dr. vitéz Emődi László: A hitvallók

Kelenföldön tartott előadássorozat a Katolikus Anyaszentegyház történetéről. Megjelent a szerző "Az Egyház igaz története: A Szentek története I." c. könyvében. (Kató és Fivére digitális nyomda és kiadó, Budapest, 2002. Lektorálta és az illusztrációkat készítette: Bajcsy Lajos esperes plébános.)

Kelenfold, 1960. Március 6.-án

Kedves Fiúk és Leányok! Krisztusban Kedves Testvéreim!

EI kell ismernünk, hogy Decius császár keresztényüldözése határozottan sikeres volt. Olyan sok keresztény tagadta meg hitét, olyan sokukon vett erőt a kínzás, vagy a szenvedéstól való félelem, olyan sok hívő menekült el az üldözés elól, hogy szinte alig maradt néhány keresztény. Szmirnában csak hárman maradtak állhatatosak, Pontusban senki sem, Egyiptomban a hivatalnokok és az előkelőbbek az üldözés első hírére elhagyták hitüket és valószínűleg a birodalom többi tartományában is hasonló volt a helyzet. A történelmi kép egyik oldalát, a keresztény szempontból sötét színeket, megmutattam az "Elesettek"-ről szóló két beszédben, most a vér-pirossal és arannyal csillogó diadalmas színek következnek Mai beszédemben a Hitvallókról szeretnék szólani.

Meg kell vallanunk, hogy a keresztényeknek ezt a csoportját Decius császár alkotta meg. Hitvallóknak ugyanis azokat nevezték a keresztények, akik a hivatalos fórumok előtt megvallották a hitüket Akiket nem lehetett rábeszéléssel, fenyegetéssel, de még börtönnel és kínzással sem megfélemlíteni és eltántorítani a hittól Ezek voltak azok a hívők, akik a maguk részéról nyiltan megvallották hitüket, állhatatosak voltak, és el voltak szánva arra, hogy bármilyen veszedelemben is kitartanak a kereszténység mellett, azután úgy alakultak a dolgok, hogy nem haltak meg. Decius császár alkotta ezeknek a csoportját. Mert az ő uralkodása előtt, a régebbi üldöző császárok idején, ha egyszer valakire rábizonyult, hogy keresztény, s ki is tartott hite mellett, azt kivégezték Ennek az üldözésnek az újsága éppen az volt, hogy az utolsó pillanatig nyitva volt mindenki előtt a visszaút. S ha valakiról látszott, hogy megtörhetetlen, akkor minden eszközt igénybe vettek megtörésére. Ha mindent kibírt és hajthatatlan volt, néha el is bocsátották. Ne gondoljuk azt, hogy ez kegyelmes-szívűségbó1 történt és hogy ez a tény az üldözés enyhülésére, emberségességére mutat! Ellenkezó1eg! Emlékezzetek Szent Polycarpusra. Nyilvánvalóan keresztény volt, meg is vallotta hitét, máglyára került, de nem kínozták. Decius rendszerében hosszú gyötrelemmel próbálták volna eltántorítani őt a hittó1 és e művészi alapossággal összeállított kínzások között halt volna meg. Ez az üldözés kegyetlenebb és embertelenebb volt az előzőeknél! De nemcsak testi szempontból volt kegyetlenebb, hanem leki szempontból is. Nyílt és bevallott célja az volt, hogy az akaratot, a lélek szabadságát, a benső meggyőződést zúzza össze a test gyötrelmével. Ezért volt aztán az, hogy ahol nyilván látszott minden kínzás hiábavalósága, abbahagyták, mert tudták, hogy minden egyes, szenvedésekkel megtörhetetlen vértanú a kereszténység hatalmas diadala Előfordult ugya- nis több olyan eset, hogy az egész város lakosai - köztük a már elesett keresztények - látták egy-egy vértanú állhatatosságát, halálát és e látvány megmozdította sok elesett lelkiismeretét, felkeltette bennük azt a gondolatot: "Ez kibírta a halálig, én miért nem bírnám?" Az ilyen diadalmas halál után sok elesett újra jelentkezett, megbánta tagadását, megvallotta hitét, újra akart kezdeni mindent, a hívő, keresztény életet, sőt a szenvedéseket is. Ezért óvakodtak lehetó1eg attól, hogy halálig kínozzanak valakit. Nem volt értelme, mert vereség volt ez számukra. Akiró1 látszott, hogy megtörhető, azt volt érdemes kínozni. Mert amikor az ilyen kínzások hatására megtagadta a hitet, ezzel mindenkiben elültette a gondolatot: "Nem lehet a kereszténységben állhatatosnak lenni!"

Ezért lett Decius üldözésében sok elesett és sok vértanú; és ezért alakult ki a megpróbált, megkínzott, de helytállók csoportja.

Elmondom néhány hitvallónak a tanulságos esetét:

~ Az egyik eset színhelye Karthagó volt. Meg kell jegyeznünk, hogy Afrikában, Egyiptomban a nép hevesvérűsége miatt az üldözés sem volt olyan szenvtelenül római, mint Európában. Bizony ott, távol Rómától, a pogány nép fellángoló haraggal támadt rá a keresztényekre. A keresztények között volt egy Numidicus nevű férfi is. Miközben a pogányok kövekkel támadtak rájuk és közülük egyeseket máglyára húrcoltak, ő buzdította a keresztényeket Krisztus megvallására. Mindnyájukat megkövezték. Másnap leánya elment holttestéért. Úgy tapasztalta, hogy apjában még van élet. Numidicus felgyógyult. Nem rajta múlott, hogy nem vértanú lett, hanem hitvalló. Nemsokára azután Szent Cyprianus külön köriratban jelentette, hogy pappá szentelte.

~ A másik eset a frígiai Antiochiában történt. Az eset hőse Ákos, a város püspöke volt, akit Marcianus, konzulviselt helytartó, a rendelet szerint maga elé idézett. A vallatás főbb mozzanatait így őrizte meg az akta. Marcianus így kezdte:
- "Neked kötelességed tisztelni a császárt, mert a római birodalomben élsz. Ákos felelt:
- Senki sem tiszteli a császárt oly nagy tisztelettel, mint a keresztények. A helytartó folytatta:
- Bizonyítsd be hódolatodat! Mutass be áldozatot! A püspök tiltakozott:
- Áldozatbemutatást nem követelhet tó1em a császár. Marcianus türelmét veszítette a kialakult vitában:
- Én csak egyet mondok neked: áldoznod kell, vagy meghalsz! Ákos püspök védés-visszavágása éles volt:
- Ugyanúgy cselekszenek az útonállók, akik megtámadják a vándort, s csak ez elé a választás elé állítják: pénzt, vagy életet! A helytartó visszavonult a kapott parancs mögé:
- Nekem csak az a feladatom, hogy kényszerítselek az áldozatra. A püspök is parancsolat mögé sáncolta el magát:
- Nekem meg az a foladatom, hogy sohase tagadjam meg Istenemet. Megmondotta Isten Fia: Aki megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Aryám előtt. A helytartó még megpróbált valamit:
- Egyesítsd az összes katolikusokat és vedd fol velük együtt a császár vallását! A püspök azonban megmagyarázta a helyzetet:
- A többi keresztényt nem én kormányzom, hanem az Ur Isten parancsa. Ők csak akkor hallgatnak rám, ha helyesre buzdítom őket, s szó nélkül megvetnének, ha rosszat mernék nekik tanácsolni. Marcianus ki akarta szélesíteni az ügyet:
- Sorold el a többi keresztény nevét! Ákos ezt ügyesen megtagadta:
- Itt állok én a törvényszék előtt, s téged mások nevei érdekelnek? Azt hiszed, akkor megadjuk magunkat, ha többen vagyunk, amikor jómagam - noha egyedül vagyok - nem engedem magam kényszeríteni? Marcianus kénytelen volt így bifejezni a tárgyalást:
- Újra bezáratlak a börtönbe, s közlöm az egész ügyet a császárral, az ő döntésétó1 függ, mi lesz veled a jövőben. " A császár úgy döntött, hogy ekkora szellemi erővel és keménységgel nem érdemes fizikai eszközt szembeállítani. Engedjék szabadon a püspököt.

A harmadik és legklasszikusabb eset Rómában történt Celerimus- szal, aki afrikai volt és több kereszténnyel együtt Decius császár elé került. A császár, saját rendszeréhez híven, vallatni, majd kínoztatni kezdte. A hitvalló azonban olyan bátorsággal viselte a szenvedéseket és oly okosan állta a szóharcot, hagy a császár Lucianusnak Cyprianushoz intézett levele szerint, egészen megrettent tóle. Tizenkilenc napi szenvedés után, a tetőtől talpig sebes Celerimust szabadon engedték; és miután meggyógyult, Szent Cyprianus karthágói egyház lectorává szentelte.

Mindezekból az első pillanatban világosan látjuk, nem volt igaz, amit az elesettek, főként a helytállni meg sem próbáló elesettek gondoltak és mondogattak, az ti., hogy nem lehetett megállni. Dehogynem lehetett! A hitvallók sem voltak mesebeli hősök Ne idealizáljuk őket, mert, mint minden igazi keresztény, ők sem voltak idealisták Ugyanolyan emberek voltak, mint azok, akik elestek, csak jól kidolgoztak magukban néhány olyan fontos vonást, amit az elesettek elmulasztottak A hitvallók egyik ilyen megfigyelhető vonása a gyakorlati gondolkozás volt, az elesettek pedig álmodozók voltak Mert a hitvalló tudta, tényként számolt azzal, hogy eljött az ő ideje: meg kell halnia. Az elesett, minden józan remény ellenére reménykedett: "Isten nem engedhet ilyesmit! Csak történik valami. Húzzuk az időt, legyünk hajlékonyak, rugalmasak, majd közbejön valami!" Olyanok voltak, mint az az ember, aki tudja, hogy mindenki maghal, mégis, amikor saját magára kerül sor, elborzadva kiáltja: "Ez lehetetlen, ezt nemis gondoltam volna!" Az ilyenek szoktak készületlenül és szentségek nélkül meghalni. Ezekkel szemben, az ostobán ábrándos emberekkel szemben, a hitvalló tudta: Isten nem azért van, hogy őt akár csodával is megmentse a hitvallás kötelezettség~tól, a szenvedéstól és a haláltól. Tudta és komolyan vette, hogy Jézus Ur itt a földön nem ígért semmit: se jólétet, se egészséget, se nyugodt életet; ellenkezóleg: üldöztetést, szenvedést ígért, de megígérte kegyelmét és a mennyországot is.

A hitvalló egészen komolyan úgy vette az életet, amint az van. Tudta, hogy a föld nem a boldogság helye, ellenkezóleg! Jól megtanulta: felelőtlen és valóságellenes az, aki bárminő módszerrel elérhető, maradéktalan boldogságot ígér itt a földön. Tudta, a Szentírásból, az Anyaszentegyháztói megtanulta, hogy ez a told teve van szenvedéssel; valóban siralom völgye. Mint reális ember, nem akarta a szenvedést kidisputálni az életból, nem is akart minden áron megmenekülni tóle, tudta, nem lehet. Csak egyet lehet tenni: felkészülni rá! Nem kényeztette tehát magát, nem kerülgette a szenvedést, ha elébe került, siránkozás nélkül átgázolt rajta, sőt, Mestere példáját követve, keresve azt. Ezért, a szenvedésekhez edzve volt lelke: kész volt arra, hogy nekivágjon; edzve volt teste is: szoktatva volt, hogy engedelmeskedjék a léleknek

A hitvallónak hite sem ábrándokra épült, hanem a valóságra. Tudta, hogy Krisztus minden szava valóság! Híveitó1 az Úr nem szép képzelgéseket, elérzékenyüléseket, áradó érzelmeket, hanem vérben, szennyben is helytállást, minden körülmények között hűséget és eredményes cse- lekedeteket vár. Nem is próbálta megnyugtatni magát a szokásos alkotóval: "Ezt nem kívánhatja tó1em az Isten!", mert tudta, hogy bizony kívánja. Nem is próbálta bevenni azt a bódítószert: "Isten jó, majd elfeledi, amit tettem, majd irgalmaz", mert tudta, Isten nem feled el semmit és mindent a teljes igazság latján mér meg. A hitvallók tudták, hogy a hit nem állapot, harc az; azért írta Szent Pál Timóteusnak: "Harcaid a jó harcot, megtartva a hitet, sajó lelkiismeretet, melyet egyesek elvetettek, s így hajótörést szenvedtek a hitben. " (1. Tim 1, 19.)

A hitvallók a hit valóságainak hősei voltak, s aki csak ábrándozott, az menthetetlenül elesett.

Végül pedig a hitvallókban eleven valóságként élt a túlvilág hite és a mennyország szeretete. Nem voltak ők érzéktelenek! A szenvedés borza- lom volt nekik is, s a kín félelmetes valóság. De még félelmetesebb valóság volt előttük a kárhozat, az árulók osztályrésze. Nem unták ó'K életüket; látták, tudták, hogy szép az. Élvezték a földi élet valóságát. De többet akartak, igényesebbek voltak Az örök boldogságot, a mennyországot akarták! S ha ennek súlyos ára volt: szenvedés, kínhalál? Iudták, hogy valamit csak valamiért lehet kapni. Ők együtt mondták Szent Péterrel: "Mi új égre és új flldre várunk, mely az igazság otthona. " (II. Pét 3, 13.)

Kedves Fiúk és Leányok! Krisztusban Kedves Testvéreim!

Miként mi helyettünk keresztszüleink, a hitvallók is elmondták a keresztségi fogadást, amikor Krisztushoz szegődtek
- "Ellene mondasz-e az ördögnek?" Kérdezte a keresztelő és ők feleltek:
- "Ellene mondok!"

A megkísértés ma olvasott evangéliuma szerint a Gonosz mindenkinek felkínálja, hiszen még Jézus Úrnak is felkínálta barátságát és segítségét. Kísért és kínálja a test örömeit, a kielégített, kevély büszkeséget és a földi hatalom, a birtoklás vágyát. Van, akinek elég ez is és elfeledve az ellentmondás fogadaimát, belebukik ezekbe a kísértésekbe. Aki azonban szilár- dan ellentmond és Jézus Úr példájára, elküldi a kísértőt, ahhoz visszatér fenyegetőzve. S a gonosznak nem hiába van hatalma a földön; amilyen csalogató a kínálása, éppen olyan félelemkeltő a fenyegetése is. Amikor azonban a hitvallók is, meg mi is megfogadtuk, hogy ellene mondunk az ördögnek, akkor megfogadtuk, hogy szembeszállunk kísértéseivel és megfélemlítésévei egyaránt. A hitvallók számoltak a kísértéssel és a megfélemlítéssel. Példát adtak, hogy mi is megfogadjuk Szent Pál buzdítását:

"Vigyázzatok, legyetek állhatatosak a hitben, viselkedjetek férfiasan, legyetek erősek!" (1. Kor 16, 13.)

Ámen.