevezte. Mennyire más- képpen bánt a katolikus egyház méltatlan íróhíveivel, például Voltaire-rel! Voltaire se gúnyolta volna egész életében az egyházat és a papságot, ha az is úgy bánt volna õvele, mint az istentelenségével dicsekvõ Petõfivel és az erkölcsileg léha Jókaival a maga protestáns felekezete annak ellenére, hogy utódaikban felekezetüket mindketten megtagadták. Anatole France-nak vagy Zolának, sõt még Victor Hugónak se hízelgett a francia katolicizmus, hanem lenézte, megvetette, elítélte õket. Épp úgy nem tekintette õket tagjának, nem részesítette még egyházi temetésben se õket, mint akár a legutolsó szociáldemokrata vagy kommunista, de katolikusnak született proletárt, sõt még náluk is kevésbé. Pedig õk nem adtak protestáns reverzálist, csak egyháziatlanul viselkedtek.

De még ha a törekvés meg is lett volna a protestantizmus képviselõiben arra, hogy a vallási és erkölcsi törvényeket az uralkodókkal is végrehajtassa – de ez se volt meg, mert láttuk, hogy még a szellemi nagyságokkal szemben se hajtották végre, pedig azok nem rendelkeztek a maguk védelmére pallossal és börtönökkel –, akkor is képtelenek lettek volna rá, mert ilyesmit független s a nemzeten kívül, sõt felett álló pápa nélkül még elképzelni se lehet. Melyik alattvaló mert volna például, s ha mert volna is, melyik tudott volna sikerrel szembeszállni egy IV. Henrikkel, egy Szép Fülöppel, egy VIII. Henrikkel vagy Napóleonnal vagy egy modern Hitlerrel, Sztálinnal?

Hiszen még a középkorban is, mikor a közvélemény még teljesen az egyház oldalán állt, nemegyszer elõfordult, hogy nem is valami nagyhatalmú uralkodó, hanem tizedrangú olasz fejedelmecskék dühükben összetépték, aztán pedig megetették az õket kiközösítõ pápai bullát azzal a követtel, aki az egyház feje nevében átadta nekik. És – sajnos – a legtöbbször már akkor se tudta õket megbüntetni érte a pápa. Neki ugyanis már a középkorban is többnyire csak lelki hatalma volt.

Így aztán nem csodálkozhatunk azokon a furcsa körülményeken se, melyek közt az „Egyesült Porosz Protestáns Egyház” keletkezett. Tudvalevõ ugyanis, hogy Poroszországban jelenleg nem a lutheránus, nem is a kálvinista, hanem ez az új „egyház” a protestáns németek vallása.

A Hohenzollernek nem lutheránusok voltak (mint általában a németek), hanem kálvinisták. (Jellemzõ hogy kálvinistává is bosszúból lettek, mert eredetileg õk is lutheránusok voltak.) „III. Frigyes Vilmost – írja Strauss, udvari fõprédikátor (Abendglockenthõne, Berlin, 1868., 281. o.) – boldog házassága megkötésekor fájdalmasan érintette, hogy õneki az úrvacsorát a berlini székesegyházban egy református lelkész szolgáltatta ki, a királynénak pedig a Szent Miklós-egyházban egy lutheránus lelkész. Ez elég ok volt arra…, hogy e két egyház egyesítésére törekedjék… Az elsõ fontos lépés ebben az irányban 1808-ban történt, amikor valamennyi lutheránus és református egyházi hatóságot megszüntetett és a két egyház vezetését a Belügyminisztérium egyik osztályára bízta… Ugyanaz a miniszter, aki a színházak feletti felügyelõséget gyakorolta, gondoskodott a hittudományi tanszékek betöltésérõl is… A katolikus egyházban egyetlen egy pápának se volt ahhoz fogható hatalma, amilyennel a protestáns király rendelkezett… 1808-tól a lutheránus egyházban.” (Waga Wangemann: Sieben Bücher Preußischen Kirchengeschichte, Berlin, I., 17. o.)

1871. szeptember 27-én udvari rendeletet adott ki, melynek értelmében a református és a lutheránus egyházat egyetlen, új életre kelt keresztény evangélikus egyházzá szervezi. Ezt követték a lelkészek hivatalos öltözködésérõl szóló rendeletek. „Ezt, valamint az anyagot, melybõl a talárisnak készülnie kell, a kultuszminisztérium rendeletére bízta.” Eylert püspök – úgy látszik – megpróbálta a királyt mindezen rendelete furcsaságára s a kereszténységgel nem nagyon összeegyeztethetõ voltára figyelmeztetni s ez ügyben már 1814-ben kihallgatást kért a királytól. „Charakterzüge” címû emlékirataiban azt írja, hogy a király a kihallgatáson szóhoz se engedte jutni.

„A gyermekek és unokák – támadt rá – másképpen hisznek, mint ahogyan atyáik és nagyatyáik hittek. Az eddigi garázdálkodást ezentúl meg nem tûröm. Ezeket az állapotokat gyökeresen meg kell változtatni. Hallotta a nézetemet, most elmehet.” Ezzel a király otthagyta a püspököt, átment a szomszéd szobába s maga mögött jól becsapta az ajtót. Azzal se törõdött, hogy ha õ egy új egyházat hoz be, akkor a gyermekek és unokák még inkább mást hisznek, mint amit atyáik és nagyatyák hittek.

1850-ben viszont IV. Frigyes Vilmos adott ki rendeletet, hogy „a minisztérium vallásügyi osztálya… az evangélikus egyházi fõtanács nevet viselje”. Ennek az „Evangélikus Egyházi Fõtanácsnak” minden tagját õ nevezte ki, az elnöke nem is volt lelkész, hanem egy jogász és alája tartoztak a tartományi consistoriumok és superintendensek.

A hozzáértõk tudják, hogy a protestáns államok között éppen nemcsak Poroszországban voltak ilyenformák az állapotok. Nekünk pedig ezek után már felesleges is tovább bizonyítanunk azt, hogy a protestantizmusban megtalálható-e az igazságnak az az ismertetõjele, hogy urat maga fölött nem ismer, hogy ember nem rendelkezhet vele, meg nem másíthatja.