Nagy Miklós: Az út második szakasza, Zalaegerszeg

(Ami Mindszent után következik)

Zalaegerszeg, 1946. október
Az ország összes városai közül Zalaegerszeg a legnehezebben megközelíthetõ. Ebbe beletörõdtünk, mert szép idõ mutatkozott és mert a fat áblák közt húsz négyzetcentiméternyi üvegek biztatgattak. Csupán egy szabadjegyes úr rögtönzött vagy elõkészített propaganda-elõadásáról mondtunk volna le örömmel. Érvei közé szinte geometriai pontossággal helyezte el a krisztusi szeretetre való sûrû hivatkozást. Ez a pártkeretek közé szorított szeretet hangoztatása nyomasztóan hatott mindnyájunkra. Rossz hangulatomat hamar elfújta a holdfényes enyhe este, ahogy a város virágszegélyes fõutcáján bandukoltam. Amint barátom a váratlan látogatásból felocsúdott, eléje tártam utam célját: hercegprímásunk szü- lõföldét akartam látni és alkotásait, amelyekrõl nagyjából hallottam. Barátom elgondolkozott:
- Könnyû, de nehéz feladat is, ahogy vesszük. Az egész város, sõt Dél-Zala is telve vannak volt apátunk személyes alkotásaival. Ezeket könnyû felsorolni. A ferences templom, rendház, plébánia, a Notre Dame nevelõintézet, a Szent József Otthon, a kétemeletes plébánia, a Zrínyi nyomda, könyvkereskedés, megyei újság és a többi. Dél-Zalában tizennyolc új lelkészség, kilenc új templom, tizenhárom lelkészlakás, hat új katolikus iskola. De ahogy ezek a semmibõl létrejöttek, hangsúlyozom: a semmibõl, ennek háttere volna érdekfeszítõ. Az embereknek eleinte a hajuk borzadt a kivihetetlennek látszó tervektõl, késõbb nyugodtan vették a még nagyobbakat is, mert minden sikerült, amihez hozzányúlt.
- És jutott-e ideje ennyi szervezés és alkotás mellett a lelkipásztori teendõk elvégzésére?
- Hogy jutott-e? Mintha csak a templomban élt volna. A megyénél, a városházán mintha csak a megye vagy város lett volna munkássága központja. Még a templomban való elhelyezkedés rendjét is ellenõrizte. Minden családot személyesen ismert. Valaki egyszer azt mondta: az apátunk nélkül még meghalni sem lehet. Volt is benne valami, mert például a beteglátogatás annyira életeleme volt, mintha más munkája nem is lenne. Azt hiszem, hogy a karitász volt a legszemélyesebb ügye. De ennek annyi ága-bogát tartotta kezében a megyeházától, városházától kezdve, hogy megközelítõen sem tudnám felsorolni. Csak néhány feltûnõbb mozzanatra emlékszem. Így például az elemi iskolások „mezítlá- bas akciójára”, aminek révén évente ezer pár cipõt szereztek a zalai gyermekeknek. A középiskolások közül hatvan-hetvennek biztosította az iskoláztatását az úgynevezett sorkosztolással. A háború akadályozta meg az általa tervezett internátus felépítését, éppúgy a tanoncotthonét. A Szent József Otthonban negyven öreget tartottak el. Próbálj bárkit az egerszegiek közül az utcán megszólítani, mindenki tud valami epizódot elmondani. Különben, ha részletek után érdeklõdsz, eredj el holnap Simon bácsiékhoz. Egyszerû öreg házaspár, de a sok munkatársa közül egyike a leghûségesebbeknek. Amikor a bíboros hercegprímás meglátogatta városunkat, a hivatalos látogatáson kívül csak õket kereste fel. Bizonyára ezzel is jelezni akarta, hegy a karitász-munkatársak állottak szívéhez legközelebb.

*

Simon Istvánék a mezõbe nyúló külvárosi utca végén laknak. Házimunkájukat abbahagyva a manapság már szinte ismeretlen evangéliumi egyszerûséggel és nyugalommal beszélgetnek, amelyben nincs szó a „krisztusi szeretetrõl”, hiszen állandóan ezt gyakorolták. Innen-onnan szemelgetnek emlékeikbõl:
- Azt szokta volt mondani a mi apát urunk: a szegénységet nem lehet megtûrni! Küldött is minket házról házra, mindenrõl jelentést kellett tenni: szegénység, betegség, civódás, rendezetlen házasság. És semmi sem maradhatott elintézetlenül. Egyszer a gyûlésen arról beszéltek, abba kellene hagyni a mi karitászunkat, mert a város már úgyis átvette a segélyezést. Megérkezik az apát úr. Megtudja, mirõl beszéltünk. Megszólal: Most voltam egy nyolcgyermekes beteg özvegyasszonynál. A nagyobbik leány gondozza az egész családot, a rettenetes hidegben künn az udvaron mosta a testvérek ruháit. Van itt szükség a karitászra, csak körül kell nézni. Ott a tetthelyen gyûjtést rendezett köztünk.
Karácsony estéjén titokban végigjárta a szegény családokat, kocsin hozta a gyerekeknek a karácsonyfát és a csomagokat. Nem is tudtuk volna meg, ha el nem árulja Bor István, aki most Baranyában telepes. De elbántak ám az apát úrral a hívek, amikor ezt megtudták: Míg õ a szegény családoknak vitte az ajándékot, addig titokban az õ szobájába is becsempésztek egy karácsonyfát.
- Nyáron a nyiszlett gyerekeket tejkúrára fogta, inkább azért tartott teheneket a majorban. A nyilasok sokat okvetetlenkedtek ellene, ráfogták, hogy a szegényektõl stólapénzt szed. Nemhogy szedett volna, de a saját kenyerét kiosztotta. Úgy tessék venni, hogy a saját kenyerét. A nehéz években rengetegen odajártak kenyérért. A gazdasszony kifakadt: Már ötször sütöttem ezen a héten, nincs kenyerünk, csak egy megkezdett. Süssön hatodszor - mondja az apát úr. A gazdasszony mutatja, hogy nincs liszt. Menjen, vásároljon valahol lisztet, de a kenyeret csak adja oda - végzett az apát úr.
- Magam szemével láttam - mondja Simon néni -, ahogy az apát úr édesanyja a foltnak valókat válogatta. Foltozgatta a ruhákat, mert az apát úr a javát elajándékozta. Egy ember azt mondta neki, azért nem jár templomba, mert nincsen ruhája. Az apát úr odaadta neki a kabátját és egy nadrágot ráadásul.
Így sorakoznak az epizódok találomra egymás mellett. Érdeklõdöm, hogyan lett a hercegprímásunk Zalaegerszeg plébánosa. Erre határozottan nem tudnak válaszolni. De eszükbe jut egy eset, amit a nép mai napig sem feledett el. Fiatal hittanár korában megimádkoztatott egy politikai népgyûlést. Az elsõ világháború után a templom elõtti téren népgyûlést tartottak meglehetõsen izgatott hangulatban. Megszólalt felettük a harang az Úrangyalára. Akkor ment át a téren a mostani hercegprímás, akkor még pár éves fiatal pap. Hirtelen föllépett az emelvényre, az ámuló népszónokok közé, keresztet vetett és hangosan elimádkozta az Úrangyalát. A népgyûlés pedig utánaimádkozta, ahogy az illik a legkatolikusabb városok egyikében.

*

Jártam-keltem, kérdezõsködtem, de beláttam, hogy alkotásainak sorát nem lehet egykönnyen áttekinteni. Mindez a két világháború közti szûkös magyar életben történt. És mintha külön dacba akart volna szállni a körülményekkel, a legnehezebb gazdasági években. Hogyan lehetett ennyi szunnyadó energiát megmozgatni? Hova szivárgott volna ez a sokmilliós összeg, ami évszázados alkotásokba építõdött? Pár órára kényelmesebbé tette volna tízezrek életét, akik ezeket az összegeket pengõnként összeadták. Így pedig lett belõlük az egyik legelhanyagoltabb országrészen, a magyar határ mentén a templomok, iskolák erõdvonala.
A fiatal zalaegerszegi plébános még 1927-ben hatalmas felkészültségû memorandumban tárta föl a vidék helyzetét, ahol a magyar lelki és szellemi kultúra érdekében alig történt valami az utolsó másfél évszázadban. Tucatnyi plébániához 151 filiális község tartozott; volt plébánia, amelyiknek tizenhét filiálisa volt rossz utaktól, hegyektõl elzárva 10-13 kilométer távolságban. Még a húszas években is 38 községnek hiányzott az elemi iskolája. Az analfabétizmus 29 százalékkal vezetett a vármegy ében.
Az egyházmegyei zsinat és a fõpásztor rábízta a kérdést fölvetõ és kezdeményezõ zalaegerszegi plébánosra, próbáljon utat törni az irdatlanban. Amikor nekilátott, csak kevesen sejtették, hogy a magyar egyház és a magyar kultúra történetében is páratlan fejezetet nyitott meg.
Nem fõpásztor, csupán plébános és egyszerû megbízatással és tizennyolc új lelkészség, kilenc új templom, hat új katolikus iskola emelkedett gyors egymásutánban ezen a délmagyar parlagon. A mindjobban kiszélesedõ katolikus szervezés és építés fölébresztette a magyar korm ányzat érdeklõdését és végre-valahára az állam is megkezdte a zalai határon az iskolaépítéseket. Ha valaki ennek a munkának a jelentõségét megismerni akarja, végig kellene járnia a vidéket, ezt az õsi õrhelyet, tanulm ányozni kellene küzdelmes történelmét és megdöbbenni elhagyottságán, amiben az évszázados nemtörõdömség miatt senyvedt.

*

Alkotásain keresztül érti meg az ember a zalaegerszegi apát állandó harcait a huszonötéves rendszer közéleti vezetõivel. Sajátságos és jellemzõ: ellenfelei is tisztelték puritán egyéniségét, de féltek roppant akaratától. Sokszor igyekeztek elgáncsolni terveit, ám egy-egy befejezett alkotásnál megjelentek, gratuláltak és ünnepeltek more patrio [hazai szokás szerint]. Õ pedig már a következõ terve kivitelén dolgozott.
Sietnie kellett, mert elõre megérezte az események rohamos változ ását. Elébe kellett építeni a magyar lelkiség és kultúra erõdvonalát. Amikor a rendszer végsõ eltorzulásában bosszút állt rajta, amikor a nyilasok a veszprémi püspöki palotából börtönbe cipelték, ez számára múló epizód volt. Rövid másfél évi veszprémi püspöksége idején a romok közt harmincnégy új lelkészséget szervezett, másfél tucatnyi új iskolát alapított. Amikor az új iskolái számára megrendelt padokat és falitáblákat a budapesti pályaudvaron egy bomba elpusztította, az iskola ajtaja lett az ideiglenes falitábla. A rárajzolt elsõ betûk jelezték a magyar sors új fejezetét.

(Megjelent az Új Ember 1946. november 3-i számában).