Pezenhoffer Antal: Egy igazán dicsõ magyar szabadságharc

Az olvasót talán sokszor lehangolta az a sok emberi gyarlóság, önzés, sõt bûn és gonoszság, mellyel nemzetünk története folyamán találkozott. Bizonyára sokszor jutott eszébe, hogy talán mégse hasznos az ilyenfajta történetírás, mert valóban káros a nemzeti önérzetre. Hogy tudjuk ugyanis szeretni és becsülni nemzetünket, mikor csupa önzés és bûn a története? Mikor egy olyan kiváló uralkodóháznak, melyet Isten csak jókedvében adhatott az emberiségnek, csak rosszul fizetett, sõt egyenesen olthatatlan gyûlöletet táplált ellene szívében? Mikor így köszönte meg neki nemcsak azt, hogy újra katolikussá tette, hanem még azt is, hogy ezeréves határait visszaszerezte; amit visszaszerzett végig megtartotta számára, sõt integritásunk védelmében vesztette el trónját is, sõt két tagja: I. Albert és Ferenc Ferdinánd miatta pusztult el vagy halt vértanúhalált?

Nemzetünk igazi története olvasatára azonban csak azért jutnak eszünkbe ilyen lehangoló gondolatok, mert - annak ellenére, hogy a romanticizmus már rég idejét múlta s az irodalomban is és az élet minden terén rég a realitások korát éljük - nemzetünk történelme tekintetében még mindig álmodozók vagyunk, az ostoba kendõzések világát éljük s azt gondoljuk, hogy - legalább akkor, ha nemzetünk történelmérõl van szó - mint minden tudományban, a történelemírásban is nem egyedül az igazság kiderítése és közlése a cél, hanem a "hazafias" szellem ápolása. Pedig ez az új történelem is a hazafias (most már nem idézõjelben) szellemet ápolja, csak nem az igazság és a tárgyilagosság rovására.

Többször rámutattam már, hogy a hazafiasság ápolásának nem lehet az igazságtól eltérõ útja. Ha a kettõ egymástól elválik, csak a hazafiasság ihatja meg a levét. Sõt a kettéválás megengedésének még a gondolata is vérig sértõ a magyar hazára és a hazafiasságra. Lehet-e ugyanis nagyobb nemzetgyalázás, mint azt gondolni, hogy a magyar nemzetet az igazság útján nem lehet szolgálni? Hogy hazudni, vagy legalábbis elhallgatni, mellébeszélni kell, mert másképp nem lehet a magyar hazafias érzést ápolni?

Nem, nem így van a dolog. Csak logikus gondolkodás és helyes erkölcsi érzék kell, azaz az igazság helyes ismerete, s mindjárt világossá válik, hogy a tõlünk ismertetett történelmi igazság s a helyes nemzeti önérzet nagyon szépen összeegyeztethetõ, sõt másképpen a dolog el se képzelhetõ. Nincs bûnös és nincs ártatlan nemzet, csak bûnös és ártatlan egyének vannak. Nemzetek és népek között legfeljebb csak az a különbség lehet, hogy vannak kevésbé és vannak jobban bûnös, kevésbé vagy jobban ártatlan népek és nemzetek. Az emberfajták ugyanis akár testileg, akár lelkileg, csak árnyalatokban különböznek egymástól, nem lényegileg. Az ember-egyének azonban, ha testileg nem is, de lelkileg, erkölcsileg, jellemileg lényegesen különböznek egymástól. Hiszen hitünk azt tanítja, hogy egyesek közülük üdvözülnek, mások örökre elkárhoznak. Ez pedig nem lenne lehetséges, ha egyformák lennének vagy erkölcsileg is csak árnyalatokban különböznének egymástól. Az azonban, hogy egy embercsoport, egy fajta, egy nemzet, csupa vagy legalább többségében jó és nemes lelkû, egy másik emberfajta vagy nemzet pedig merõben, vagy legalább többségében gonoszokból álljon, nem lehetséges, mert mindez az emberek szabad akaratától, nem pedig az õsöktõl öröklött csírasejtektől vagy génektõl függ. Az éghajlat vagy a gazdasági tényezõk befolyásáról ugyanezt kell mondanunk. Ezek is befolyással vannak erkölcsi cselekedeteinkre, de nem eldöntõ befolyással. Mikor tehát történelmünk folyamán nemzetünk bûneit látjuk, józan ésszel nem juthat eszünkbe, hogy ez nemzeti szégyen s a mi helyünkben egy más nép, egy más nemzet másképpen, nemesebben, önzetlenebbül viselkedett volna. Legfeljebb arról lehet szó, hogy egy árnyalattal talán nemesebben. De természetesen arról is éppúgy lehet szó, hogy egy árnyalattal még nálunk is hitványabbul.

Nem a magyar, az osztrák vagy a román nép rossz, hanem az emberiség az. A magyar nemzet történelmünk folyamán vázolt nagy önzésén, rosszaságán csak az lepõdhet meg, aki sose hallott a kereszténység egyik alaptanáról, az eredeti bûnrõl, vagy ha igen, egészen megfeledkezik róla. Ádám és Éva ivadékai természetüknél fogva rosszra hajlanak. Ez a tulajdonságuk már velük születik. A kereszténységnek ez az elméleti tana annyira igaz a gyakorlatban is, annyira realitás, hogy minél idõsebb valaki, tehát minél hosszabb idõ óta érintkezik emberekkel, annál jobban meggyõzõdésévé válik, annál jobban tudja ezt valaki, minél több dolga volt már emberekkel. Csak a tapasztalatlan fiatal csodálkozik azon, hogy az emberek önzõk, irigyek, kényelmesek, bosszúállók, erkölcstelenek, ösztöneik rabjai. A tapasztalt ember - éppen ellenkezõleg - azon csodálkozik, hogy vannak (mégpedig elég szép számmal vannak) ártatlan, önzetlen, nemes lelkû emberek is. Õ inkább arra hajlamos, hogy ilyen emberek talán nincsenek is.

A papok bûnein való oly gyakori botránkozásoknak is ez a tévedés, ez a tapasztalatlanság az oka. Mivel ugyanis az emberek gyarlók, sõt bûnösök, világos, hogy a papok, sõt a püspökök s még a pápák is azok. (Gyarlóságaik még a szenteknek is voltak. Ember nem lehet egész tökéletes.) Aki tehát azt kívánja, hogy aki pap, annak még gyarlósága se legyen, de legalábbis bûne semmiképpen se, s mikor látja, hogy mégis van, megbotránkozik, sõt hitében inog meg, az csak gyerekes tapasztalatlanságról vagy (még gyakoribb ok) rosszakaratáról, a papság elleni elvi gyûlöletérõl tesz tanúságot. (A becsület és erkölcs hivatalos képviselõit szinte elvbõl gyûlölni azonban nem éppen hízelgõ következtetésekre okot adó tulajdonság valakiben.)

A papoktól tehát józan ésszel nem abszolút és kivétel nélküli feddhetetlenséget, hanem csak a nem papoknál magasabb erkölcsi színvonalat lehet és kell követelni. Természetes, hogy ez is csak az átlagra vonatkozik, mert lehetnek, vannak is és mindig is lesznek olyan papok is, akik kivételesen még az átlagos színvonalat se ütik meg, sõt a - corruptio optimi, pessima - (legjobb, ha elromlik, legrosszabbá válik) közmondás alapján még az emberi elvetemültség díszpéldányai is lehetnek közöttük.

Mivel eddig történetírásunkban hazafias hõseink: a Hunyadiak, Bocskaiak, Bethlenek, Rákócziak, Zrínyiek, Széchenyiek, Kossuthok, Petõfiek nemcsak egészen gáncsnélküli lovagok, hanem egyenesen az éteri tisztaságok magasságában lebegõ, szinte földöntúli lények voltak, kiknek szerintünk minden gondolata a nemes, a jó, a hazafias eszmény szolgálatában állt, viszont fõpapjainkban: Az Estei Hippolitokban, a Bakócz Tamásokban, Szalkay Lászlókban, Cesarini Juliánokban, a reneszánsz pápákban, sõt még a Szelepchényi Györgyökben, Scitovszky Jánosokban és Hám Jánosokban is (aki egyenesen szent volt) mindig kedvteléssel, s titkos kárörömmel mutatott rá a gyarlóságokra, a közvélemény s kivált a tapasztalatlan ifjúság, önkéntelenül is arra a meggyõzõdésre volt kénytelen jutni, hogy a fõpapok sokkal rosszabbak voltak, mint a magyar hazafiak.

Tudvalevõ, hogy nálunk az Egyház még annyira se volt független az államtól, mint más országokban. Nálunk nemcsak nem egyedül az Egyháztól függött, hogy melyik papból legyen püspök, hanem még az Egyház és az állam közös elhatározásától se függött ennek eldöntése. Nálunk a mohácsi vész elõtt körülbelül száz év óta már a király egymaga nevezte ki a magyar püspököket, sõt a mohácsi vész elõtt már mi olyan törvényt is hoztunk, hogy amely pap Rómától fogad el egyházi javadalmat, az vízbe fojtassék. Nálunk a püspökök kinevezésében a pápa számára csak az az inkább csak külsõségekben álló jog maradt meg, hogy a királytól kinevezendõ püspök személye ellen erkölcsi kifogást tehetett, de természetesen csak akkor, ha kifogásait bizonyítani is tudta.

Mi ezzel a helyzettel annyira meg voltunk elégedve, hogy ha talán vízbe már nem is fojtottuk volna azt a papot, aki a pápától, azaz az Egyház fejétõl fogad el egyházi méltóságot (egyébként könnyû volt ilyen "mérsékelteknek" lennünk, mert hiszen magától a pápától kapni egyházi kinevezést gyakorlatilag lehetetlen volt egy pap részére), de ahhoz a felfogáshoz végig ragaszkodtunk, hogy itt a magyar közjoghoz tartozó fontos magyar kiváltságról van szó, melyhez körömszakadtáig ragaszkodni hazaias magyar kötelesség. De azért mégis az Egyház, nem pedig a magyar közjog vagy Mátyás király szégyenének tartottuk, hogy nálunk Bakócz Tamások és Szalkay Lászlók, sõt kilencéves Estei Hippolitok is lehettek prímások, s nem jutott eszünkbe, milyen cinikus képmutatás éppen nekünk, mint az Egyház szégyenén röhögni az ilyen kis Hippolitokon és botránkozni a Bakócz Tamásokon.

"Még ha csak 50%-át hittem is el, amit írtak" - írta 1949-ben egy olyan érettségizõ tanítvá- nyom, aki mindig szeretett a történelemmel foglalkozni, és történelmi munkákat olvasni, "akkor is szomorú következtetést voltam kénytelen levonni a középkori fõpapságról. Nagy részükre (tisztelet a kivételnek) nyugodtan rá lehet mondani, hogy vizet prédikáltak és bort ittak." Nem írt és nem is írhatott volna ilyeneket ez az akkor ugyan már kommunista hatás alatt álló, de egyébként igazságszeretõ és nemes lelkû fiatalember, ha olyan történelmi mûveket olvashatott volna, melyekben Mátyás királyról, Bocskairól, Bethlenrõl, Rákóczi Györgyrõl, sõt Rákóczi Ferencrõl, Zrínyi Miklósról (mind a szigetvári hõsrõl, mind a költõrõl), Balassi Bálintról, Wesselényirõl, Kossuthról és Petõfirõl is benne lett volna mindaz, amit mi itt róluk közöltünk. Azért írtuk meg tehát mi a rosszat is még róluk is, hogy az olvasó ne torzképet kapjon, hanem az igazságot ismerje meg. Hogy láthassa, milyen gyarló teremtménye Istennek az ember s milyen gyarló akkor is, ha lángelme, sõt ha egyébként lelki kiválóságokkal is rendelkezik. De akkor, ha a fõpapokról csak a rosszat jegyzik fel, a fõpapok ellenfeleirõl pedig csak a jót, akkor nem csoda, hogy az ifjú, sõt a közvélemény megrendül hitében s kénytelen egyházellenessé válni.

A fõpapok azért voltak sokszor olyan nagyon gyarlók, mert minden ember ilyen nagyon gyarló. De ezt a fiatalember legtöbbször nem tudja. Pedig nagyon üdvös lenne, ha már fiatalon is tudná, mert a tudásával igen sok keserû csalódástól kímélhetné meg magát az életben. Ha egyszer az ember természeténél fogva nagyon gyarló, világos, hogy a fõpapok közt is szép számmal voltak olyanok, akik életük végéig olyanok maradtak, mint amilyennek születtek, azaz gyarlónak. Kivált mikor többnyire nem is az Egyháztól függött, hogy melyik papból legyen fõpap, hanem az államtól. Ezért kell a történelemnek az igazságnak megfelelõen embereket állítania olvasói elé, nem pedig félisteneket, akik nincsenek és sose voltak. És ha a haza és a történelem hõseirõl is közöljük nemcsak a jót és a rendkívülit, hanem a rosszat és a mindennapit is, akkor egyszerre nem találjuk az Egyház "feudális" fõpapjait olyan ördögieknek, sõt még csak olyan szégyenleteseknek se, mint az ilyen "pártos" történetírás miatt eddig találtuk.

A fõpapok tekintetében ugyanis, sajnos, nemcsak kommunista parancsra lett "pártos", hanem mindig is az volt a történetírás. Ha nem vagyunk pártosak, akkor a feudális fõpapok is mindjárt fel tudják venni a versenyt még történelmünk nagyjaival is. Olyan kegyetlenséget, mint Balassi Bálintról vagy a szigetvári hõsrõl; olyan bujaságot és jobbágyelnyomást, mint a híres és jobbágyvédõ "árvízi hajósról" (Wesselényi); olyan pénzvágyat és anyagiasságot, mint Rákóczi Györgyrõl, vagy a szigetvári hõsrõl; olyan tág lelkiismeretet és olyan tömeges esküszegéseket, mint Bocskairól, Bethlenrõl, Rákóczi Györgyrõl; olyan jellemtelenséget, mint Thökölyrõl vagy Kossuthról; olyan mérhetetlen dicsõségvágyat, mint Zrínyirõl, a költõ- rõl; a feudális fõpapoknak még salakjáról se tudunk felhozni.

Ha hõseinknek nemcsak ragyogó tulajdonságait, hanem hibáit is, tehát valóságos énjüket nézzük, akkor mindjárt megtanuljuk tisztelni annyira gyûlölt Habsburgjainkat is. Róluk se mondhatjuk, hogy semmi se igaz abból a rosszból, amit rájuk fognak, mert hiszen õk is emberek, tehát bûnösök voltak, a feudális fõpapok becsületét se menthetjük meg úgy, hogy egyszer ûen megállapítjuk, hogy minden rossz, amit rájuk fognak, egyszerû rágalom, de igenis, meg tudjuk védeni a becsületüket úgy, hogy megmutatjuk, milyenek voltak ugyanakkor mások, a nem-fõpapok, és a nem-Habsburgok. Akkor tudomásul vesszük ugyan, hogy a feudális fõpapok is Ádám bûnös ivadékai voltak, de azt is megtudjuk, hogy õk Ádám sokkal kevésbé bûnös ivadékai, mint akár a mi nemzeti hõseink.

Ha a Hunyadiaknak, Bethleneknek, Rákócziaknak és Kossuthoknak csak erényeirõl és eszményi fennköltségérõl volt szabad tudnia a magyar közönségnek, a fõpapok közül pedig, ha elméletben volt is szabad tudni erényeikrõl, gyakorlatilag azonban mégis úgyszólván csak a Hippolitokról és Bakóczokról tudtunk, sõt még a Pázmányokról is elsõsorban azt a mondá- sukat, hogy Magyarország inkább legyen pusztaság, mintsem eretnekek lakják, szükségképpen torz fogalmakat nyertünk a kérdésben, az Egyház és vezetõi iránt pedig kénytelenek voltunk igazságtalanok lenni.

Már csak a fõpapság tárgyilagos megítélésének lehetõvé tétele miatt is kötelességem volt nemzeti nagyjainknak a hibáira is rámutatnom. A magyar közönség ugyanis csak így láthatta meg az igazat s tudhatta meg, hogy fõpapjaink még annak ellenére is, hogy nem az Egyház, hanem erre illetéktelenek és sokszor politikai érdemekért emelték ki õket az alsópapság soraiból, különbek voltak nemzeti nagyjainknál. Nekik sokkal kisebb bûneik voltak, mint a Bocskaiaknak, Bethleneknek, Rákóczi Györgyöknek, Thökölyeknek, Wesselényieknek, Kossuthoknak, Petõfieknek, Adyknak, József Attiláknak, sõt Balassi Bálintoknak; de még a Zrínyiekhez, Rákóczi Ferencekhez, Széchenyiekhez és Deákokhoz viszonyítva sincs szégyenkezni valójuk még legrosszabb hírû fõpapjainknak se.

Ez egyébként természetes és magától értetõdõ dolog is (hiszen ha nem így lenne, akkor maga az Evangélium lenne rossz) s ezért nem is jelent semmi különös szégyent se Zrínyire, se Széchenyire, se Deákra, de hát mégis kénytelenek voltunk mindezt külön bebizonyítani, mert mi - sajnos - egész másképpen tudtunk mindent, mint ami egészen magától értetõdõ. Olyan bûnöket, melyeket a tõlünk eszményinek tartott Wesselényirõl, Zrínyirõl (a szigetvári hõsrõl), Balassi Bálintról vagy Kossuthról megállapítottunk, még a Bakócz Tamásokról vagy Estei Hippolitokról se tud senki bebizonyítani.

Ha most a pápák és fõpapok bûneirõl visszatérünk a nemzet bûneire, ismételjük, hogy ezek nem a magyar nemzet, hanem az emberiség bûnei. Nincs tehát rajtuk semmi különös szégyellnivaló. A nemzeti önérzet is csak akkor csökkenhet meg bennünk miattuk, ha nincs kellõ ítélõképességünk és emberismeretünk s nem látjuk a dolog okait és kapcsolatait. Szégyen, hogy mi a világ legjobb uralkodóházának, mely ráadásul a mi évszázados, legyõzhetetlennek hitt ellenségünket megtörte s ehhez - minek alig van párja a világtörténelemben - alig számba vehetõ ellenszolgáltatás nélkül idegenbõl hozott ide erõt, ádáz gyûlölettel fizettünk. De mindjárt megszûnik a szégyenünk, ha azoknak, akik minket emiatt korholnak, eszükbe juttatjuk, hogy a franciák is épp ily ádázul gyûlölték királyukat, a becsületes, a jóságos, a nemes lelkû XVI. Lajost, sõt õk - amit mi egy Habsburggal se tettünk meg - õt még meg is gyilkolták. Ezt mi csak egyes erdélyi fejedelmekkel tettük meg (Báthory Gábor, Báthory Endre), de ekkor se a legnemesebb lelkûekkel. S nálunk ekkor se maga a nemzet gyilkolt, mint a francia forradalomban, hanem csak egyesek, s nem "törvényesen" és elõre megfontoltan, mint a franciák, hanem hirtelen indulatból.

Igaz, hogy mi nem is kerültünk soha olyan helyzetbe, hogy Habsburgot meggyilkolni módunkban lett volna, de én azt hiszem - s akik ismerik a magyart, bizonyára nagyrészt egyetértenek velem ebben -, mi a királyunkat minden ádáz gyûlöletünk ellenére akkor se gyilkoltuk volna meg, ha módunkban lett volna. Azt azonban semmiképpen se tettük volna meg, amit a franciák megtettek, hogy nemcsak a királyt, hanem még a feleségét és a nõvérét is "törvényesen" és elõre megfontolva gyilkoljuk meg, sõt még a kisfiát is, ha ezt nem is közvetlenül. Mindezt csak a bolsevikok tették meg a cári családdal. Náluk különbnek lenni talán nem olyan nagy dicsõség, de a franciáknál, angoloknál igen. Az angolok is meggyilkolták ugyanis egyik királyukat, ha õk ezt nem is az annyira nemes lelkû királyukkal tették, mint a franciák. Külön nagy szégyen a magyar katolikusokra, hogy ebben a félévezredes ádáz Habsburggyűlöletben még õk is részt vettek és részt vesznek. Noha Isten után egyedül a Habsburgoknak köszönik, hogy vannak, de azt feltétlenül, hogy az ország lakosságának ma majdnem háromnegyed része hozzájuk tartozik. Szégyen a magyar katolikusokra, hogy hazafias eszményeik nekik is a Bocskaiak, Bethlenek, Rákócziak, de legfõképpen hogy Kossuth és Petõfi (de hogy a legnépszerûbb költõnk Petõfi, az nem szégyen, hanem természetes); szégyen a magyar katolikusokra, hogy egy magyar embernek sincs annyi szobra, mint Kossuthnak, hogy minden magyar falu vagy város fõtere vagy fõutcája Kossuth nevét viseli, vagy hogy nemzeti ünnepükké éppen március 15-ét tettük, mert mindez azt bizonyítja, milyen keveset számít e nép életében a katolicizmus.

Ha azonban e tekintetben összehasonlítjuk magunkat a nálunk sokkalta katolikusabb Franciaországgal s látjuk, hogy az õ nemzeti ünnepük is éppen a Bastille lerombolása, tehát az istentelen forradalom kitörésének napja lett, sõt hogy ez a "grande nation2 [nagy nemzet] már rég hivatalosan is szakított a katolicizmussal, akkor mindjárt nem lesz olyan nagy a magyar katolicizmus szégyene.

Hát még ha a Franciaországnál is katolikusabb Olaszországra vetjük tekintetünket, mely központja a katolicizmusnak, haszna van belõle anyagilag is, sõt majdhogynem belõle él, s mégis azt kell látnunk, hogy minden városának s falvának fõutcája vagy tere itt is annak a Viktor Emánuelnek s Garibaldinak a nevét viseli, akik az Egyház sokkal ádázabb ellenségei voltak, mint a mi protestáns Kossuthunk vagy Petõfink!

Ekkor látjuk csak igazán, hogy az ember az, aki rossz, nem pedig a magyar, sõt azt kell mondanunk, hogy más ember talán még rosszabb, mint az a katolikus magyar, akinek katolikus létére is az önzõ Bocskai, Bethlen, Rákóczi Kossuth lett a nemzet hõse. Ne féltse tehát a mi megállapításainktól senki se a magyar nép becsületét, se a nemzeti önérzetet.

Igaz, hogy azt a közismert dicsõségünket, melyet a külföld is elismer, ti., hogy keleti hatalmas ellenségeitõl mi védtük meg a kereszténységet és a nyugati kultúrát, történelmünk ismertetése folyamán ugyancsak meg kellett tépáznunk, mert láttuk, hogy a magyarság többsége egyáltalán nem vett részt a török világhatalom megtörésében, sõt ez a szégyen csak szorosan a törökre vonatkozik, a kereszténységnek és a nyugati kultúrának azonban más keleti ellenségei is voltak, mert tatárok, mongolok is voltak a világon. De még a törökre is csak részben igaz. A mohácsi vész elõtt ugyanis még egységes volt a nemzetünk a török elleni küzdelemben s a katolikus magyarokban, legalábbis a dinasztiához hû igazi katolikus magyarokban késõbb se és sose volt hiba e tekintetben (Zrínyi, Dobó, Losonczi, Szondi, Jurisics, Thury stb.). Ne feledjük azt se, hogy ha a királyhû katolikus magyarok kevesebben is voltak, a hivatalos, a törvényes, az alkotmányos Magyarországot mindig õk képviselték.

Rá kell mutatnom itt arra is, hogy a kuruc fegyverletétel, tehát 1711 óta, már meg is szûnt a magyar nemzet e lelki kettõssége. Ez idõtõl kezdve körülbelül 100 évig egységes a nemzet lelke, nincsenek Habsburg-párti és Habsburg-ellenes magyarok, hanem mindenki, katolikus és protestáns magyar egyformán, a törvényes hatalom elleni lázadásokról, nem pedig szabadságharcokról beszél, és egyformán elítéli ezeket. Annyira így van ez, hogy láttuk, hogy Thaly Kálmánt egyenesen undor fogta el az 1711 utáni kútfõk és történelmi emlékek tanulmányozása közben, annyira minden a lojalitástól csöpög s még a XVIII. század második felében író és szintén protestáns Bél Mátyás is mint bûnös lázadóról beszél Rákóczi Ferencrõl.

A mi történetírásunknak és irodalmunknak s ennek hatására aztán közvéleményünknek erõs és mind általánosabbá váló Habsburg-ellensége csak a XVIII. század legvégén hozzánk jutó istentelen "felvilágosultság", s még erõteljesebben a XIX. század nemzeti mozgalmainak hatására kezdõdött, melynek viszont a francia forradalomból folytak, tehát csak 150 éves múlttal bír.

Az a múlt tehát, melyet én ebben az új történelemben a nemzettõl "elperelek", mindössze csak 150 évet jelent. S ha igaz az, hogy ezt a 150 évet én perelem, éppoly joggal mondhatom azt is, hogy valójában nem a 150 éves múltat perelem el, hanem a 150 év elõtti múltat perelem vissza.

1800-tól kezdve a magyar nemzet vallástalan irányzatok hatására múltja megítélésében új útra tért. Én itt azt mutattam ki, hogy ez az irányváltozás téves volt, s azért szólaltam fel, hogy térjünk vissza újra az eredeti, katolikus, józan, forradalomellenes és építõ régi felfogáshoz, mert az a helyes és az felel meg a történelmi igazságnak és a keresztény életfelfogásnak egyaránt.

Nem kiábrándító tehát ez az újítás és közel se oly sértõ a magyar önérzetre, mint gondoljuk. Hiszen nem arról van szó, hogy hamis ideáljai helyett olyanokat állítsunk szeme elé példaképül, akiket nem lehet leleplezni, mert valódi ideálok. Bocskai, Bethlen, Thököly, a Rákócziak, Martinovics, Kossuth, Petõfi és Ady csak egy katolikus-ellenes, istentelen és forradalmi alapon álló nemzetnek lehetnek ideáljai, annak is csak akkor, ha meghamisítja a történelmet. Õk csak a francia forradalom eszméinek elterjedése és elfogadása után és miatt lettek a mi nemzeti ideáljaink, egy vallástalan s különösen katolikus-ellenes kor hatására. Azóta azonban sokat haladt és változott a világ. Ezek a nemzeti ideálok - mint jól láttuk - sokkal jobban illenek a bolsevista "népi demokráciába". Az rá is tette õket bankóira, kitüntetéseire, (Kossuth-díj), intézményeire (Kossuth és Petõfi rádió, Zrínyi és Rákóczi katonai iskola stb.), de semmiképpen se valók a bolsevizmust legyõzött magyar nemzetnek. Mikor ezek a tõlünk kifogásolt nemzeti ideálok ideálok lettek, minden mûvelt ember vallástalan volt vagy legalábbis Róma- és katolikus-ellenes. Ma már nem így van. Ma már még a protestánsok se nagyon azok. Világos azonban, hogy egy teljesen megváltozott kornak nem lehetnek ugyanazok az ideáljai, akik a nagy változás elõtt voltak, még ha nem is volnának bizonyíthatók róluk olyan szégyenletes dolgok, mint amilyeneket mi ezen ideáljainkról bebizonyítottunk. Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy a bolsevizmus csak taktikából, csak szemfényvesztésből ûzte a Kossuth- és Petõfi-kultuszt, mint ahogyan a nemzeti zászlót és a nemzeti himnuszt is használta azért, mert okult az 1919-es elsõ kommunizmus elleni nagy ellenszenven, mely még teljesen vörös és nyíltan nemzetközi volt. Ezért és csak ezért használta második uralma alatt a vörös mellett a nemzeti zászlót is és az internacionálé mellett a magyar himnuszt is. Ha csak taktika lett volna Kossuth és Petõfi kultusza s tisztán csak azért történt, hogy a magyar hazafias érzést is szolgálatába állítsa, miért nem csináltak akkor a kommunisták legalább taktikából Szent László- és Szent István-kultuszt is? Miért viselkedtek akkor irántuk olyan undorral, hogy még érdekbõl se tudtak hozzájuk jó képet vágni? Miért nem tudtak akkor például Pázmány Péternek legalább irodalmi érdemeiért és törzsökös magyar stílusáért megbocsátani legalább annyira, hogy ha Pázmány-kultuszt nem is ûztek volna, annyira mégis le tudták volna gyõzni ellenszenvüket, hogy legalább azt az egyetemet, melyet tagadhatatlanul õ alapított, meghagyják a nevén?

Azt is mindenkinek el kell ismernie, hogy a kommunisták Habsburg-gyûlölete se csak azért oly nagy, hogy a hazafiaknak kedvükben járjanak s megnyerjék vele õket maguknak. Kétségtelen ugyanis, hogy ez a gyûlölet a kommunistákban olyan nagy és olyan ádáz volt, hogy valóban szívük legmélyérõl jött, s felülmúlt minden régi "hazafias" Habsburg gyûlöletet. Ha például a sztálinizmus fénykorában, mikor én ezt az új magyar történetet írtam, felfedezték volna a kéziratomat, olyan sajtóhadjáratot indítottak volna ellene és olyan gyûlölettõl tajtékoztak volna ellenem, amilyent még õk is keveset produkáltak addig. S azt se feledjük, hogy a szociáldemokraták már Ferenc József idejében is mindig megkoszorúzták Petõfi szobrát március 15-én, pedig az akkori szociáldemokraták még a mai bolsevikoknál is istentelenebbek és nemzetközibbek voltak. Vajon ez is és már ekkor is álnokul csinálták, nem pedig azért, mert jól tudták, hogy Petõfi forradalma és az õ forradalmuk lényegében azonos, egy és ugyanazon eszmének, ugyanazon rossznak két különbözõ fejlõdési foka?

Ma azonban már egy új, egész nagyjelentõségû ok miatt is lemondhatunk könnyû szívvel 48 és március 15-e dicsõségérõl, s nemzeti dicsõség helyett minden nagyobb baj nélkül tarthatjuk akár nemzeti szégyenünknek is. Azóta ugyanis szereztünk már helyette nemzetünknek 1956. október 23-mal olyan dicsõséget, mely valóban dicsõség: mely az marad akkor is, ha a történelmi igazság és tárgyilagosság még oly fényes reflektorával vesszük is vizsgálat alá. Az 1956. október 23-án kezdõdött szabadságharc valóban világraszóló és világviszonylatban is egyedülálló dicsõsége nemzetünknek s a keresztény erkölcsi törvények szigorával mérve is hõstett. Az 1956-os világraszóló magyar szabadságharc nem a törvényes hatalom elleni s ráadásul adásul nem bûnös szenvedélyek, fõként nem a gyûlölet fegyvereivel megvívott harc, tehát nem forradalom volt, hanem valóban nemes szabadságharc a törvénytelen, bitorló, idegen hatalom ellen nemes eszmények védelmében, a bûn, a hazugság, az elnyomás, az igazságtalanság megvetésének és utálatának hatása alatt s véres csak azért volt, mert a bitorló fegyvert használt, sõt vérfürdõt csinált.

Érdekes, hogy 48-cal kapcsolatban, noha forradalmat csináltunk, sértõnek tartjuk a "forradalom" szót, tiltakozunk ellene és a "szabadságharc" elnevezést követeljük. 1956-ban pedig, mikor csakugyan a legeszményibb szabadságharcot vívtuk, mikor tehát valóban sértõ a "forradalom" szó használata, mindenki "forradalmat" emlegetett, mindenütt "forradalmi" bizottságokat alapítottunk, mert ma már forradalmat csinálni tartjuk dicsõségnek.

Sajnos ez már az évtizedes kommunista propaganda hatása rajtunk. Szégyenletes eszmezavar jele ugyan, de ezt se kell szégyellenünk, hiszen még Truman, az Egyesült Államok elnöke, is e fogalomzavarban szenvedett. Egyik beszédében ugyanis õ is azt fejtegette, hogy Amerika képviseli az igazi forradalmat, nem a szovjet. Tehát a "forradalom" szón õ is valami jót, valami nemeset, valami dicsõt értett. Pedig hát ezt a dicsõséget nyugodtan átengedhette volna a szovjetnek. Az ugyanis, ami forradalom, nem lehet jó, nem lehet nemes, nem lehet dicsõ, mert ez mindig szégyenletes, mindig a "cél szentesíti az eszközt" elve alapján jár el és legfeljebb a fiatal kor, s a vele járó mámor és ítélõképesség menti úgy-ahogy a benne való részvételt.

Ezt bizonyítja még Balzac ismert, a forradalom mellett szóló szellemes mondása is: "Aki 20 éves korában nem forradalmár, az gazember, de aki még 40 éves korában is az, az õrült." E mondásban megtaláljuk az igazságot is, meg a forradalom javára szóló, de a józan ésszel ellenkezõ, tehát ostoba elfogultságot is. Mit ért Balzac 40 éves férfi alatt? Bizonyára az olyan józan embert, akit tetteiben a tiszta ész és érett megfontolás vezet. Balzac tehát azt mondja, hogy forradalmár csak éretlen, tapasztalatlan, mámoros ember lehet. De ha ezt tartja, miért mondja akkor azt is egyúttal, hogy aki már 20 éves korában is józan, okos és megfontolt, az gazember? Hol itt a logika?

Talán fiatal korban nem is szabad vagy szégyen józannak s okosnak lenni? Az okos fiatalt Balzac egyenesen gazembernek bizonyára azért tartja, mert ez az okosság ellenkezik a fiatalság természetével, okául pedig mást nem tud elképzelni, mint csak az önzõ számítást. De hát mióta lett az, aki az eszére hallgat, önzõ s így ellenszenves. A józanság csak beteglelkû embernek lehet ellenszenves.

Azonkívül Balzac teljesen elfelejti, hogy katolicizmus és katolikusok is vannak a világon. A katolicizmus azonban azt jelenti, hogy az emberiség Krisztus megváltásának eredményeként (mint számára mérhetetlenül nagy kincset) bír egy intézményt, mely neki az élet minden viszonylatában megmondja, mi az igazság, tehát mi a helyes. Aki tehát rá hallgat, nem téved. Ha a katolikusok hallgatnak az Egyházra, akkor õk már 20 éves korukban is tudják azt, amit mások csak 40 éves korukban látnak tisztán, tehát õk már 20 éves korukban se forradalmárok, sõt a forradalmat már ekkor éppúgy lenézik és megvetik, mint mások 40 éves korukban. De mi címen nevezzük az ilyen 20 éveseket gazembernek?

Lám, csak ennyire okos egy szellemes francia, aki lángelme ugyan, de katolikus létére se hallgat az Egyházra!

Forradalom (idegen nyelven: revolutio) annyit tesz, mint felfordulás, az pedig semmiképpen éppen se lehet jó. Forradalmon az olyan társadalmi mozgalmat értjük, mely a törvényes rend ellen lép fel s ráadásul törvénytelen eszközökkel: túlzással, szenvedéllyel, gyûlölettel, rágalommal, rablással, gyilkossággal, terrorral, felforgatással. Forradalmár az, aki fellázad a jogrend ellen s azonnal és erõszakos, bûnös eszközökkel akarja elérni azt, amit lassúbb ütemben törvényes eszközökkel is elérhetne. Világos, hogy forradalmár voltával senki se dicsekedhet még akkor se, ha mindezt jó szándékkal teszi s ha tette a sok rossz, bûn és igazságtalanság mellett jót is eredményez.

1956. október 23-án nálunk nem forradalom tört ki, hanem szabadságharc. Hiszen nem a törvényesség ellen robbant ki, hanem a törvényesség érdekében. Az is érdekes, hogy - ismét csak a 12 éves bolsevik népnevelés mérgezõ hatásaként - 1956-os szabadsághõseink vezetõi, akik magukat forradalmároknak nevezték, az "ellenforradalmár" szó ellen is tiltakoztak. Az ellenforradalmárságot szégyennek tartották magukra. Pedig hát, ha a forradalom rossz - pedig láttuk, hogy rossz -, akkor az ellenforradalom viszont jó. Az ellenforradalom ellen legfeljebb azon a címen lehet kifogást tenni, ha a jót õ is a forradalmak bûnös eszközeivel akarja elérni. Ha így lenne, az ellenforradalom is rossz lenne, de mindenesetre akkor is kisebb rossz, mint a forradalom, melynek nemcsak az eszközei rosszak, hanem maga is rossz. Kétségtelen azonban, hogy az ellenforradalom fogalmához nem tartoznak hozzá szükségképpen a bûnös eszközök, s amennyiben ezek benne is elõfordulnak, mert többnyire ebben is szerepel a gyûlölet, azt is érthetõvé, vagy legalább menthetõvé teszi az, hogy a gyûlölet váltotta ki a gyûlöletet s a forradalom féktelensége és bûnei az elkeseredést s a vele járó megtorlást. Ez esetben az ellenforradalmat se helyeselhetjük teljes egészében, de viszont bûneit megérthetjük, ha nem is helyeselhetjük.

De hát nem az elnevezés a fontos. Ez 1956-ban csak egy kis szépséghiba volt. Fogalomzavar, de "a tettek hõ nyarában" nem a fogalmak, annál kevésbé az elnevezések számítanak. A valóság az, hogy Magyarországban 1956-ban ellenforradalom volt, a bolsevik forradalom elleni hõs küzdelem. Igazi, dicsõ szabadságharc volt egy hatalmas elnyomó idegen hatalom ellen, mely ezt a bûnös forradalmat hazánkban megcsinálta és "vívmányait" itt védte. Dicsõ volt ez a szabadságharc, hasonlíthatatlanul dicsõbb, mint a 48-as, még akkor is, ha az is valódi szabadságharc, nem pedig forradalom lett volna.

A március 15-i ifjakban olyan mérsékelt és óvatos volt a lelkesedés, hogy úgyszólván minden szemtanú s maguk a szereplõk is azt hangsúlyozták, hogy néhány szakasz katonaság egész könnyûszerrel beléjük fojthatta volna a szót. Az 1956-os szabadságharc heve azonban olyan nagy volt, hogy még a vad, mindenre elszánt, a hõsök százait barbár és kíméletlen vadsággal legépfegyverezõ ávósok ezrei és az országban jelen levõ orosz hadsereg vérben gázoló páncélkocsijai se tudták vérbe fojtani.

Azok a - láttuk - teljesen alap nélküli legendák, melyeket a "hazafias" propaganda népünk körében a 48-as gyerek-, sõt leányhonvédekrõl elterjesztett, 1956-ban a legridegebb, illetve a legfelemelõbb valóság voltak. 1956-ban valóban annyira seregestõl haltak hõsi halált gyerekek és leányok, hogy nem volt még szabadságharc a világtörténelemben s azt hiszem nem is lesz soha, melyek hõsi halottai közt olyan arányban voltak gyerekek és leányok, mint ebben az 1956-os dicsõ keresztény és magyar szabadságharcban.

Március 15-én egy maroknyi csapat indított akciót, amely mögött még az a mérsékelt tömeg is csak azért állt, ami állt, mert véletlenül éppen vásár volt Pesten. 1956-ban Budapesten október 23-án este 200.000 fõnyi tömeg kezdte a tüntetést s olyan lelkesedés és hév tüzelte, olyan bizonyos volt igazában s akkora volt benne a jónak, az igazságnak, a hitnek és a hazának a szeretete, hogy órák alatt legyõzte a már tizenkét éve mûködõ s már minden kezdeményezést és önálló gondolatot legyõzõ terrort, hogy órák alatt - katonaságot és rendõrséget is beleértve - minden magyart a szabadságharc minden kockázatot vállaló hívévé, katonájává és hõsévé tett. Mindez annak ellenére történt, hogy az orosz tankok, harckocsik ott állomásoztak házuk elõtt s a kövezetet vér festette pirosra.

48-ban csak a hazáért folyt a küzdelem, de ezért is csak annyiban, mert azt, amit egy kis türelemmel rövid évek alatt törvényes úton és vérontás nélkül is elérhettünk volna, népszerûség- -hajhászó akarnokok azonnal és mindenáron törvénytelen úton akarták elérni. (Mivel ráadásul még bután is csinálták a dolgukat, a nemzetnek nemcsak haszna nem lett a törvénytelenségből és a vérontásból, hanem csak kára. A szabadság visszanyerése még messzebbre tolódott miatta.)

1956-ban azonban jogunk volt az erõszakra, mert nem volt más mód és remény a szabadság kivívására, mint csak a véres út és mert az a hatalom, mely ellen fellázadtunk, törvénytelen volt. A vérontás tehát nem volt könnyelmû, s a küzdelem, a hõsies elszántság sikerrel is járt. (A siker hiánya nem csökkentené ugyan a hõsiességet, de az emberi természet olyan, hogy csak az a küzdelem imponál neki s azt tudja igazán ünnepelni, ami sikerrel is járt. Valóban, 1956-ban a sikeres küzdelem azt is bizonyítja, hogy ezt nemcsak hõsiesen, hanem okosan is hajtották végre s így a vért nem hiába ontották. Kétségtelen, hogy ez is "valami", sõt éppen ez a dolog lényege.)

48-ban - fényes bizonyítékául annak, hogy a forradalom igazi oka nem a haza, nem a szabadság szeretete, hanem a szereplési viszketegség és az érvényesülés vágya volt - a sérelmek, melyek miatt a lázadás történt, többnyire csak a propagandában voltak meg, de nem a valóságban. 48-ban vallásszabadságért, a felekezeti kisebbségek jogaiért küzdöttek a Habsburgok támogatta magyarországi "klerikalizmus", "ultramontanizmus" és "jezsuitizmus" ellen, noha láttuk, hogy Eötvös Károly adatai alapján is azt kell megállapítanunk, hogy a XIX. század elsõ felében még a svájci kálvinizmus is sokkal nagyobb zsarnoka volt a szabad protestáns felekezeteknek, mint nálunk a Habsburg "klerikalizmus", és Svájcban mégse ragadott senki se fegyvert az elnyomott vallásszabadságért a kálvini fanatizmus ellen.

1956-ban nemcsak a hazáért folyt a küzdelem s a hazáért se csak olyan értelemben, hogy mi rögtön akartuk azt, amit néhány év múlva szabadságharc nélkül is kivívhattunk volna. 1956-ban ugyanis semmi remény se volt számunkra semmiféle szabadságra, ha csak mi magunk ki nem vívjuk. De 1956-ban a hitünkért is küzdöttünk, nemcsak a hazánkért (48-ban inkább a hitünk ellen folyt a küzdelem, legalábbis a katolicizmust illetõen). 1956-ban az igazságért is küzdöttünk a hazugsággal szemben, a jobb jövõ reményében egy mindent megfojtó lehetetlen gazdasági rendszer, kizsákmányolás és idegen uralom ellen; az éhbérek és az emberek agyondolgoztatása, az emberi szellem gúzsba kötése ellen, szóval mindenért, ami jó, és minden ellen, ami rossz.

1956-ban valóban a vallásszabadságért is küzdöttünk, hiszen - 10 millió magyar a tanú rá - a magyar anyák még hittanra se járathatták gyerekeiket, sokszor még akkor se, ha ez mérhetetlen lelkiismereti kínokat okozott nekik. Százezrek nem mertek templomba menni, akik szerettek volna, nem mertek templomban megesküdni, s Isten áldását kérni frigyükre, akiknek lelkiismerete kívánta volna, mert a hit élt a szívükben, sõt - ki hitte volna el 20 évvel elõbb, hogy még ez is lehetséges? - ezrek voltak, akik még gyermekeiket se merték megkereszteltetni. S hányan távolították el szobáik faláról a szentképeket és a feszületeket, noha hittek bennük és szívükben tisztelték õket! Még ezt is kifogásolták, még ebbe is beleavatkoztak ugyanis.

48-ban a márciusi ifjak tûrhetetlennek tartották a politikai önkényt s ezért akarták kiszabadítani az ártatlanul üldözött politikai foglyok ezreit. Mikor aztán sikerült elérni céljukat, kisült, hogy nincsenek is politikai foglyok a börtönökben. Csak kettõt találtak ott, akik egyikéről, Táncsicsról, késõbb maguk a kiszabadítók állapították meg, hogy a legjobb esetben bolond, a másik pedig román volt s éppen azért vetette állítólag a magyarokat elnyomó német "önkény" börtönbe, mert a magyarok ellen izgatott.

Ellenben noha arra, mire az 1956-os szabadságharc kirobbant, a szovjet már eltávolította Rákosit, már rég a megbékélés politikáját folytatta s arra a politikai foglyok ezreit bocsátotta már szabadon, mégis még mindig a hitükért, hazájukért, a becsületes szabad lelkükért vagy igazmondó szájukért évek, sõt évtizedek óta sínylõdõ papok és mások ezreit lehetett és kellett kiszabadítani még ekkor is. Ekkor tehát valóban szükség volt szabadságharcra.

A márciusi ifjak a szólásszabadságért, a gyülekezési és a politikai szabadságért és a sajtószabadságért harcoltak s állítólag mindezeket ki is vívták. Pedig hát hogy 48 elõtt már mennyire megvolt a szólásszabadság, bizonyítja, hogy nem is volt politikai fogoly. Ennek ugyanis semmiképpen se lehetett az az oka, hogy 48 elõtt az emberek, a magyarok nem beszéltek, nem mondták meg az igazat, hogy mindenki annyira tudott a szájára vigyázni, hogy meggondolatlan vagy elbizakodott beszéde miatt senki ellen se lehetett eljárást indítani, hanem csakis az, hogy emiatt a hatóság senkit se büntetett.

S hogyne lett volna 48 elõtt politikai és gyülekezési szabadság, mikor rendszeresen voltak országgyûlések s ott az ellenzékiek, sõt felforgatók nemcsak nyíltan megmondhatták, amit gondoltak, bírálhatták, sõt gyalázhatták a kormányt, hanem - mint láttuk - egyenesen terrorizálni, elnémítani és rettegésben tartani is tudták a többséget s õk nyomták el annak politikai és szólásszabadságát! S hogyne lett volna 48 elõtt sajtószabadság is - annak ellenére, hogy a cenzúra, mint formaság, megvolt -, mikor a még baloldalinak is baloldali Illyés Gyula is azt írja Petõfi-életrajzában, hogy a "Talpra magyar" kinyomtatásához igazán nem volt szükség forradalomra, mert azt a cenzúra is engedélyezte volna.

De 48-nak és március 15-ének joga se volt a sajtó- és szólásszabadság mellett izgatni, mert hiszen mikor már úrrá lett az országon s kezében volt a hatalom, a katolikus Egyház vezetőit - láttuk - még azért is felelõsségre vonta, mert a katolikus autonómia érdekében aláírásokat merészeltek gyûjteni; ezeket az íveket például Gyõrben még el is kobozták. Ellenben a hatalomra került 48 olyan sajtótörvényt hozott, hogy maguk a forradalmárok állapították meg, hogy a szabad sajtó eszményével sokkal jobban ellenkezett, mint Metternich elõzetes cenzúrája.

Ellenben 1956 elõtt és után lehetett-e Magyarországon gyûlést tartani másnak, mint a kommunista pártnak, vagy olyan "hazafias népfrontnak", békebizottságoknak és békepapoknak, akik a párt zsoldjában álltak, tehát szintén tisztán a párt érdekeit szolgálták? Volt és lehetett- e ekkor más párt, mint a kommunista, más mint olyan "pártonkívüli", aki szintén a pártot szolgálta? Lehetett-e akkor szólni mást, mint Marx, Lenin, Sztálin és Rákosi Mátyás dicsõítését, s mikor e két utóbbit már bírálni és gyalázni is lehetett, sõt kellett, akkor is nem csak azért lehetett-e, mert ezt is a párt írta elõ, de magát a pártot, magát a rendszert lehetett-e bírálni ekkor is?

Mikor már szabad volt a bírálat, akkor se demokrácia volt, hanem "pártdemokrácia", akkor se törvényesség, hanem "szocialista törvényesség". Akkor is csak személyeket lehetett bírálni, mégpedig csak olyan személyeket, akik már megbuktak, de nem a pártot, nem magát a rendszert, nem magát a kommunizmust. A párt akkor is bírálhatatlan, tabu maradt. Még azt is a párt szabta meg, hogy mely személyeket szabad és kell bírálni.

Ekkor is csak az "igazságtalanul" kivégzett vagy bebörtönzött párttagok kaptak szabadságot, elégtételt, de nem a "reakciósok", nem az osztályellenség. Az (például Mindszenty) legfeljebb amnesztiát kapott, nem pedig elégtételt, s azt is csak azért, mert a párt érdeke kívánta. A kuláklistáról is csak azért vettek le egyeseket, mert tévesen, illetve gyûlöletbõl nyilvánították õket annak, de nem azért, mintha a kulák továbbra is nem maradt volna maga a megtestesült rossz s így mindenképpen üldözendõ.

Igaz, elõzetes cenzúra nem volt a bolsevizmusban, de mégis nyomták-e el valaha a sajtószabadságot annyira, mint ekkor, sõt lehet-e még csak képzelni is tökéletesebb elnyomást, mint amilyen ekkor volt a valóság? 48 elõtt annak, aki ki akarta nyomtatni elmetermékét, igaz, elõbb a cenzúra engedélyét kellett kérnie, de az engedélyt majdnem mindig megkapta, s ha valami változtatást kívántak tõle, szinte bocsánatot kértek érte. A bolsevizmusban nem volt szükség cenzúrára, mert az ÁVO, az ÁVO börtöneibõl kiszivárgó borzalmak híre és az éjszakai titkos elhurcolások túlontúl gondoskodtak róla, hogy cenzúra nélkül is a pártot, a rendszert, a diktátort szolgálja minden sajtótermék és annak minden sora.

Nem volt elõzetes cenzúra, de a "népi demokrácia" 12 éves fennállása alatt Magyarországon nem tudok, sõt még csak elképzelni se tudok egy esetet se, hogy valaki a párt ideológiájával val ellenkezõ, vagy akár csak azt nem szolgáló gondolatot mert volna is valaha kinyomtatni. Ilyet nyilvánosan még mondani se lehetett, nemhogy sajtó útján tömegesen terjeszteni. De azért nyíltan is elnyomták a sajtót, mert hiszen nemcsak kinyomtatni, hanem még sokszorosítani is csak állami engedéllyel lehetett.

A zsarnokság annyira ment, hogy - ami addig még soha nem történt meg - nemcsak a zsarnok ellen írni nem lehetett, hanem a zsarnok mellett írni is kötelezõ volt. Abban az egyetlen katolikus hetilapban is, melyet a külföld megtévesztésére szemfényvesztésül engedélyeztek, meg volt szabva, hogy mit, hogyan és milyen szellemben írjanak, úgyhogy a katolikus lap is a kommunizmust is szolgálta egyúttal és sok tekintetben többet ártott, mintha nem is lett volna "katolikus" sajtó, mert az olvasó vagy azt hitte, hogy a szerkesztõk elárulták a kereszténységet, vagy pedig helyes keresztény felfogásukban zavarta meg õket, mert azt hitték, hogy a katolicizmust jelenti az, amit olvasnak.

1956-ban lenni szabadsághõsnek százszor többet jelentett tehát, mint 48-ban lenni márciusi ifjúnak; az 1956-os ifjú hasonlíthatatlanul dicsõbb, mint a márciusi ifjú.

Aztán láttuk, milyen talmi, milyen reklám volt a 48-as bátorság és hõsiesség. Láttuk, mennyire nem az orosz túlerõ, hanem Haynau egymaga verte le. A 48-as szabadságharc másfél évig tartott s mégis összes magyar áldozatainak száma mindössze 24.0000 (Szilágyi: A magyar nemzet története, X., 394. o.), tehát ugyanannyi, amennyi a mohácsi csatában egy óra alatt esett el. Láttuk, hogy 1526-ban is mennyire gyarlók voltak a magyarok, de láthatjuk, hogy a 48-asoknál mégis mennyivel önzetlenebbek és lelkesebbek voltak. Ámde még a 24.000 negyvennyolcas áldozatból is 7623-at a románok és szerbek gyilkoltak meg, nem pedig a harctéren estek el, tehát a szorosan vett hõsi halottak száma csak 16.000. (Az osztrákok 10.173-nak mondják hõsi halottaik számát, az oroszok pedig csak 543-ra teszik. Ez is bizonyítja, hogy ütközetet úgyszólván nem is vívtak velük. Kolerában vagy más betegségben 13.000 orosz halt meg akkor nálunk.)

1956-ban azonban a 200.000.000 lakosú és a világ legnagyobb és a nyugatiakéval egyenlő technikai felszerelésû sereggel bíró Oroszországgal szálltak szembe a magyar szabadsághősök, s noha a véres harc inkább csak a fõvárosra szorítkozott, mégis napok alatt áldoztak hazájukért és meggyõzõdésükért annyi vért, mint az annyira dicsõnek tartott 48 egy év alatt. Aztán a mi 48-as szabadságharcunk csak egy volt Európának a XIX. század elején különösen divatos számtalan forradalmi szabadságharca között. Csak azért vált egész Európában olyan híressé, mert az akkori Európa legnagyobb számú és legtovább tartó szabadságharca volt. 48-ban nem volt újság felkelni, mert hiszen akkor mást se tettek a népek, mint felkeltek. Nem nagy kockázattal, s mint az imént láttuk, nem is nagy áldozattal járt. Egész Európa közszelleme és sajtója a szabadságharcosok mellett volt. S ellenfeleik, az akkori "zsarnokok", amellett, hogy a közszellem ellenük volt s ezért katonáik se voltak megbízhatók, milyen gyönge és ártatlan kis fegyverekkel rendelkeztek a maiakhoz képest! S ne feledjük azt se, hogy azok a "zsarnokok" akkor a vallástalan felkelõkkel szemben az Egyházat is képviselték s így fellépésükben és bosszújukban is kötve voltak az erkölcsi törvényekhez.

1956-ban azonban a nemzetközi kommunizmus volt az ellenfél és a zsarnok. A világ legnagyobb és természeti erõforrásokban leggazdagabb olyan államának egész gazdasági ereje és 200.000 embere állt rendelkezésére, melyben minden az övé volt, minden föld, gyár, bank, üzlet, kocsma neki jövedelmezett s nemcsak alattvalói vagyona, hanem munkaereje is korlátlan rendelkezésére állt olyan kis fizetés ellenében, mely csak az élet tengetésére s fizikai testi erõ fenntartására volt elegendõ. S ez a megmérhetetlen anyagi erõkkel rendelkezõ zsarnok istentelen alapon állt. Számára a cél szentesítette az eszközöket, s mivel Isten helyett önmaga, a párt volt az istene, egyenesen elve volt, hogy ennek érdekében minden szabad, sõt kötelesség, még borzalmas kínzások megrendezése, vádlottak preparálása vagy - ha minden kötél szakad - hekatombák [emberek tömeges lemészárlásának] rendezése is.

Nem is volt ekkor divat a szabadságharc, mint 48-ban. A bolsevizmus addigi története nem is ismert lázadást. Még lázadási kísérletet se. A nagy csend és nyugalom a külföld elõtt egyenesen azt a látszatot keltette, mintha a bolsevizmus valóban a szabadságot jelentené a nép számára, mintha valóban a dolgozók boldog s megelégedett állama lenne, melynek alattvalói, illetve melyben a hatalom dolgozó birtokosai boldog öntudattal építik a szocializmust.

Ma már a páncélos harckocsik, a rádiósok és a radar korszakában egyáltalán nem is lehetsé- gesek belsõ forradalmak.

Ma már, ha néhány ezer elszánt ember egy ország nyakára telepszik, belsõ megmozdulással nem is lehet õket onnan eltávolítani. Se Mussolinit, se Hitlert nem lehetett belülrõl megbuktatni. Nem lehetett még Francót se. De különösen nem lehet a bolsevizmust. Hiszen minden tanyán van neki egy-két fanatikusa, s mivel egyébként is istentelen s így mindenre képes, olyan terrort tud kifejteni, hogy senkinek sincs kedve az úgyis eleve kudarcra ítélt szabadság kivívását megkockáztatni. Már az 1919-es magyar kommunizmust se lehetett ellenforradalmakkal megdönteni, pedig ugyancsak sûrûn megpróbálkoztunk vele. Mind leverték.

A második, a tartós bolsevizmus alatt, mikor tulajdonképpen nem is a magyar kommunisták, hanem maga a 200 milliós, tisztán a militarizmusra alapított Oroszország uralkodott, sõt serege állandóan bent is volt az elnyomott országokban, a lázadásnak, az ellenforradalomnak még csak a leghalványabb kísérlete se mutatkozott se nálunk, se más csatlós államban, tíz hosszú éven át. Igaz, a végén már ilyesmiket is megértünk. Tízéves néma csend után volt lázadás Kelet-Németországban is és Lengyelországban is, de mindkettõ csak órákig tartott s újra halálos csönd és az iga további alázatos és önkéntesnek látszó hordozása következett utána. S mi 1956-ban ezek után és ilyen körülmények között kezdtünk szabadságharcot, mégpedig diadalmasat. S kezdtük olyankor, mikor az orosz sereg bent volt az országban. (Csehszlovákiában nem voltak orosz csapatok, ott mégse mertek szabadságharcot kezdeni bolsevizmusuk ellen.)

Ezzel a magyarság és a magyar ifjúság olyat teljesített, amilyent még nem látott a világtörténelem. Mekkora hazaszeretet, mekkora lelkesedés, mekkora önbizalom, mekkora idealizmus, mekkora akarat, mekkora elkeseredés kellett ehhez!

De mekkora dicsõség ez a magyar nép értelmi színvonalára is! Ebben a szabadságharcban ugyanis a katonaság is azonnal a diákság mellé állt. (Másképp szó se lehetett volna sikerről, hiszen olyan terrorral ellenõrizték itt a fegyvertartást, hogy a katonaság csatlakozása nélkül csak néhány elásott rozsdás puska egy-két tölténnyel állt volna a szabadságharcosok rendelkezésére.) Olyan katonaság tette ezt, melyet orosz egyenruhába bujtattak, orosz tisztek képeztek ki; ahol "elvtárs" volt a megszólítás, ahol fanatikus kommunista politikai tisztek parancsoltak, ahol rendszeresek voltak a marxista nevelést szolgáló oktatások már 10 éve s pályáján csak az emelkedhetett, aki ezt az oktatást be is vette.

Igaz, nem kell különleges intelligencia, csak egyszerû józan ész, ahhoz, hogy valaki az ostoba marxista tanokat lenézze, ámde más részrõl az is kétségtelen, hogy a marxizmus tudományosnak látszó rendszer, mely sok embert megigéz. Hiszen már akkor is ezrével voltak fanatikus megszállottjai, mikor még a kommunizmus nem jelentett elõnyt és hatalmat, hanem inkább üldözést. Ne feledjük továbbá, hogy a kommunizmus a gyûlölet, a kevélység, az önzés, az ösztönök szabad kiélésének elmélete és az Egyház és a papok elleni rendszeres uszítás is lényegéhez tartozik. Mivel az ember természeténél fogva rosszra hajlandó, ennek az intézményes rossznak mételyezõ hatása meg is látszott katonaságunkon és diákságunkon egyaránt.

Ezek a katonák, akiket 10 éve õk neveltek, szidták a kommunizmust, de szidták a papokat is, a diákok pedig kicsúfolták ugyan a marxista iskolai oktatást és az olyan tanárt (kevés volt egyébként ilyen), aki komolyan meg is próbálta, hogy e lenézett tanokat beléjük verje, de viszont templomba se jártak, a papoknak se köszöntek s a templom elõtt se emelték meg kalapjukat, mert azért a rossz szellem is megmételyezte õket.

S ezek a magyar diákok keltek fel a bolsevizmus harckocsijai ellen és ezek a katonák csatlakoztak hozzájuk! A szuggesztiónak nagy a hatása. Amit az emberek elõtt állandóan hangsúlyozunk, azt elõbb-utóbb el is hiszik. A kommunisták, mint jó pszichológusok, tudták ezt, gyakorolták is alaposan s elsõsorban a diákság (hiszen egész nevelésük és kollégiumi rendszerük tisztán ezt célozta) és a katonaság körében (mert tudták, hogy végeredményben annak magatartásától függ végsõ sorsuk). Nem magától értetõdõ tehát és igenis, dicsõség a magyar ember értelmi fejlettségére, hogy a kommunista propaganda és "népnevelés" egy országban se vallott annyira kudarcot, mint éppen a magyar ifjúság, a magyar katonaság és a magyar munkásság körében. Igaz, hogy a kommunizmus tanai és elmélete ostobaságának felismeréséhez s annál inkább gyakorlatának és erkölcseinek megutálásához igazán nincs szükség különösebb intelligenciára vagy finomabb erkölcsi érzékre, ámde mégis tagadhatatlan, hogy ez az elmélet olyan lenézést s ez a gyakorlat olyan megvetést egy nép körében se váltott ki, mint éppen a magyarok körében (még a mûvelt csehek körében se).

S milyen bátorság, milyen lelkesedés, milyen elszántság, a hazának milyen szeretete volt abban a népben, s fõként abban az ifjúságban, mely meg merte próbálni azt, amit addig egy nép és egy ifjúság se mert, s mely csak az imént látta Kelet-Németországban is, Poznanban is, hogy aki mert, az pórul járt. S a magyar ifjúság és nép nemcsak kezdeni mert, hanem végre is hajtotta, amit elkezdett: gyõzött. Akkora volt benne a megvetés az idejétmúlt, sötét tanok ellen és az utálat a hazudozás, a félrevezetés, a csalás, az erkölcstelenség és a bandita-módszerek ellen!

S volt-e párja az egész világon annak a magyar munkásságnak, mely felkelt a saját uralma ellen, s mely azt, amit a túlerõ és a mindenre képes gonoszság fegyverrel kivívni nem engedett, kivívta imponálóan egyöntetû általános sztrájkjával? 12 éven át állandóan azt hallotta, hogy a kommunizmus az õ uralma, s valami igazság volt is benne, hiszen valóban a városi proletárságé volt benne a vezetõ szerep, s a nála sokkal számosabb mezõgazdasági proletárság csak utána következett. Ha a pártot szolgálni hajlandó volt, a "népi demokráciában" valóban vezetõ állásba került az ipari munkás és mindenben elõnyben részesült a proletár fiatal. Nem dicsõség-e hát a magyar proletárságra, hogy mégse hagyta magát megtéveszteni a jelszavaktól, sõt még az uralomvágytól se, s mivel a kommunista rendszer ostoba és erkölcstelen volt, nem kellett neki a saját uralma se, sõt elsõsorban õ volt az, aki megdöntötte.

1956-ban Magyarország és a magyar nép valóban példát adott az egész világnak. De jót is tett az egész világgal, mert õ indította meg a bukását annak a bolsevizmusnak, mely ekkor már majdnem félszáz éve lidércnyomásként nehezedett a világra, amely már-már belenyugodott abba, hogy korunkban ez már szükséges rossz s nagyobb célra már nem is mert törni, mint csak arra, hogy legalább terjedését megakadályozza. Hogy még megdönteni is lehetséges, mégpedig belülrõl, és hogy éppen a munkásság lesz az, mely megdönti, arról addig még álmodni se mert senki.

48-cal kapcsolatban milyen büszkék vagyunk arra, hogy akkor az egész világ minket bámult és hogy Kossuthnak milyen nagy tiszteletet adott a külföld, a mûvelt nyugat. Láttuk, hogy igen, de akkor a mûvelt nyugaton elsõsorban Marx Károly és társai, a felforgatók és forradalmárok voltak lelkes bámulóink, de nem a súlyos és nem a komoly elemek. Akkor még új dolog volt a forradalom és a szocializmus a kor eszméje volt mint újdonság, s ezért divat volt érte lelkesülni és népszerûséggel járt képviselete. A tömegek akkor még nem voltak birtokában azoknak a nagy tanulságoknak, melyeknek mi már birtokában vagyunk. Ezért lelkesedett érte a mûvelt nyugat. Az éles elmék azonban már akkor is tudtak mindent és a finomabb erkölcsi érzékû emberek, elsõsorban az Egyház, már akkor is tudta a rosszról, hogy rossz. Ezért a mi 48-unk már akkor is csak a csõcseléket vagy - legyünk finomabbak - a tapasztalatlan, éretlen fiatalságot és tudását az újságból merítõ tucat értelmiséget töltötte el lelkesedéssel.

De 1956-os szabadságharcunk a mûvelt nyugaton is sokkal híresebbé tett bennünket, mint annak idején 48. Annyira híresebbé, hogy a kettõ ünneplését még összehasonlítani se lehet egymással. Most az egész mûvelt világ úgyszólván rajongott értünk s bámult bennünket. A tömegek és a tucat értelmiségûek is, de - sõt még nálunk is inkább - elsõsorban a vezetõ elemek, a nagy koponyák és a legnagyobb jellemek. Akkor a pápa elítélt bennünket (Rákóczi miatt is elítélt), most egymás után adta ki az enciklikákat kedvünkért. S a lenézett Ausztria, az "õsellenség" is milyen lelkes barátunk volt (48-ban csak a Tausenauk és a Chaissesek lelkesedtek Ausztriában értünk). Nagy nemzetek (többek közt a franciák) parlamentje fejezte ki "csodálatát" nagyságunk elõtt.

Most nem a destrukciónk, hanem az intelligenciánk; nem az észt lehengerlõ mámoros érzelmeink, hanem az intelligenciánk; nem a sokszor fontos erkölcsi törvényekkel is szembehelyezkedő hazafias mámorunk, hanem a legtisztább, áldozatos, az erkölcsi törvények szolgálatában álló hazaszeretetünk volt az, ami bámulatba ejtette a világot. Amit most tettünk, nem egy elszigetelt, helyi jellegû dolog volt (bár Kossuthék és Petõfiék azt hitték, hogy õk is a világ szabadságáért küzdöttek, sõt azt mentették meg), hanem történelmet formáló tényezõvé lettünk, úttörõk voltunk a világ fejlõdésében, irányt mutattunk a történelemben. Kezdeményezõk voltunk. Megmutattuk, hogy lehetséges az, amit mindenki lehetetlennek tartott s kedvet, bátorságot adtunk a követésre másoknak is.

Most már igazán nem kell sajnálnunk, hogy 48 dicsõsége csak reklámdicsõség volt, a 48-as nagy lelkesedés, elszántság, bátorság és erõ csak propaganda, a március 15. csak felfújt csekélyég, de még az is romboló erõk szolgálatában, mert a hamis ékszer helyett valódi, szikrázó gyémánt van a nyakunkban.

Nincs már szükségünk annak a március 15-nek az ünneplésére, melyet csupán néhány ifjú csinált. Ott van most már helyette október 23-a, mely az egész magyar ifjúság mûve volt, világraszóló mûvelet. Nem romboló erõk kitörése volt, hanem valóban a haza szolgálatában állt. Olyan hazaszeretet volt ez, mely egyúttal a kereszténység, az igazság, a kultúra, a jog, a becsület, a mûveltség és a haladás szolgálata is volt.

Nekem pedig, akinek az igazság érdekében eddig sok hamis nemzeti dicsõségünket és hõsünket kellett lelepleznem s vele történelmünket látszólag szegényítenem, túlfejlett önérzetünket pedig megnyirbálnom, milyen jó érzés, hogy mire mûvemet befejeztem, Isten különös kegyelmébõl ezeréves történelmünk legnagyobb dicsõségére mutathatok rá. Olyanra, amelyet éppen ma szereztünk magunknak, tehát nem is a múlt, hanem a jelen és a jövõ körébe tartozik. Olyan, mely soha el nem vétetik tõlünk, mert az igazság és a becsület legszigorúbb mért ékét is kibírja.

Becsületünknek a mûvelt külföld elõtt való nagy megnövekedése még arra is komoly reményt ad, hogy talán még trianoni határaink kiterjesztése s a második világháború elõtt visszakapott magyarlakta országrészek háború nélküli visszaszerzése is újra sikerül.

Pezenhoffer Antal (1893-1973) pap, a statisztika kiemelkedõ mûvelõje, elsõként alkalmazta azt átfogóan a magyar katolikus egyházat érintõ kérdésekben. Már a múlt század hú- szas éveitõl számtalanszor írt a magyarországi népességszaporulattal, illetve az egykével kapcsolatban; az ország vezetõinek már akkor figyelmébe ajánlotta a népességcsökkenés megakadályozását, mint a magyarság létkérdését.

A kitûnõ hitoktató és nevelõ sokoldalú tudományos munkát folytatott, a történelemmel is szoros kapcsolatba került. B-listázása után az Esztergomi Fõegyházmegyei Könyvtárban, a „Bibliotheca”-ban talált menedéket és hatalmas történelmi mûvének megírásához és a szüks éges kutatáshoz a legjobb hátteret.

Itt alkotta meg élete fõmûvét, a legnagyobb magyar "szamizdat"-ot: "A magyar nemzet történelmét", melynek megírásánál fõ szempontja a történelmi igazság volt, melyet Magyarorsz ágon különösen veszélyes képviselni a kripto-nacionalista közvéleménnyel szemben. Tudatosan választotta ugyanazt a címet, amelyet Szekfû Gyula adott korszakos történelmi mûvének, de azzal a megjegyzéssel, hogy Szekfû csak az igazság felét merte megírni, így is majdnem agyonverték érte, „én azonban a teljes igazságot megírom.” Ha valaki nem fogadja el minden állítását, maga biztatja az olvasót, hogy cáfolja meg, így vihetõ elõbbre a tudomány. Beállítottságától függetlenül azonban mindenkinek el kell ismernie, hogy a történelmi adatoknak ilyen hatalmas tárházát, könyvtárnyi adatot kevés szerzõnél találhatunk az egyetemes magyar történelmet tekintve.

Hogy korának egyik leglogikusabb magyar koponyája volt, azt minden olvasója megtapasztalhatja és élvezheti. Filozófiatörténeti és teológiatörténeti nézõpontjaiból is sokat tanulhatunk. Az egyéni és tömegpszichológiai meglátásaiban felismerhetjük a gyakorlott nevelõt és lelki vezetõt, aki szigorú elvei mellett ismeri az emberi lét korlátait, az egyén és a tömeg eltérõ körülményeit és kiszolgáltatottságát.

Mûvének fõ célja mégis az, hogy a történelem mindannyiunk számára az élet tanítómestere legyen, melybõl tanulhatunk és igazságát elfogadva kiemelkedhetünk jelen nyomorúsá- gunkból, ahová jutottunk és aminek magunk is okai vagyunk. Ha kortes történelem helyett az igaz magyar történelemre építünk, ha hamis eszmények, bálványok helyett igazi nagyjaink útmutatását követjük, akkor és csak akkor lesz fényes jövõnk.