Früchtl Ede: XII. Piusz pápa és Magyarország



Részlet Früchtl Ede: XII. Piusz c. könyvéből, amely a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) - a magyar nyelvű keresztény irodalom tárháza - állományában ITT olvasható.

Pacelli Jenőnek pápává való választása nagy örömet okozott az egész világ katolikusai között, de talán sehol olyan nagyot, mint nálunk, magyaroknál. Hiszen személyében olyan főpap foglalta el Szent Péter székét, aki elég hosszú időt töltött közöttünk, alkalma volt megismerni az országnak nemcsak vezetőit, hanem hatalmas tömegekben népét is, mely százezres seregekben vett részt az Eucharisztikus Kongresszus megkapó és bensőséges ünnepségein és mutatta ki nemcsak mély vallásosságát, hanem a Szentszék iránt való szeretetteljes ragaszkodását is, a Szentatyát képviselő Pacelli Jenő bíboros legátus személyén keresztül.

Hogy a magyar nép mélységes hódolattal, tisztelettel és szeretettel fogadta azt a férfit, aki a pápa személyét képviselte magyar földön, a magyar nép felejthetetlen örömünnepén, az természetes, de ez a hódolat, tisztelet és szeretet még jobban fokozódott, amint egyre jobban megnyilvánult az a nagy jóindulat, megértés és megbecsülő szeretet, melyet a pápa követe szavaival, egész magatartásával tanúsított az idő alatt, melyet magyar földön töltött. Rómában járt magyarok már előzőleg hírt hoztak arról, hogy XI. Pius pápa bíboros államtitkára mennyire kitünteti a magyar zarándokokat. Sokan még személyesen emlékeztek arra, hogy mikor 1937 novemberében a magyar nemzeti zarándoklás az Örökvárosban járt, Pacelli Jenő államtitkár fogadta őket, és nemcsak latin nyelven mondott üdvözlő szavakat, melyekben megemlékezett a dicső magyar múltról, a magyar hithűségről és Magyarországnak a keresztény kultúra védelmében vívott hősies harcairól, de általános meglepetésre pár rövid magyar mondattal is fordult a kellemesen meglepett magyar zarándokokhoz.

És ez megismétlődött nem is egyszer a magyar földön való egész tartózkodása alatt. Nem mintha a nagy elfoglaltságú bíboros államtitkár megtanulta volna nyelvünket, hiszen ez az idegennyelvűek számára igen nehéz feladat, és a legtöbbször évek munkája, bár Pacelli Jenő nagy tehetsége a nyelvek tekintetében megkönnyítette volna ezt a feladatot, de nagy elfoglaltsága és sok-sok teendője mellett is tudott magának annyi időt szakítani, hogy megtanuljon magyarul legalább néhány üdvözlő kifejezést és néhány mondatos magyar beszédeket, melyekkel a magyar nép és Magyarország iránt való szeretetét és megbecsülését akarta kifejezésre juttatni, és melyeknek elmondásával tökéletesen meghódította személye iránt is a magyar szíveket. Aki csak ott volt azokon a felejthetetlen napokon, hallhatta a pápa követének beszédeit, melyekből az idegen nyelveket nem értők is kiérezhették a hang csendüléséből, az élénk, de kifinomult taglejtésekből, arcának kifejezéséből, hangjának hol lágy, hol pedig ércesen erőteljes csendüléséből, hogy szavait mindenkor a benső meggyőződés és szeretet sugallja. Akik pedig hallották azokat a magyar szavakat, melyekkel hallgatóságának kedveskedett, sohasem fogják ezt a benyomást elfelejteni. A magyar szavakra mindenkor határtalanul lángolt fel a hallgatóság, a százezres tömegek lelkesedése és talán kivétel nélkül mindenki könnyezett az örömtől, mert a legegyszerűbb ember is átérezte, hogy csak a nagy szeretet és igazi megbecsülés késztethette a nagy főpapot erre a bizonyára igen fárasztó feladatra, hogy egy számára teljesen idegen nyelven aránylag jó kiejtéssel egész kis beszédeket mondjon el.

Természetes, hogy Pacelli Jenő ezekre a megnyilatkozásokra készült, még pedig igen lelkiismeretesen készült. Mikor megkapta a megbízatást, hogy mint a pápa legátusa magyar földre jöjjön, megkezdette a tanulást. Két magyar oktatója is volt: Luttor Ferenc apostoli protonotárius, a vatikáni magyar követség kánonjogi tanácsosa, aki a pápa által elmondani szándékolt dolgokat olaszból magyarra ültette át, és a magyar szöveg nyelvtani struktúráját megmagyarázta és P. Gallus Tibor magyar jezsuita, aki főképpen a kiejtés és hangsúlyozás átértését segítette elő.

Így aztán nem csoda, hogy mindenki bámulattal hallgatta, hogyan mondja el a pápa személyének képviselője hosszabb magyarnyelvű megnyilatkozásait egyetlen fennakadás nélkül, jó kiejtéssel és hangsúlyozással, ami az idegenek számára talán a legnagyobb feladat, hisz a magyar első szótagra eső hangsúly teljesen egyedülálló a világon.

De nemcsak magyarul tanult Pacelli Jenő, hogy a pápa személyének képviseletében magyarul szólhasson a magyar hívők százezreihez, hanem a tudós alaposságával és a diplomata körültekintésével igyekezett nemzetünk történelméből, népünk sajátosságaiból mindazt megtanulni, amire szüksége lehetett. És hogy már ideérkezése előtt sokat tudott rólunk, arról tanúskodnak az ajkáról elhangzott beszédek, melyek mindegyikében voltak az ismeretekről tanúskodó utalások hazánk történelmére és a magyar nép lelki habitusára.

Mindjárt első beszédében, amelyet Székesfehérvárott mondott válaszul az üdvözlésre, mellyel gr. Teleki Pál, akkor kultuszminiszter, Magyarország kormányzója és a magyar kormány nevében üdvözölte, szavait a magyar tenger és Pannónia termékeny talajának említésével kezdette, majd a beszéd folyamán ezeket a jelentős szavakat mondotta: „A magyar nép lelkének legmélyebb szentélyében rejlik, mint éberen őrzött kincs, a keresztény hit és az őszinte törekvés, hogy azt az örökséget sértetlenül megőrizze, amellyel az Apostoli Király a Regnum Marianum országának alapjait vetette meg”. És ezt a beszédet a következő magyar szavakkal fejezte be: Éljen az Eucharisztikus Kongresszus! Éljen Krisztus Király! Éljen Magyarország! Éljen a katolikus Magyarország! Mikor Budapestre érkezve a Mussolini-téren a magyar főváros népe képviseletében Szendy Károly polgármester üdvözölte, a pápa legátusa válaszában többek között a következőket mondotta: „Budapest városa, melyet szerencsés fekvése és történelmének dicsősége miatt méltán neveznek a Duna királynőjének, most királyi fénnyel fogadja falai közé a zarándokoknak hatalmas tömegét ... A magyarok régi dicsősége: ismert vendégbarátsága ezekben a napokban teljes fényességében ragyog ... Budapestet eltörülhetetlen betűkkel beírták a történelem aranylapjaira, amelyek a városoknak a nevét tartalmazzák, ahová a különböző népek ezekre az eucharisztikus ünnepekre összegyűltek ...” És a bíboros ezt a beszédét is néhány magyar mondattal fejezte be, melyeket a téren összegyűlt tömeg felé kiáltott.

Abban a beszédében, mellyel megérkezése után a Koronázó Főtemplomban Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás üdvözlő szavaira válaszolt, szintén több magyar vonatkozást szőtt bele. „A zöldelő május hónapban – mondotta többek között – Isten Atyjának, a Magyarok Nagyasszonyának jegyében és oltalma alatt ... jutott nekem osztályrészül belépni ebbe a városba, a nemes magyar nép fővárosába és az esztergomi főegyházmegye határai közé, hogy veletek együtt a Koronázó Főtemplomban hitet tegyünk ... Az Istenségnek eme hajléka, amelyben mi most vagyunk és amelyet az elmúlt időknek tevékeny hite oly fenségesnek épített, hogy a gótikus szépség legbensőbb szellemét sugározza, a koronázásnak a helye és ennek nevét viseli. Ez elsősorban a hű magyar népet, de az egész világot is ösztönzi és inti arra a nagyon is igaz mondásra, melyről, fájdalom, gyakran megfeledkeznek: „Általam uralkodnak a királyok és hoznak törvényeket a törvényhozók ...” Majd a beszéd további folyamán beszélt a léleknek arról a bátorságáról, „amelynek a kiváló magyar nép a nehéz időkben mindnyájunk csodálatára méltó példáját szolgáltatta.” „Minden jót jövendölő jel – mondotta még beszéde végén –, hogy ennek az Eucharisztikus Kongresszusnak és Szent István centenáriumának ünnepségein Magyarország fővárosában kiváló alkalmat adnak azoknak a lelki és vallási elveknek megvallására, amelyekkel az apostoli király több évszázados épületét elhelyezte.”

Mélységesen jelentőségteljes voltak azok a kijelentései, melyeket a tiszteletére rendezett iparcsarnoki fogadóestélyen tett az üdvözlésekre válaszolva. „Budapest, ez az előretolt végvár – mondotta beszéde elején – mely a felszabadulásáért folytatott hosszú küzdelme mellett diadalmasan harcolt Krisztus szabadságáért is, ez a lovagias város, mely vendégül látja ezt a nagyszabású gyülekezetet, még várja, hogy szemhatára megvilágosodjék a holnapi nap tündöklő fényétől: a Hősök-tere, a magyar bátorságnak ez a jelképes arénája, még nem látta lobogni, s nap sugaraival elkeveredni a keresztény népek jámbor hitének ezernyi és ezernyi lángját abban az egyedülálló pillanatban, amikor dicső emlékű kövei az egész katolikus világ misztikus oltárává avatódnak. Majd a beszéd további folyamán így szólt: „ ... e történelmi föld, amelyet Magyarország első királyának apostoli egyénisége szentelt meg, akinek elméjét és karját Krisztus keresztje és a Szűzanyának, a ti Patronátoknak tisztelete irányította, és akinek köszönhetitek nagyságtokat és dicsőségteket s azt a kimondhatatlan örömöt, hogy Szent István személyében olyan égi pártfogótok van, aki hősiességében nem marad alatta az első vértanúknak. Ő fentről néz reátok, és bizonyára örvend azon, hogy városa, mely koronáját őrzi, most központja az Oltáriszentségben rejtőző Isten egyetemes imádásának ... és gyönyörködik abban, hogy a ti híres és ősi vallásosságtok, őseiteknek ez a drága öröksége most az egész világ előtt tanúságot tesz a Duna-Tisza partjain általa elvetett apostoli és katolikus hit gyümölcseiről.” Beszédének további folyamán megemlékezett „Munkácsi Mihály zseniális ecsetjéről”.

Ugyancsak felejthetetlenek azok a szavak, melyeket a Horthy Miklós kormányzó úr által adott díszebéden az üdvözlésre válaszul adott, és melyekben többek között ezeket mondotta: „Ez a nép, mely keletről jött, és lelkében a keleti gondolat tündöklő mélységeit hordozza, anélkül hogy elvesztette volna sajátos jellemvonásait, naggyá nőtt a nyugati földön, melyet új hazájának választott, részesült a nyugati civilizációból, megerősödött és megtisztult általa és benne s fokozatosan készült arra, hogy ezzel a civilizációval szemben olyan szerepet töltsön be, amely kegyetlen megpróbáltatások közepette is bensőleg gazdagította és nemesítette, s amely mindig értékes mozzanata fog maradni az európai történelemnek és kultúrának. Ha a vatikáni apostoli könyvtár Pál pápáról elnevezett második termének egyik freskója megörökíti Corvin Mátyás emlékét, aki Budán pompás és gazdag könyvtárat alapított, egyúttal lerója háláját és elismerését Magyarország iránt olyan dicsérettel, amely kiválóan egyezik kifejezéseiben a vatikáni térképfolyosó egyik szép feliratával: Magyarország, egykor Alsó-Pannónia, amely híres mezőinek termékenységéről, aranyának bőségéről és lakóinak vitézségéről, megszakítás nélkül keresztény királyok uralma alatt áll.” A pohárköszöntő végén kérte a jelenlevőket: ... „álljanak mellém abban a szívből jövő kívánságban, mely egyúttal fohász is, hogy a lovagias és vitéz magyar nép, amely rettenthetetlennek és diadalmasnak mutatkozik a megpróbáltatás napjaiban is, az igazság és béke jegyében öntudatos kitartással, az együttműködés és a másokkal való megértés szellemében haladhasson az Isten áldotta jövő felé, saját boldogulására és az egész keresztény világ javára”.

Az Eucharisztikus Kongresszus tulajdonképpeni megnyitó ünnepségen a pápa legátusa a Hősök-terén nagyszabású, gondolatokban igen gazdag beszédet mondott a kongresszus jelentőségéről és az Eucharisztiáról francia nyelven, de azt megelőzőleg a mikrofon útján tiszta magyarsággal a következő szavakat mondotta: „Dícsértessék a Jézus Krisztus! Kedves magyar testvéreim! Őszintén örülök, hogy mindnyájunk közös Atyjának üdvözletét tolmácsolhatom önöknek. Örömmel jöttem szép hazájukba és kérem a jó Istent, áldja meg az Eucharisztikus Kongresszust és mindnyájukat, akik azon résztvesznek. Isten áldása legyen velünk! Éljen az Eucharisztikus Kongresszus! Éljen Mária országa! Éljen Magyarország!” Minden résztvevő emlékezni fog arra a szinte leírhatatlan lelkes ujjongásra, éljenzésre és tapsra, amely a bíboros legátus minden egyes mondatát kísérte, és szavainak befejezése után hosszú percekig tartott. Öröm és büszkeség töltötte el a magyar szíveket, hogy a pápa illusztris képviselője ilyen közvetlen és meleg szavakat intézett hozzájuk hazájuk nyelvén.

És mikor a kongresszus záróünnepségén az olasz nyelvű záróbeszédet, amelyet a hirtelen támadt zivatar miatt nem lehetett a Hősök-terén elmondani, az esti órákban a rádióba mondott be, ennek befejezéséül újból magyarul szólalt meg ezekkel a szavakkal: „Kedves magyar Testvéreim! Boldogan viszem hírül Őszentségének, milyen lelkes és méltó ünnepségnek voltunk tanúi a magyar fővárosban. Köszönetet mondok mindazoknak, akik a kongresszus előkészítésében és lefolytatásában résztvettek. Különösen ki akarom még emelni a magyar közönség példátlanul fegyelmezett magatartását. Kívánom, hogy e szép napok emléke soha el ne vesszen, és mindnyájunkon a Szentséges Jézus áldása legyen életben és halálban. Dícsértessék az Úr Jézus Krisztus! Éljen Mária országa!”

A magyarság iránt való megértő szeretetét avval is megmutatta Pacelli Jenő, hogy nemcsak résztvett a Szent István év megnyitó ünnepségén, a Szent Jobb körmenetén, hanem megjelent annak első országjáró útjánál is Esztergomban, hogy a Magyar Sion ormán, Szent István szülőhelyén hódoljon első apostoli királyunk emlékének.

És magyarországi tartózkodásának még egy felejthetetlen emléke van. A pápa legátusa kifejezte Horthy Miklós kormányzó előtt azt az óhaját, hogy boldognak erezné magát, ha elutazása előtt a Szent Koronát megtekinthetné. A kormányzó örömmel teljesítette ezt a kívánságot, és május 30-án este megtörtént az emlékezetes esemény. A Szent Korona őrzési helyén megjelentek a koronaőrök, Imrédy Béla akkori miniszterelnökkel élükön a kormány több tagja és más magas közjogi méltóságok, és amikor Pacelli bíbornok este hat órakor odaérkezett kíséretével, a szokásos formaságok között a koronaőrök eltávolították a pecséteket, felnyitották a vasládát, kiemelték a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket és a Szent Koronát díszes szövettel letakart asztalon helyezték el. Ami ezután történt, arról gróf Zichy István, az Országos Magyar Történelmi Múzeum főigazgatója, aki felsőbb megbízásból történelmi ismertetést adott a Szent Koronáról és a koronázási jelvényekről, a következőkben emlékezett meg: – Amikor a koronaőrök behozták az ereklyetartó ládát a terembe, Pacelli bíbornok arcán mély áhítat tükröződött. Ez az áhítat, amelyhez hasonló szelíd és fennséges kifejezést sohasem láttam, még fokozódott a bíbornok arcán, mikor a koronaőrök a díszes brokátabrosszal leterített asztal közepére heyezték Szent István koronáját. Pacelli bíbornok a Szent Korona előtt térdre borult és arcát kezébe temetve jó negyedóráig némán imádkozott. Mondanom sem kell, hogy ez a jelenet, mely Pacelli bíbornoknak szent királyunk iránt való hódolatából eredt, minket is, jelenlevőket, lelkünk mélyéig meghatott. Később a koronaőrök, akiknek egyedül van joguk a szent ereklyéhez hozzányúlni, az asztalon lassan körbeforgatták a koronát, hogy annak minden részlete látható legyen. Pacelli bíboros, aki igen magas termetű, az alacsonyan elhelyezett koronát nem láthatta jól. Ezért mégegyszer letérdelt és úgy nézte sokáig, arcán áhítattal, imádkozva, a szent ereklye minden részletét. Áhítatában ott élt, ott magasztosult nemcsak a nagy királynak, az első nagy keresztény magyarnak, hanem a szent ereklye csodás szimbólumának egész tisztelete ... A pápa legátusának kísérete is megtekintette a magyarázatok elhangzása után a Szent Koronát, melyet aztán a megfelelő jegyzőkönyvek felvétele után újból elhelyeztek a vasládába és azt lepecsételve visszavitték őrzési helyére. Elutazása előtt a bíboros legátus még egy sajtónyilatkozatot adott, amelyben többek között azt mondotta, hogy az Eucharisztikus Kongresszus „a mai körülmények között és különösen az ünnepségek színhelyéül választott városra való tekintettel valóban spirituális jelentőséget nyer, amely senkinek figyelmét sem kerülheti el”. Majd így nyilatkozott: „Mélységes örömmel és meghatottsággal láttam Krisztus Király uralmát kinyilatkoztatni és annak hűséget fogadni, a lelkes tömegeket, akiknek sorában büszkén vettek részt a hivatalos Magyarország képviselői.” Ezek a bennünket örömmel és büszkeséggel eltöltő megnyilatkozások voltak talán a legméltóbb záróakkordjai a budapesti Eucharisztikus Kongresszusnak. Annak a szeretetnek és megbecsülésnek, melyet Pacelli Jenő, a pápa legátusa tanúsított a magyar nemzet iránt, tanújelét adta a pápai trónon XII. Pius is. Első nyilvános kihallgatást magyar katolikusoknak adott, akik a váci egyházmegyéből zarándokoltak el március végén az Örökvárosba. (A véletlen különös találkozása, hogy a megboldogult XI. Pius pápa utolsó nyilvános kihallgatása is magyaroknak szólt. Nemkülönben 1903-ban a nagy XIII. Leó pápa is utolsó nyilvános kihallgatáson magyar zarándokokat fogadott, akik között legnagyobb számban a Szent Imrés főiskolai hallgatók voltak.) XII. Pius pápa a nála megjelent első magyar zarándokcsoportot elsősorban magyar szavakkal üdvözölte. Először a régi magyar katolikus köszöntést mondotta és a zarándoksereg, melyben a társadalom minden rétege képviselve volt, meghatott szívvel zúgta reá a választ: „Mindörökké Ámen!” Ezután még magyar nyelven a következő szavakat mondotta meleg közvetlenséggel:

– Kedves magyar gyermekeim! Szeretettel és őszinte örömmel fogadunk benneteket, a Magyarok Nagyasszony hű népét itt az Atya házában. A Szentatya a magyar bevezetés után németre fordította a szót és mindenekelőtt nagy örömét fejezte ki, hogy kedves fiait és leányait a szeretett Magyarországból ismét maga előtt láthatja, sőt itt a Vatikánban fogadhatja őket. Majd visszaemlékezett arra a szerencsés és boldogító körülményre, amikor a budapesti Eucharisztikus Kongresszus alkalmából személyesen tanúja lehetett a magyar katolikusok élénk hitének, istenfélelmének, rendszeretetének, fegyelmüknek és munkaakaratuknak. Ezután meleg szeretettel hívta segítségül a zarándokcsoportra és jámbor szándékaikra Krisztus Király áldását, Szent István, Szent Imre, magyarországi Szent Erzsébet, Szent László, Boldog Margit és mindenekfölött Magyarország nagy Patronájának, a Boldogságos Szűz Anyának segítségét, hogy támogassák ezt az igazán lovagias nemzetet a béke és jólét felé való törekvéseiben. Hangsúlyozottan emeli ki, hogy ő maga is buzgón imádkozik az Úristenhez, hogy valamennyi kedves magyar gyermekében megerősödjék a hit és ezáltal a felebaráti szeretet még jobban megnagyobbodjék bennük, különösen azokkal szemben, akik szenvednek az anyagi gondoktól, a szegénységtől, a nyomortól. Teljes szívből kívánta a Szentatya, hogy Magyarország találja meg a külső békét, mely az igazságon és kölcsönös megértésen és a belső békét, mely a szociális igazságokon és a fegyelmen alapul. És a beszéd befejeztével XII. Pius megint néhány magyar szót mondott. A zarándokcsoport kitörő lelkesedése közben ezeket a magyar szavakat fűzte németnyelvű beszédéhez: Éljen Magyarország! Éljen Mária országa! Az eucharisztikus Krisztus szeretete legyen veletek! A pápa magyar szavain teljesen észrevehető volt, hogy mindegyiknek az értelmét teljesen tudja és az egész beszéden, a németnyelvűn is kiérezhető volt a Szentatyának a magyarok iránt való nagy szeretete. Hogy a Vatikánban minő nagy jelentőséget tulajdonítottak ennek az első magyaroknak adott nyilvános kihallgatásnak, az is bizonyítja, hogy az „Osservatore Romano”, a pápai félhivatalos lap, mikor a kihallgatásról tudósítást adott, és bő kivonatban közölte a pápa német beszédét olasz nyelven, a magyar mondatokat teljes egészükben adta, még pedig külön erősebb betűkkel azzal a megjegyzéssel, hogy a Szentatya evvel különösen ki akarta tüntetni budapesti tartózkodása emlékére a magyar zarándokokat.

*

Ezt a könyvet talán nem lehet jobban befejezni, mint azoknak a főpásztori szavaknak a közlésével, melyeket dr. Serédi Jusztinián, Magyarország bíboros hercegprímása a pápakoronázásról való visszatérte után a következőkben mondott:

Gyásszal szívemben utaztam le Rómába, mert elárvult szent Egyházunk. Örömmel lelkemben tértem vissza, mert új pápát nyertünk Pacelli Jenő volt bíboros államtitkár Őeminenciája személyében, ki nagy elődje iránt érzett tiszteletből és hálából a XII. Pius nevet vette fel.

Soha oly kézzelfoghatóan nem szemléltem a pápaság örök voltát, egyetemességét és nagyságát, és soha annyira közellevőnek nem éreztem a Szentlélek Úristen jelenlétét, mint mikor az elmúlt nagy napokban ott álltam Szent Péter elárvult széke mellett, melyre a bíboros-kollégium tagjaival együtt utódot kellett emelnünk. Az egész világ szeme rajtunk függött. Lélekzetvisszafojtva várták az eredményt fejedelmek és népek, hívők és a hittől távol álló emberek egyaránt. Nem volt e ez az egyetemes érdeklődés szemléltető bizonyítéka annak, hogy a közel kétezer esztendős pápaság tekintélye ma, a földi tekintélyek romjai fölött, nemhogy csökkent volna, hanem soha nem tapasztalt mértékben emelkedett? És az a feszült figyelem, mellyel a Vatikánból a rádió hullámain érkező híreket lesték a parlamentek kupolái alatt éppúgy, mint a szerény kunyhókban: nem azt hirdette e, hogy az emberiség ebben a zűrzavaros, háborús veszélyektől borús világban az Anyaszentegyház fejétől, a pápától várja és reméli továbbra is a béke bizonyítását és a csalatkozhatatlan szellemi irányítást?

A Szentlélek Isten választása oly férfiúra esett, akinek tiszta, fenkölt jelleme, nagy tudása és eddigi működése záloga e nagy és egyetemes várakozás teljesülésének. „Te Péter (azaz kőszikla) vagy és én erre a kősziklára építem Anyaszentegyházamat, és a pokol kapui nem fognak erőt venni rajta!” (Mt 16,18.) „Legeltesd az én bárányaimat! Legeltesd az én juhaimat!” (Jn 21,15 skk.)

Ezek az isteni szavak 262-szer szólnak, mint parancs, mint hatalomátadás és mint biztos hitet támasztó ígéret egy törékeny emberhez, aki XII. Pius névvel állt Róma püspökeinek csodálatos sorába.

Ki meri ezt tagadni? Az egész világ örömujjongása, mellyel az új pápa személyét fogadta, hangos és általános tanúságtétel volt a hit mellett, hogy igenis a pápa Szent Péter utóda és Krisztus helytartója. Igenis, ő a legnagyobb földi hatalom, melyet a világ valaha látott és megcsodált, mert fegyvertelen ura a lelkeknek, melyek fölött kötöző és oldozó hatalma van az örökkévalóságra kiterjedő hatállyal.

És ebbe az örömujjongásba legőszintébb szívvel kapcsolódott nemzetünk. Hisz a Szentatya személye oly közel áll hozzánk! Legutolsó külföldi szereplése nálunk volt, a mi körünkben, nem is oly régen, az Eucharisztikus Világkongresszus alkalmával! Mindnyájan épültünk jámborságán, buzogtunk lelkesítő szavain, melegedtünk irántunk tanúsított szereteténél, mikor az Oltáriszentséget vitte a Dunán és Budapest utcáin, mikor szólt hozzánk és áldást adott reánk a Hősök-terén, mikor a Szent Jobbot kísérte fővárosunkban és Esztergom ősi kövein. Úgy érezzük, hogy Szent István király, ki a pápasággal eljegyezte nemzetünket, már akkor úgy nézett le reá mennyei dicsősége magasából, mint a szent koronát küldő II. Szilveszter jövendő utódjára, és azért mi úgy tekintjük őt, mint Istentől nekünk juttatott újabb kegyet és ajándékot a Szent István jubileumi év alkalmából!

Mielőtt haza indultam, az új Szentatya áldását adta nekem, papjaimnak, híveimnek és az egész magyar nemzetnek. Ezt az áldást, mint nemzetünk további boldogulásának zálogát, gyermeki szeretettel és hűséges ragaszkodással fogadjuk. Viszonzásul imáinkat adjuk a Szentatyának, hogy nehéz, felelősségteljes munkájában a Szentlélek ereje legyen vele, és az Úr tartsa őt és éltesse, és tegye boldoggá e földön és ne engedje őt ellenségei kezébe.


Real Time Web Analytics