Harmat Artúr: A zene az Oltáriszentség szolgálatában

Részlet Bangha Béla SJ: Az Eucharisztia - Az Oltáriszentség tanának hittani és erkölcsi tartalma c. könyvéből, amely a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) - a magyar nyelvű keresztény irodalom tárháza - állományában olvasható, és ITT letölthető.

Mit, milyen erőket, milyen javakat és értékeket állíthat be a Titkok Titkának szolgálatába a maga véges eszközeivel az a művészet, amely valamennyi közt a leggyorsabban elillanó, a rezgésbe hozott hanghullámokkal együtt eltűnő, legidőbelibb művészet: a zene? Hogyan és mivel szolgálja az Oltáriszentségben köztünk élő Krisztust?
Úgy, hogy egyfelől méltó dicséretzengéssel állandó hódolat-fűzért és folytonos ékítő díszt sátoroz az Oltáriszentség kultusza köré, másfelől pedig az emberi szíveket, sokszor a süketeket és megfagyottakat is átmelengetve, sőt nem ritkán a lobogásig tüzesítve terelgeti a minden szív Királya és Középpontja felé.
A zene ilyen irányú hatalmát igen jól megérezte az Egyház, amikor kijelentette, hogy a musica sacra nem dísze, hanem nélkülözhetetlen és mellőzhetetlen része (pars necessaria) a liturgikus istentiszteleteknek (l. X. Pius 1903-as Motu proprio-jának 1. §-át).
A szent zene célja tehát az Oltáriszentség imádásában nem kétséges és egyáltalában nem jelentéktelen.

I.

Ezt a célját a zene már régóta szolgálja. Oly régóta, amióta a vérontásnélküli áldozat ténye és szertartása a miénk. Az utolsó vacsorán elhangzott himnusztól kezdve szünet nélkül zeng a dicsőítő ének, évezredeken keresztül, a tabernákulum környékén. Ami tudás és készség zenei téren idők folyamán az ember birtokában volt, annak a javát, a legmélyebbről merített legjobbját az oltár elé hozta és ott énekelte el az Úr közvetlen közelében.
Ez a zene nagyon sokat változott az esztendők százainak halk pergése közben. A kereszténység bölcsőkorának idejében még túlnyomólag Dávid zsoltárainak a zsinagógában szokásos módon való éneklése dívott a kenyértöréssel kapcsolatban. Ez a gyakorlat terjedt, ezt vitte magával az új hit mindenfelé, amerre csak gyökeret eresztett: Kisázsiába, görög földre és onnan tovább nyugatra, de éppígy Afrikának északi újkeresztény gócaira is.
Ezek a szerte világon szétszórt zsoltárdallamok bölcsőjüktől messzire szakadva, nem őrizhették meg eredeti, tiszta formáikat. Mindenütt más népek élő zenecsírái mellé kellett beékelődniök és ez a közeli szomszédság szinte kikényszerítette azokat a hatásokat, amelyekből a dallammódosulások és variánsok ezervirágú és színes erdeje kiterebélyesedett. Ez ellen pedig sehogy sem lehetett védekezni. Hiába volt az egyházatyák, püspökök, pátriárchák, sőt pápák figyelmeztetése, a szent énekeknél legföljebb a szövegek egységességét lehetett kikényszeríteni, a dallamok egyformaságát már sehogy sem lehetett megóvni. Érthető. A szövegeknél mindig a liturgia ősi, hiteles kódexei szolgáltak a folytatólagos további másolások forrásaiul, a dallamoknál pedig csak a szájhagyomány. Mivel azonban ennek alapja és eszközei – az emlékezőtehetség, a halló- és éneklőszerv készsége – meglehetősen tökéletlen emberi képességek, ezért a dallam-hitelesség megóvásának is igen gyenge eszközei. A szent melódiák egyformaságát a különféle fajú keresztény népek istentiszteleteiben semmiképp sem lehetett biztosítani, mert ezek hiteles leírására csak a 9–10. században sikerült haszna vehető módot találni. Az őskereszténység ezt még nem ismerte.

II.

Pedig az általánosan használt zsoltárokon kívül már igen korán, bőven találunk más énekeket is az oltár körül, amelyek nagy elterjedésnek örvendtek. Ezek közt a leghasználatosabb és legnépszerűbb, egyúttal a legrégibb eucharisztikus énekünk a szentmise Sanctus-a. Tulajdonképpen a pap prefációjának folytatása és átvezet közvetlenül a mise kánonjába. Ott csendül meg éppen az átváltozás előtt, akkor szárnyal az ég felé, amikor az Úr Krisztus leszállni készül az oltárra. A Sanctus Hosannajának hanghullámai szolgálnak szőnyegül a legnagyobb Kegyelem közénk való leereszkedéséhez.
Ez az ének Izaiás égi látomásából van véve (Iz 6,1) némi változtatással. A római liturgiában Kr. u. 220 körül még talán hiányzik, de a különféle keleti liturgiák legősibb dalai közt már megtaláljuk. A keleti liturgiákból került át a latinba. Általánosan és minden misében való éneklését a vaisoni II. zsinat (529) ismételten kötelezővé teszi.
A szöveg első része (Sanctus, sanctus, sanctus, Dominus Deus, Sabaoth. Pleni sunt coeli, et terra gloria tua. Hosanna in excelsis) Izaiás próféta, illetőleg Szent János apostol szavait hozza, a második rész (Benedictus qui venit in nomine Domini. Hosanna in excelsis) a 117. zsoltárnak, de még inkább Szent Máté evangéliumának egy-egy mondatát idézi. Az első évezredben a két részt egymásba kapcsoltan, megszakítás nélkül, Úrfelmutatás előtt énekelték. Ez időben a Sanctusnak számos, szebbnél-szebb dallama termett. Voltak köztük könnyűek, tömegéneklésre nagyon alkalmasak, de nehezebbek, sőt énektechnikai szempontból határozottan nehezek is, amelyeket csak tanult, jó énekkarok vállalhattak. Ezek az énekek a kor egyházzenei stílusába illeszkedve, mind ún. gregorián melódiák voltak.
A gregorián ének, melyet első és legjelentékenyebb rendszeresítőjéről, Nagy Szent Gergely pápáról (590–604) neveznek így, ma is egyedül hivatalos zenestílusa az Egyháznak. A többi csak ajánlott vagy megengedett stílus. Melódiáinak ősisége, szent komolysága, művészi befejezettsége, hatásos egyszólamúsága, ritmusának lendülete, minden világi zenétől való elkülönülése és épp ezért lenyűgözően imádságos hangulata versenyen kívül, minden zenék között ezt a stílust teszi az Eucharisztiának muzsikával való imádására a legalkalmasabbá. Hiszen ennek az énekmódnak hangja már 19 évszázada zsongja körül alázatos símogatással az Eucharisztiát.
A régi, sok-sok Sanctus közül a ma használatos és kötelező Graduale Romanum (nagy gregorián énektár) 21 dallamot kínál fel nekünk. Tudósaink feltevése szerint (írott bizonyítékok nem állnak rendelkezésünkre) ezek legrégibbje a Requiem Sanctus-a, melyet a virágvasárnapi barkaszentelés kapcsán is hallhatunk. A legfiatalabb pedig a Missa de Angelis nálunk is jólismert, de a többi dallamhoz képest nem régi, mindössze négy-ötszáz éves.
A mai kottaírás alapjait Guido, arezzói bencés (995–1050) vetette meg, illetőleg találta fel. Ettől az időtől kezdve már biztosabban követhetjük a zenei történések folyamatát.
Innen kezdve az eucharisztikus Sanctus-ok már alig jelennek meg mint önálló énekek vagy kórusok (motetták), hanem csak a többi állandó miseének közé beágyazottan, a misének mint ciklikus zeneműnek 4. tételeként zendülnek meg. Ez az új helyzet, az önállóságnak látszólagos elvesztése, semmiesetre sem jelent értékcsökkenést, sőt! Az eucharisztikus himnusz ezáltal igen előnyös hangulati és művészi környezetbe kerül, ebben kiemelkedő központtá és kimagasló csúccsá válik. Így még hatásosabban és ünnepélyesebben szolgálhat a Legfölségesebb bevonulását megelőző díszzenéül. A mise muzsikája (a kegyelem befogadására előkészülő lélek mélyéből figyelve) valójában egy állandó crescendo, mely tetőfokát a Sanctus-ban éri el.
A tournai-i mise bőtermékenységű kompozíció-sorozatot indított el. A következő századok zuhatagosan ontották az énekkari miséket. Erre az időre esik a többszólamú zene szerkesztési technikájának a fejlődése is. Pompás nevek, ragyogó tehetségű muzsikusok, a zenetörténet büszkeségei vetélkedve szolgálták mise-szerzeményeikkel a vértelen áldozat liturgiáját. A 15. és 16. század sok-sok szerzője, főleg németalföldiek, olaszok és németek száz- és ezerszám árasztották el miséikkel a kórusokat. Ezt a dús termést a rákövetkező korok sem mennyiségben, sem minőségben nem tudták felülszárnyalni. Szerzők, mint: Okeghem, Hobrecht, Josquin, Clemens, Festa, Vittoria, Arcadelt, Anerio, Suriano, Nanino vagy a legnagyobb: Lassus és a legnagyobbak közt is a legelső: Palestrina (93 miséjével!) méltó, pompás és minden korok számára mintaszerű díszt terítgettek muzsikájukkal az oltár szent áldozata köré.
A többszólamú zeneszerzés lényegéből és technikájából adódik, hogy a kompozíciók terjedelme az egyszólamú gregorián énekével szemben – némely esetben igen jelentékenyen – meggyarapszik. Ez a körülmény természetesen nemcsak az ünnepélyes nagymise időtartamát nyújtotta meg, hanem még ezen belül is bizonyos eltolódásokat idézett elő. Így pl. a figurálisan megkomponált Sanctus alaposan elodázta az Úrfelmutatást és a miséző papot túl sokáig megvárakoztatta épp a legszentebb szavak, az átváltozás igéinek az elmondása előtt. Ezt elkerülendő, a karmesterek a Sanctus második részét, a Benedictus-t Úrfelmutatás után énekeltették el. E szokás bevált és gyorsan elterjedt. A zeneszerzők is átvették és nem sokkal a tournai-i mise után a Benedictust már mint külön tételt komponálták be az ezáltal hattételessé bővülő miséikbe. Az így különváló Benedictus – az előző Sanctus-szal együtt – szépen, formásan, artisztikusan és mélyértelmű liturgikus keretezéssel övezte a legszentebb misztériumot: az ostyának és bornak Krisztus testévé, illetőleg vérévé való átlényegülését.
Ezt a szokást csak a gregorián misékben nem követték, de erre nem is volt szükség, mert ezekben a gyorsan pergő ének időtartama nem akadályozta a liturgia folyamatosságát.
A Sanctus és Benedictus kettéválasztásával mindkét zenei tétel formailag és tartalmilag is önállóvá fejlődik. Az első a trisagionnal – a Szent, szent, szent felkiáltással – a csöndes imádásból egyre fokozódó dinamikával lendül az Urat ostromlólag magasztaló hozsannázás felé, melybe aztán szinte tobzódó istendicsőítés dagasztja duzzadtra a zenének lelket-égberöpítő vitorláit. Most jelenik meg az Úr az oltáron! A muzsika szárnyán magasbaragadott lélek a legjobb pillanatban roskadhat eléje. A zene mindent jól előkészített. Most hasadjon meg a leborult ember vágyó szíve a Kegyelem befogadására: a pap Krisztus testét és vérét imádásra mutatja fel.
A Benedictus másmilyen.
Ebben semmi sincs a csodavárás izgalmából és idegeket felkorbácsoló feszültségéből. A Benedíctusban a csodától elkáprázott, megigazult és kielégült lélek boldog elmerengéssel, egyszerű, őszinte, meleg hálával köszönti az Elérkezettet, és alázatos simulással ernyed Jézus keblére. S csak mikor a hihetetlen már érthetővé vált előtte, amikor szent kábulatából kissé magához tért, akkor tör ki belőle olyanfajta hozsannázás, mint amilyent a Sanctus befejezéséül zendített meg. Hála a Magasságbelinek mindazért, ami az utóbbi percekben vele, körülötte és benne történt. Profán és kissé túlzó hasonlattal: a Sanctus zenéje dramatikus líra, a Benedíctusé lírikus dráma.
Ezt már nagyon régen megérezték a zeneszerzők. Olyan korokban, amikor a szöveg zenei aláfestésének mégcsak alighogy a csíráit leljük is meg itt-ott, a Sanctus harsány és a Benedictus szelíd karakterét már élénk és feltűnő zenei szembeállítással rögzítik le a komponisták. Ebből ered pl. az, hogy a Sanctus szólamteltségével, sokszólamúságával szemben a Benedictust rendszerint kisebb, kevesebb szólamú karral adatták elő. Hogy erre csak ismertebb és hozzáférhetőbb példákat hozzunk fel, Palestrina (1525–94): Missa brevis, Missa „Lauda Sion”, Missa „Iste Confessor”, Missa „Assumpta est Maria”, Missa Papae Marcelli, továbbá Orlandus Lassus (1532–94): Missa „Laudate Dominum” vagy a Missa „Puisque j’ay perdu” miséinek csodálatosan szép, kétségtelenül lirizáló és a mise többi tételeinél kisebb karra írt Benedictusait említjük meg.
A Benedictus-ok Hosanna-iból természetesen ismét nem hiányzik sem az erő, sem az ujjongás, sem pedig a szólamteltség.
A Sanctus és a Benedictus különválasztása – amint láttuk – annak a gyakorlati kívánalomnak volt az eredménye, mely az Úrfelmutatás előtti zenélés megrövidítését célozta. De amit időben így a kettéosztással a réven nyertek, azt a többszólamú szerkesztés természetéből folyó hosszadalmasság vámján kellett elveszteni. A Sanctus-ok a Benedictus nélkül sem lettek rövidebbek. Sőt! Palestrina korában kezdődött el a római bazilikákban az a szokás, hogy a bíbornokok közvetlenül az Úrfelmutatás előtt stallumaikat elhagyva, az oltár köré állított imazsámolyokra térdeltek. Ezt az elhelyezkedést, – amely néha sok időt vett igénybe – a celebráns is bevárta és csak ezután kezdte meg az átváltoztatást. Ezzel a kórus oly időt nyert, melyet aztán a komponisták is kihasználtak. Ez az oka annak, hogy Palestrina miséi közül különösen a nagyobbszabásúakban – az ünnepélyes alkalmakra szántakban – túlontúl hosszú Sanctus-okat találunk, melyekkel ma (főleg a plébániatemplomok kórusain) időhiány miatt alig tudunk mit kezdeni.

III.

Palestrinának és korának szent zenéje: hangszerkíséret nélküli („a capella”) karének. A következő században az ének mellett már sok-sok orgonaszót is hallunk a templomban, sőt később – egyre nagyobb térnyeréssel – más hangszereket is. Az instrumentális zene folyton öncélúbbá hatalmasodik és fokról-fokra nagyobb mértékben hozza magával a kórusra azokat a tulajdonságokat, amelyek csak a pódiumon vagy a színházban lehetnek zenei erények, de a templomban feltétlenül kiküszöbölendő hibák. Ilyenek: a túltengő bravúroskodás, a hívságos szólókultusz, érzelgősség vagy színpadiasan dramatikus akcentusok, a kimondottan világi zeneformák (áriák, románcok, tánc- és indulóritmusú zenék stb.), valamint a szövegtelen hangszeres zene átplántálása a kórusra és más effélék. Természetes, hogy a templomi zene technikájának elvilágiasodása maga után vonta a kórusok egyházias szellemének a leromlását is. Nem volt már fontos a liturgikus szavakhoz való ragaszkodás. Szövegmódosítások, szócserék és kihagyások (ugrások) napirenden voltak. A gregorián ének és a Palestrina-stílus eltűnt a kórusokról. Zenekar (már olyan, amilyen) még a falvak karzatairól sem hiányzott és recsegtek a trombiták még a nagypénteki szertartások alatt is. Amit e téren a 17. század megkezdett, azt a 18. és 19. század betetőzte. Ez volt az egyházi zenének legszánalmasabb korszaka, annak ellenére, hogy a muzsika talán legnagyobb héroszai (Haydn, Mozart és Beethoven) e korban a musica sacra-t is megajándékozták egypár remekművel.
Ez az általános süllyedés sajátos módon legkevésbé a misék Sanctus-aiban ütközik ki. Ezekben még mindig bizonyos emelkedettség, határozott komolyság, sőt kifejezetten szakrális jelleg is megállapítható.
Sajnos, a Benedictus-okról annál kevesebb jót mondhatunk. Többnyire hangszeres vagy ének-bravúráriák, érzelgős és gyakran közönséges ömledezések, igen gyér muzikális tartalommal és értékkel. A legtöbb Benedictus-on egyedül a Hosanna (mely általában a Sanctus-éval azonos) enyhít és ment valami keveset. A Hosannákat ui. a kor általános szokásához híven kisebb-nagyobb fugátó formájában komponálták meg. A polifónia pedig (olyan szerkesztésű zene, melyben több önálló és öncélú dallam hangzik egyidejűleg), még ha témái sekélyesebbek is, minden muzsikát elfogadhatóbbá tesz a templom számára, mint a sivár homofónia (a csupán egy uralkodó dallamot szerepeltető zene) vagy a hivalkodó szólók.
A múlt század közepétől erős visszahatás mutatkozik ezzel a cukros, szirupos egyházi zenével szemben. A legtöbb európai államban megalakult Cecília-egyesületek a „Revertimini ad fontes” jeligével látnak a tisztogatás, tanítás és nevelés munkájához. Az eredmény: gyökeres korális-restaurácíó, lendületes Palestrina-kultusz, helyeslő, illetőleg útmutató pápai szózatok és a régi tradíciók gyökerén felsarjadt mai egyházi muzsika, amelyben a Sanctus és Benedictus ismét férfiasan kemény zengéssel dicsőít és nemes áhítattal imádkozik.
Említettük már, hogy a Sanctus és Benedictus szétválasztására nem volt ott szükség, ahol a gregorián misék kultuszát nem szorította ki egészen a többszólamú zene. Franciaországban, Spanyolországban, a Németalföld és Olaszország nagy részében továbbra is Úrfelmutatás előtt énekelték egyhuzamban a Sanctust és Benedictust. Mégpedig sok helyütt nem csupán a gregorián misében, hanem a honi szerzők többszólamú miséiben is, amelyeket a komponisták e szokásnak megfelelő összevont formában és koncíz terjedelemben alkottak meg. Az egybefogott Sanctus- és Benedictus-szal megkomponált misék legtöbbjében az Úrfelmutatás után ilymódon szabaddá váló időre egy eucharisztikus motettát iktattak be a szerzők. Ezt a motettát (amely a francia komponistáknál leggyakrabban: O Salutaris Hostia volt) a szerzők mint 5. tételt írták bele miséikbe.

Így az Egyház legfőbb istentiszteletének, a szentmisének liturgiájában bizonyos kettősség, egy kétféleség élt a gyakorlatban. E téren legfontosabb törvénykönyvünk: a Caeremoniale Episcoporum, II. könyve 8. fejezetében kimondottan az Úrfelmutatás után kívánja énekeltetni a Benedictus-t. Régebbi római rendelkezések e kérdésben nem foglaltak határozott állást, nem óhajtottak e kettősségen változtatni. A Graduale Romanum legújabb kiadásaiban a Sanctus a Benedictus-szal egybevont formában áll előttünk, tehát mindkettőt Úrfelmutatás előtt kellene énekelni.
Ebben az előnyösnek semmiképp sem mondható kétségben a Rítus-kongregáció egy újkeletű (1921. jan. 14.) döntése most végre rendet teremtett. E szerint: Elevato Sacramento, chorus prosequitur cantum Benedictus. Vagyis: a Benedictus-t feltétlenül Úrfelmutatás után kell énekelni, mégpedig – mint a decretum tovább rendelkezik – úgy az élőkért, mint a megholtakért mondott nagymiséken, akár gregorián, akár más stílusú miseénekek előadásáról van is szó. Roma locuta …
A Caeremoniale Episcoporum megengedi az orgonajátékot az Úrfelmutatás alatt is, de megkívánja, hogy „az orgonaszó – míg a kar halkan az Urat imádja – lágy és komoly melódiákat hangoztasson”. Az Úrfelmutatás alatt nem kell orgonálni, de szabad. Külföldön többhelyütt szokás is. Előfordult, hogy elevatio alatt szép halkan más hangszert vagy hangszereket is megszólaltattak. Voltak misekompozíciók (minálunk is), amelyekben a Sanctus és Benedictus lágy instrumentális közjátékkal kapcsolódtak egymáshoz (pl. Mosonyi Mihály III. miséjében 2 klarinét, 1–1 brácsa, cselló és bőgő). A közjáték az Úrfelmutatást kísérte. Ennek a gyakorlatnak a mentalitásában születtek meg nagy mestereknek szelíd, többnyire hangszerszólós, hosszabb Benedictus-előjátékai is (l. Beethoven: Missa Solemnis-ét, vagy Liszt: Koronázási miséjét).
Nálunk nem szokás Úrfelmutatás alatt játszani. De jobb is tekintettel arra, hogy e szent ténykedés alkalmával a néma csend és komoly magábaszállás csak fokozza az ájtatosságot, az orgonista helyesen fog cselekedni, ha ez alatt maga is a szent titkok imádásába merül” (Kersch: Sursum Corda).

IV.

A szentmisének következő eucharisztikus éneke, az Agnus Dei, a pap áldozását kíséri. A szöveg Keresztelő Szent János szavaiból áll: Agnus Dei, qui tollis peccata mundi, miserere nobis. Így énekelték az ősegyházban, valószínűleg már a katakombák idejében. Kötelezővé azonban csak I. Sergius pápa (687–701) rendelkezései tették. E rövid éneket később ismételgetni kezdték, a 13. században pedig már a mai formájában él: háromszori ismétléssel, de harmadszorra utolsó két szava – a nagy egyházüldözések folyományaként – dona nobis pacem-re változik. A gyászmiséken a mondatzáradék mindháromszor: dona eis requiem, a legutolsó ismétlésnél a sempiternam szóval megtoldva.
A Graduale Romanum 19 könnyebb-nehezebb Agnus Dei-dallamot őriz. Van köztük olyan, hogy mindháromszor egyazon dallamra énekeljük a szöveget. Van úgy, hogy kétszer azonos, egyszer pedig eltérő a dallam (többnyire a-b-a formai elrendezéssel) és vannak Agnus Dei-k, melyekben mind a három mondat önálló dallamot kap.
Palestrina és kortársaínak egyszerűbb miséiben szintén egyazon kartétellel énekeljük mind a három Agnus-t. A nagyobb, ünnepélyesebb misékben azonban Palestrina még egy önálló, de a misénél nagyobb szólamszámú és parádésabb Agnus Dei-t komponált a harmadik mondat szavai részére, hogy a szent áldozat ezzel ünnepélyesebb záradékot és hatásosabb, emlékben maradóbb befejezést nyerjen.
A 18. és 19. század zenekari miséinek Agnus-ai a szöveg-nyújtotta háromtagúságra építik fel a zenei szerkezetet. De a sablonos a-b-a alakzatokat elég gyakran oly formák is váltogatják, melyekben az utolsó „a” helyén éneklendő harmadik mondat nem az első Agnus Dei zenéjére tér vissza, hanem a mise legelején énekelt Kyrie muzsikáját ismétli meg, sokszor hangról-hangra egyezően. Esztétikai szempontból ez a szerzői eljárás nem kifogásolható, mert hisz így az egész mise zenéje két erős sarokpillér közé ágyazódik be. Ez pedig nemcsak a muzikális hatáskeltés, de a zenei egység megóvásának szempontjából is előnyös. Bizonyos körülmények között azonban ily esetekben a szövegaláillesztés válik könnyen mesterkéltté vagy erőszakolttá. Ez okozta, hogy a komponisták itt könnyebb utakat keresgélve, semmiképp sem menthető merészséggel a mise szövegét változtatták meg. Dona nobis helyett da nobis pacem-et énekeltettek, csakhogy e szavakat minél simábban alkalmazhassák az azonos szótagszámú Christe eleison muzsikája alá. Sajnos, e több mint kétesértékű, de később nagyon elterjedt szokás kezdeményezője a magyarországi (pozsonyi) születésű zeneszerző, Hummel János (1778–1837), Esterházy herceg kismartoni udvarának karmestere volt. Még e század elején is találunk egészen jónevű komponistákat, sőt hivatásos egyházi zenészeket (pl. Bibl Rudolf bécsi udvari orgonás), akik nem tudták vagy nem akarták tudni, hogy a mise szövegén a zeneszerzőnek semmit sem szabad változtatnia.
Az instrumentális misék Agnus-aiban éppúgy, mint a Benedictus-okban, kelleténél több szólót, langyos szentimentalizmust és sok, feleslegesen dramatikus szavalást (miserere nobis) találunk. A Dona nobis szavaknál sok mester zenéje (Mozartét sem véve ki) önfeledt, víg kedélyességbe csap át és gyakran egészen gyermeteg játszisággal fejeződik be a mise. E stílusban túlnyomó a moll-hangnemű Agnus Dei, melyet a dúrba csapó Dona-val zár le a szerző.
Korunk modern miséinek Agnus-ai ismét visszataláltak az ősforrásokra: a gregorián korálisra, a népénekre és a Palestrína-stílusra. A jövőnek egyházi muzsikája e kipróbált alapokon, ha talán merészen is, de az ősi tradícióval való kapcsolatában szilárdan és biztosan felépülhet a legmagasabb zenei kupolákig.
A misének utolsó eucharisztikus éneke, a Communio (ez ún. változórész, mert minden misében más-más a szövege) voltaképpen csak a nevében őrzi a kapcsolatot az Oltáriszentséggel. Az Úrnapjáén kívül, alig 3–4 ünnep Communio-jának szavai szólnak a színek alatt rejtőző Krisztusról, a többi Communio szövege (a proprium-szerephez híven) az ünnep jelentőségének gondolatkörébe kapcsolódik. És mégis eucharisztikus éneknek kell tekintenünk, mert közvetlenül a pap áldozása után énekeljük, régente pedig a hívők áldoztatását kísérte. E szerepében szükség volt rá, hogy hosszú ének legyen. Communiónak ezért egy egész zsoltárt énekelt végig a kar, az egyes versszakok közé pedig még egy antifónát (rövid ének) ékeltek. Később, amikor a hívők már nem járultak oly tömegesen a Szentségvételhez (a 12. századtól), a zsoltár lemaradt és azóta csak az antifónát énekeljük. Egyedül a Requiem Communio-ja őrzött meg az ősi formából egy zsoltárverset az antifóna mellett.
A Communio valószínűleg már az apostolok korától, de egész biztosan Szent Ágoston (†430) ideje óta foglal helyet a miseénekek közt. A gregorián miséknek a Communio a legrövidebb dala. Figurális irodalma általában igen szegény, ma is túlnyomólag koraliter szoktuk énekelni (vagy recitálni). A miseénekek hamupipőkéje. Lazább lelkiismeretű kórusokon gyakran elsietik, elhadarják, megcsonkítják vagy el is hagyják. Jogtalanul! Hisz egyenrangú miseének az Offertóriummal, Sanctus-szal vagy a többi bármelyikkel is!

V.

A gregorián melódián kívül sok-sok szerző megzenésítésében él a Lauda Sion. Minden korok komponistái nagy bőséggel alkottak szövegére kisebb-nagyobb kórusokat. A költemény mérhetetlen mélysége és zengzetes szépsége nemkatolikus szerzőket is megihletett. Pl. Barth. Felix Mendelssohn (zsidó eredetű, protestáns zeneszerző, 1809–1847) egy hatalmas, oratóriumi méretű kantátában szólókra, ének- és zenekarra dolgozta fel az egész költeményt, megtartva benne mindvégig a gregorián cantus fírmus-t (vezető dallamot). A kompozíció magábanvéve komoly, értékes, mondhatnók egyházias alkotás, természetes, korának és szerzőjének lágy, romantikus ízével átitatva. Liturgikus keretekbe – önként értetődően – nemcsak elvi okokból, de terjedelme miatt sem illik; hangversenyen azonban szívesen hallgatnók.
Közelebb hozhat bennünket e bámulatosan szép költeményhez az a szerencsés körülmény, hogy egypár igen jó magyar fordítása is közkézen forog és ezek közt oly kimagaslóak és az eredetit még árnyalataiban is hűen követők vannak, mint Sík Sándoré és Babits Mihályé.
Érdekes, hogy míg az 1264-ben általánosan kötelezővé tett Úrnapja miséjének változó részei, valamint körmenetének és zsolozsmájának antifónái, illetőleg himnuszai telítve vannak eucharisztikus tartalommal vagy legalább is vonatkozásokkal, addig az Oltáriszentség szerzésének ünnepe: a nagycsütörtök (a mise utáni szentséges körmeneten magától értetődő Pange lingua-t kivéve) teljesen híján van a külön eucharisztikus énekeknek. A szentségalapítás feletti öröm mindössze csak abban nyer zenei kifejezést, hogy Gloriára (de nem a mise kezdetétől, mint ahogy nálunk többhelyütt szokás) ünnepélyes harsánysággal felzendülhet az orgona és megkondulnak a harangok, hogy aztán nagyszombat Gloriájáig ismét elhallgassanak.

VI.

A szentmisében kötelező eucharisztikus énekeken kívül liturgiánk még igen sok, oltáriszentséges vonatkozású dalt használ. Ezek legnagyobb részének szövege a 13. században, az Úrnapja ünnepének alapítása körüli időkben termett. Jónéhányukat maga Aquinói Tamás írta. A sok közül a következőket az úrnapi körmeneten énekeljük: Pange lingua (utolsó két versszakát: a Tantum ergo-t és Genitori-t templomainkban gyakran halljuk), Sacris solemniis, Verbum supernum, Salutis humanae Sator, Aeterne Rex altissime és Jesu nostra redemptio. Ezek mindegyikének gregorián dallama könnyű, tömegéneklésre igen alkalmas, himnikus lendületű melódia. (Szép csokor szentségi himnusz pompás magyar fordításban Sík és Babits tollából szintén rendelkezésünkre áll.)
Ezekhez a szövegekhez a zeneszerzők már korán hozzányúltak. A 14. századtól napjainkig sok-sok ezer eucharisztikus szövegű kompozíció, ún. motetta született meg, mégpedig vagy a fenti költemények (sok esetben ezeknek további versszakai), vagy más, még későbbi szövegek felhasználásával. Lehetetlen erről a nagytömegű kompozíció-áradatról csak megközelítő áttekintést is nyújtani. Példaképpen felsorolunk egypár eucharisztikus motettát Palestrina szerzői műhelyéből (aki miséinek nagy számához képest tulajdonképpen kevés motettát írt): O admirabile commercium (kétszer is megkomponálta), Ego sum panis vivus (kétszer), Panis, quem ego dabo, O Domine Jesu (háromszor), O sacrum convivium, Coenantibus illis, Caro mea (kétszer), Lauda Sion (háromszor), Hic est panis, Ecce nunc benedicite, O pretiosum convivium, Jesu nostra redemptio, Pange lingua (kétszer), Christe Redemptor, Sicut cervus desiderat, O quam bonus, Jesu Rex admirabilis, Tantum ergo, stb.
vE többszólamú művek zenei gerincéül (ún. cantus firmus-ául) nagyobbrészt gregorián melódiák szolgálnak, melyeket a szerző valamelyik szólamában elbújtatva jelentet meg. A többi szólam pedig kísérő, vagy díszítő dallamokat (ún. kontrapunktot) énekel a vezetőmelódiával egyidejűleg.
Nem ritkák azonban e korban oly nagyobb kompozíciók sem, amelyeknek zenei váza valamely közismert eucharisztikus gregorián dallam vagy motetta. Ilyen pl. Josquin des Prés (kb. 1500–1550): Missa Pange lingua-ja. Ennek minden tételében jól felismerhetően jelentkezik a címben megjelölt szentségi ének mint főtéma. Ilyen továbbá Palestrina: Lauda Sión miséje is, amelyet szerzője az úrnapi sequentiára, mint vezetődallamra épített motettájából alkotott meg. Ugyanilyen szerkezetűek még Palestrina következő miséi: Missa: Jesu nostra redemptio, – Missa: O magnum mysterium, – Missa: Panis, quem ego dabo, – Missa: O admirabile commercium, – Missa: O sacrum convivium, – stb.

Más zeneköltők is bőven merítettek témaanyagot a gregorián eucharisztikus himnuszok dús tárházából motettáik vagy miséik zenei felépítéséhez.
A motettakomponálás azonban nemcsak a Palestrina-korabeli szerzőknek volt lelki élvezete. A későbbi évszázadok zeneköltői szintén áhították Krisztust és alázatos szívvel adorálták is, mégpedig nem csupán imádsággal, hanem lelkükből-szakított, énükből kirügyezett zenékkel is. Muzsikával, mely mint a szerző szívéből fakasztott imádságbimbó, illatával – ahová csak elér, – megszelídülést, megígazulást árasztva hullatja térdre a zenét magukbaszívókat. Az Oltáriszentség körül gomolygó tömjénfüst illatárja kétségtelenül áhítatkeltően hat az emberre. De az oltárt ostromló ének odakényszeríti szívedet, lelkedet és akaratodat a tabernákulum Jézusa elé, megfogja összes érzékeidet és rátapasztja a kicsiny Ostyára. Nem tudsz leszakadni róla, amíg csak látod, vagy amíg fogva tart a zene varázsa.
Még a dekadencia, a hangszeres egyházi zene korában is sok valódi igazgyöngyöt termett a zsenik Krisztus-keresése. Gondoljunk csak Mozart: Ave verum-jára. Mennyi mélység, mily őszinte és nemes líra, mennyi áhítat van ebben a kis remekműben!
Nem tagadhatjuk, hogy ez a kor nagyon sok zenei silánysággal is közelítgette az oltárt; a múlt század első felének zenei szentimentalizmusa szöges ellentétben áll azzal a himnikus erővel, mely éppen az eucharisztikus költeményeknek sajátossága. Ez tűz és víz együtt. Itt, bár szerencsés kivételek is akadnak, általában mégis csak kompromisszumokra kényszerülünk, ha a bécsi klasszikusok, vagy követőik eucharisztikus zenéjét ma óhajtjuk előadni. Az bizonyos, hogy akad még – a magyar jó epigonokat is beszámítva – egypár egészen hasznavehető Tantum ergo és más efféle is. De sokkal több a stílustalan, erőtlenül vizenyős, vagy sziruposan édes, – tehát egészen egyháziatlan – zenei termék, még ha tetszetős, vagy népszerű gúnyába is van burkolva. ¹³⁸
Meg kell itt említenünk azt a szörnyen ízléstelen és mindenképpen kipusztítandó eljárást is, amikor a Tantum ergo mélységes hitű és kemény határozottságú szavait lágy profán muzsikára, vagy éppen operai zenére (áriákra vagy kórusokra) húzzák rá. Pedig annyi száz, értékesnél-értékesebb eredeti Tantum ergo közül lehet válogatni!
Eucharisztikus motettákban napjaink zenéje is igen jól szolgálja az új utakat kereső énekkarok kívánalmait. Olasz, francia, belga, holland, német és magyar komponisták sok szép modern és mégis tömjénfüst-illatú muzsikát alkotnak a Legszentebb dicsőítésére. Liszt Ferenc több, meleg, imádságos szentségi motettát írt. Kodály Zoltán külsőleg igénytelen, de tartalmilag igen mélyről merített és nagyon belülről jött Tantum ergo-i már évek óta a világot járják. Fiatal és mozgékony katolikus kiadóvállalatunk, a Magyar Kórus, sok apróbb-nagyobb kottája is bőven hoz formás, választékos és korszerű eucharisztikus muzsikát.

A szentségi motettákat liturgiánk különböző alkalmakkor igen jól tudja elhelyezni. Ilyenek:
a) A Szentségkitétel. A szertartást kísérő ének tekintetében nem vagyunk megkötve. Szabadon válogathatunk vagy a már említett, vagy a következő szövegű motetták, illetőleg korálisok közt: Adoremus in aeternum, Calix benedictionis, Panis angelicus, Verbum caro, Ecce panis Angelorum, Cor meum et caro mea, O quam suavis est, Venite populi, Venite ad me omnes, Adoro te devote, Unam petii, Christum Regem adoremus, O Jesu Christe, Homo quidam, Unus panis, Jesu dulcis memoria, Immolabit haedum, Misit me, Pie Jesu, virtus mea, Anima Christi, Adoramus te, Exalta et lauda, Domine non sum dignus, Introibimus in tabernaculum, stb.
b) Szentséges áldás. Ezt minálunk kétféleképp szokás csinálni. Vagy az ún. római szertartás szerint, amikor is a nép, vagy a kar a Szentség megtömjénezése közben énekli el a Tantum ergo- és utána közvetlenül a Genitori-himnusz-versszakokat. Vagy pedig Pázmány Péter rituáléja szerint, amikor megfüstölés után a pap a kezébevett szentségtartóval a nép felé fordulva intonálja a Tantum ergo Sacramentum, illetőleg a Genitori genitoque verseket, a kar pedig (vagy a nép, mert a hívőknek a korális Tantum ergo-t mindenütt tudniok kellene) folytatja a megkezdett strófákat. Ez a szertartás nálunk sokkal ősibb Pázmány koránál. Ajánlatos tömjénezés közben is énekelni valami ideillő korálist vagy motettát.
c) Ősrégi szokás és egyházzenei törvénykönyvünk, X. Pius Motu proprio-ja ma is megengedi (III. 8. §.), hogy ünnepélyes nagymisék Benedictus-ai után egy rövid, latin nyelvű oltáriszentséges ének iktattassék a szentmisébe.
d) Kismisék, szentségimádások, szentségi körmenetek, litániák és más magánájtatosságok is bő alkalmat nyújtanak az Eucharisztiának énekkel való dicsőítésére.

VII.

Mostanáig néhány szertartást kivéve, túlnyomólag a nagymise énekeiről volt szó. Ezeket, valamennyi régibb vagy újabb egyházi törvény ebben mindig egyező rendelkezései szerint csak latinul szabad előadni. ,,… a nagymiséken az ének a nép nyelvén abusus, tehát irrationabilis s így jogszokássá nem válhatik” (Mihályfi: A Nyilvános istentisztelet) még ott sem, ahol a törvénnyel ellenkező gyakorlat – mint nálunk – már régibb élettartamú.
De a latin nyelvű éneklés más, sőt minden szorosan vett liturgikus istentiszteletnél (pl. az ünnepélyes zsolozsmánál) és szertartásnál is kötelező. Szentségi áldást közvetlenül megelőzően vagy közvetlenül követően csak latinul szabad énekelni (1881. márc. 23-án kelt rítus-kongregációi határozat). A Tantum ergo-t vagy Genitori-t tehát szentségi áldás után magyarul énekelni nem szabad.
Semmi akadálya azonban annak, hogy e himnuszok magyar fordításai és más magyar (vagy általában népnyelvű) szentségi énekek a kötelező latin himnuszok előadása előtt és után az Oltáriszentség jelenlétében ne énekeltessenek. Erre különben bő lehetőséget nyújt nekünk a kismisék második fele és ezenkívül is a föntebb d) alatt felsorolt több különböző más alkalom.

Sok, nagyon szép, ősi, magyar szentségi énekünk van. Legrégibb, kottázott dallammal reánk maradt magyar énekünk is eucharisztikus himnusz: Üdvözlégy üdvösséges Ostya (Nádor-kódex, 1508). Ezt az éneket már is sikerült az általános használatnak átadni. De ezen kívül ősrégi egyházi énekgyűjteményeink sok-sok rég eltemetett kincséről ráztuk le újabban a feledés porát, hogy ezeket gondosan megtisztogatva a dallamukra és szövegükre évszázadok folyamán rárakódott salaktól, az Eucharisztia mindennapi imádásának szolgálatába állítsuk. Így felkutatott és különböző, ma használatos ima- és énekeskönyvek útján közkinccsé tett ősi magyar szentségi énekeink:
Kisdi, Cantus Catholici-jéből (1651): Leborulva áldlak, Üdvözlégy Felség, Üdvözlégy szent test, Ó Jézus, Jézusomnak szívén;
Szegedi, Cantus Catholici-jéből (1674): Dicsérd Sion, Mért feledkezel el;
Szelepcsényi, Cantus Catholici-jéből (1675): Bőséges irgalmú;
Illyés, Soltári Énekei-ből (1693): Mindeneknek szemei, Ó, add Jézusom, Mintha köztünk Jézus járna;
Náray, Lyra Coelestis-éből (1695): Ó áldott, szent Istenem, Jézus Szíve;
A 17. századbeli kéziratosokból: Áldjad ember, Üdvözlégy szent orvosunk, Gyermekszívek hódolata;
Amadé gróf énekeiből (1755): Hadd lankadjak;
A Rákóczi-korabeli kurucdalokból: Győzhetetlen én kőszálom;
Bozóki énekeskönyvéből (1797); Mondj éneket, Csodákkal tündöklő, Ez nagy Szentség, Istenség mélysége, Ne törd magad, Ó szentséges, Porba hullok, Szerelmes édes Jézusom, Üdvözlégy Oltáriszentség, Üdvözlégy szép rózsa, Velünk lakó tiszta Ostya, Előtted Jézusom, Jöjj el Jézus, Néked én Jézusom, Ó én Jézusom, Szeretlek, szép Jézus, Krisztusunk, nagy Király.
Ezek között már ismerősökre is bukkanunk. Olyanokra, melyek templomainkban állandóan hallhatók. Még több ilyet találunk legfiatalabb énekeink, a múlt században keletkezettek, illetőleg megjelentek között. Egypárat a legszebbek közül szintén felsorolunk.
Az egerszegi kéziratból (1804): Üdvözlégy, ó drágalátos;
Kovács énekeskönyvéből (1842): Jézus Szívét dicsérni, Acélszárnyon száll az ember;
A gimesi kéziratból (1844): Ó édes Jézus;
Tárkányi–Zsasskovszky Énektárából (1855): Áldunk téged, Imádlak nagy Istenség, Krisztus teste, Most az Úr Krisztusnak, Most lett a kenyér, Most nyomorult szolgád, Szent vagy Uram, Üdvözlégy édes Jézusunk, Üdvözlégy Krisztusnak, Édes Jézus, Zengjük Jézus, Uram Jézus, Hol vagy én szerelmes;
Zsasskovszky Endre (1824–82) szerzeményeiből: Égből szállott szent Kenyér, Zálogát adtad;
Szemenyei–Kapossy énekeskönyvéből (1887): Menyegzős köntösbe;
Bogisich énekeskönyvéből (1888): Ó, ki ez oltáron;
Lakatos Miklós gyűjtéséből: Áhítattal készülődjünk.
Mindezek alaposan megválogatott, egyháziasság, zenei érték és szöveg szempontjából érdemesen megbírált, olyan szentségi népénekek, amelyek tömegéneklésre is kiválóan alkalmasak. De biztos, hogy hasznavehető ének ezeknél még több is akad eddig ismeretlen kézíratok lapjain, vagy a nép ajkán. Alapos kutatás ebben az irányban nem volna sem felesleges, sem eredménytelen.

Tévedés volna azt hinni, hogy a szép egyházi népénekkultusz templomainkban csak úgy magától is megterem. Nem. Ezt csak tervszerű és egyöntetű vezetéssel, szakszerű irányítással és fáradságot nem ismerő tanítással érhetjük el. A munka megindításának első feltétele, hogy az énekeknek hitelesen és egységesen megállapított szövegéhez és dallamához egységesen és szigorúan ragaszkodjunk. Semmi értelme sincs annak, hogy X templomban vagy Y egyházközségben egy-egy ének dallamát valami jelentéktelen ritmuseltéréssel, 1–2 hangnyi melodikus differenciával vagy a szövegét 2–3 szónyi változtatással énekeljék csak azért, mert ez náluk így szokás. Minek ez? Kinek jó ez? És még ha több évtizedes gyakorlat feladásáról lenne is szó, nem nagyobb, hatalmasabb és fönségesebb eredmény e ily kicsinyes kényelmeskedésnél vagy hiúskodásnál az „egységesség”, a katolicitás gondolatának a megvalósítása?!
A másik fontos feltétel, hogy az énekvezetést, vagy éppen a tanítást ne bízzuk sem túl ambíciózus öreg anyókákra, sem tudákos és hiú előénekesekre, mert ezek nem értenek, nem érthetnek ehhez a munkához. Kell, hogy minden templom táján akadjon egy kántor, pap, tanító vagy másvalaki, aki a népénekkel (annak történetével, formáival, előadásával, kíséretével, stb.) alaposan foglalkozva, kinőtt légyen a dilettáns-sorból. Mert a dilettánsokat e téren sem lehet használni. A magyar egyházi népének ügye nagyon komoly, nagyon szent és nagyon művészi dolog, ehhez értenie kell annak, aki vezető vagy tanító szerepre vállalkozik.
Természetes, hogy a munkát alapos énektanítással kell elindítani, de rendszeres próbákra még később és oly helyeken is szükség van, ahol a népének már jó vágányon gördül. A tanításra legalkalmasabb idő a szombati vagy vasárnapi litániákat megelőző vagy követő félóra. Ismerünk oly falusi és városi templomokat, ahol e célra különösen az októberi vagy májusi litániakkal kapcsolatos időt használják fel. A nagyböjti ájtatosságokhoz (keresztút) is szokás énektanítást fűzni.
Kétségtelen, hogy a felnőttek tanítása, átképzése nem jár minden nehézség nélkül. Tudjuk, hogy különösen az öregebbek konzervativizmusán sok helyes és szükséges reformtörekvés szenved hajótörést. Csak a bölcsen megtervezett módszeres munka és sok türelem teremhet e téren jó gyümölcsöt.
Könnyebben megy a dolog a fiataloknál, a gyermekeknél, a különféle hitbuzgalmi és kulturális egyesületekben és még inkább az iskolákban. Hisszük, hogy a katolikus elemi iskolák kitűnő új tanterve, melyben a föntebb felsorolt szentségi énekek közül egy jó csokorravaló már mint kötelező tananyag szerepel, templomaink énekének jövő kialakulására döntően előnyös kihatással lesz. Kár, hogy gimnáziumaink zeneközönye az iskolai munka betetőzését lehetetlenné teszi.

VIII.
Nagy vonalakban elméletileg végígszántottunk az eucharisztikus zene egész területén. Az Oltáriszentséghez méltó zenekultusz felvirágoztatása azonban elsősorban gyakorlati kérdés. Minden szabály vagy elméleti elgondolás csupán kiindulópont. Valami, amit aztán az életben, tehát a kompozíciókban, a próbatermekben és a kórusokon kell kidolgozni, kell felépíteni. Ez a munka pedig gyakorlati emberekre vár.
Minden reformot megelőző főfeltétel: hogy az a kántor vagy karnagy, akit valamely templom kórusának a vezetésével megbízunk, katolikus lelkületén kívül minél nagyobb szaktudással, vagyis liturgikus és zenei ismeretekkel rendelkezzék. Ahol állásbetöltések alkalmával ezzel szemben egyéb indítékok hatnak döntően, – még ha ezek oly tiszteletreméltóak is, mint pl. a szociális szempontok – ott a musica sacra ügyét nem jól szolgálják.
De éppily fontos az is, hogy a jól megválasztott kántort (vagy karnagyot) munkájában minden illetékes tényező hathatósan támogassa. Hinni kell a jóhiszeműségében és meg kell bízni a tudásában. Ahol egyházzenei kérdésekben a kántornál mindenki okosabbnak érzi, vagy éppen tudósabbnak mutatja magát, ott a reform máris csütörtököt mondott. Megalázott, fölényes bírálatokkal szorongatott lelkektől nem várhatunk szárnyalást.
Van már néhány hely Magyarországon, ahol hivatása magaslatán álló, szép egyházzenei szaktudással rendelkező kántor működik. Lehetetlen, hogy ilyen emberek munkájába iskolaszéki, egyházközségi tagok vagy más illetéktelen hatalmasságok parancsolólag kontárkodjanak bele. A rector ecclesiae is legyen óvatos. Oly zeneliturgiai kérdésekben, amelyekben szemináriumi oktatásunk mai hiányossága mellett elegendő ismereteket nem szerezhetett, csak előzetes, szakszerű és alapos tájékozódás után adjon ki rendelkezést. Ha pedig ily utánnézéshez nincsen módja vagy kedve, inkább bízzék meg a kántora tudásában.
A legtöbb korszerű és célszerű egyházzenei reformnak legfőbb kerékkötője nálunk az a patópálos elv, hogy minden úgy jó, ahogy van. Nem, a mi egyházi zenénkben nagyon kevés dolog jó úgy, ahogy van.
Énekkart kell szervezni minden templomban falun, városon egyaránt. Ez lehet gyermekkar, férfi-, női- vagy vegyeskar, egy-, két- vagy többszólamú kórus. De énekkar nélkül nincsen egyházi zene. Az énekkar természetesen nem a tömegéneklést, nem a hívők éneklését akarja kiszorítani, mert hisz ennek – a maga helyén – megvan nemcsak a jogosultsága, hanem az értéke is. Az énekkar a liturgiának akar a kiegészítő szervévé és nélkülözhetetlen eszközévé válni.
A karszervezés munkáját és a kórus fenntartását minden illetékes tényezőnek minden rendelkezésére álló erővel, anyagi eszközökkel is, támogatnia kell (a liturgikus könyvek, a kotta pénzbe kerül, a kartanítás sok időt és igen fárasztó, külön munkát igényel, stb.). Kellő jóakarattal azonban minden segítésnek meg lehet s meg kell találni a módját.
A legjobb, a legszentebb, a legművészibb muzsika kell, hogy örökké udvaroljon Neki! Mert: minden szép és tökéletes, ami a világon van, csak éppen elég jó arra, hogy őt alázatosan szolgálja.

„Nagy dologról szól az ének:
Élet élő kútfejének,
A Kenyérnek hódolunk.” (Sík S.)

Mindnyájan, minden erőnkkel, tudásunkkal és képességünkkel.
A muzsikánkkal is!

Harmat Artúr főiskolai tanár
¹³⁸ Elrettentően szép és émelyítőén közkedvelt kompozíció a Kosch– Helmesberger-féle, Pesten is sok kétes élvezetet okozó Tantum ergo, melyben a túltengően és erőszakosan uralkodó hegedűszóló egy több mint jelentéktelen szerkesztésű dongókarszerű kórustételt repdes körül a leghétköznapibb zenei banalitások pilleszárnyaival. Előadása nálunk is, Bécsben is – sajnos – még mindig biztos hatást jelent. Regensburgban, Kölnben vagy Párizsban azonban nagyon kikapnának érte az előadók. Ott egészségesebb és tartalmasabb egyházzenei lakomákra rendezkedtek be a katolikus hívők, ott a cukrosvíz már régóta nem étel.