dr. vitéz Emődi László: Az elesettek II.

Kelenföldön tartott előadássorozat a Katolikus Anyaszentegyház történetéről. Megjelent a szerző "Az Egyház igaz története: A Szentek története I." c. könyvében. (Kató és Fivére digitális nyomda és kiadó, Budapest, 2002. Lektorálta és az illusztrációkat készítette: Bajcsy Lajos esperes plébános.)

Kelenfold, 1960. Február 28.-án

Kedves Fiúk és Leányok! Krisztusban Kedves Testvéreim!

A katolikus erkölcstan különbséget tesz az erőszak, a megrettenés és a félelem között. Az erőszak fizikai erő, amellyel szemben küzdünk, de hiába, mert nem tudjuk elhárítani. Az ilyen erőszak mentesít minden felelősségtól és minden bűntől. A megrettenést valami hirtelen támadó, ijesztő esemény okozza; mellettünk lecsapó villám, dördülés, robaj. Van, aki ilyen hatásra eszét veszítve művel valamit. Aki annyira megrettenik valami ilyesmi eseménytől, hogy nem is tud gondolkozni, e hatás alatt művelt tettei nem esnek beszámítás alá. A félelem azonban, amellyel valaki vár valami jövóoen fenyegető bajt, nem szünteti meg a felelősséget. Ha valaki megfélemlítés hatására bűnt követ el, nem mentesül tóle azért, mert félelemből tette. Az ilyen ugyanis választás elé kerül, el kell határoznia magát: a bűnt választja-e, vagy azt a fenyegető rosszat, ami kilátásban van. S ha a bűnt választja, elköveti azt.

Mindent tudnunk kell, amikor a Decius-féle kegyetlen és nagyarányú keresztényüldözés eseményeit és az elesettek állapotát vizsgáljuk. Az üldözök erőszakot, olyan értelemben, hogy a keresztényt fizikai kényszerrel vonszolták volna oda a pogány oltárhoz, kényszerítve az áldozatbemu- tatásra, nem nagyon alkalmaztak A hirtelen megrettentés eszközét sem használták. Fő fegyverük az állandó és gondosan adagolt félelemkeltés volt. Művészileg bántak ezzel a fegyverrel. Persze ahhoz, hogy ez ered- ményes legyen kettő kell: egy, aki félelmet kelt, és kettő, aki a félelem hatására hajlandó bűnt elkövetni. Ezért, bár az Egyház vezetői, s köztük Szent Cyprianus is, részvéttel látták a sok szenvedést és sokak elbukását, mégis azt kellett hirdetniök.Krisztust ne tagadjátok meg, az örök haza és üdvösség elvesztésétó1 féljetek. « (De Lapsis)

Ezt a parancsot persze sokan nem fogadták meg. Azok, akiknek lelkében nem vert gyökeret a kereszténység, azok, akik megkeresztelkedtek ugyan, de meg sem gondolták, ezzel mit vállalnak, azok, akiket csak külsólegesen érintett a kereszténység varázsa, de nem számoltak azzal, hogy a kereszténység életre-halálra szól; első szóra, már a rendelet kihirdetésekor készek voltak a hittagadásra. Ezekról így írt Karthagó püspöke:

"Várták volna legalább azt, hogy kényszerítve mentek volna a Kapitóliumhoz, hogy kérdőre vonták volna őket hitükért. Sokan már a csata előtt legyőzettek, összecsapás nélkül elestek, még azt sem engedték meg maguknak, hogy úgy lássék, mintha akaratuk ellenére áldoznának a bálványoknak. önként jutnak a jórumra, saját elhatározásukból sietnek a halálba, mintha már régen kívánták volna ezt, mintha megörültek volna az adott alkalomnak, amelyet már azelőtt is óhajtottak. (De Lapsis 8.)

Kétségtelen, hogy ezek, az erővonalakba gyorsan belehelyezkedők voltak a legértéktelenebb emberek. Elveik nem voltak és sem a kereszténység nem veszített velük semmit, sem a pogányság nem nyert velük semmit. Csak megjegyzem, mert természetrajzukhoz tartozik, hogy az üldözés viharának elmúltával ők lettek a leghangosabb keresztények. Ezek nem féltek, sohasem várták meg azt, hogy félniök kelljen, nyaktörő sietséggel hagyták el Krisztust. Ezek közül kerültek ki azok a legsúlyosabban vétóK, akiket úgy neveztek: .Sacríűcantes". Eledeláldozatot mutattak be az istenek oltárain és teljesen úgy viselkedtek, mint a pogányok, talán csak egy kicsit hangosabban; vagyis tüntetően mutatták, hogy ők pogányok és mindig is azok voltak, nemcsak ők, szüleik is. Nagyon illik rájuk Szent János apostol szava:

"Közülünk kerültek ki, de nem tartoztak közénk. Ha közénk tartoztak volna, köztünk is maradtak volna." (1. Jn 2, 19.)

Voltak azután olyanok, akik a megfélemlítés nagyszeru alanyai voltak. Külön tehetségük volt a félelemre. Azt kell mondanunk, hogy az üldözés Decius császár által kitalált, módszere pontosan ezeket vette célba és meg kell állapítanunk, nagyon eredményesen.

Itt az alkalom, hogy feltegyük a kérdést: vajon a helytállók, a vértanúk, a szentek nem féltek az elfogatástóI, a bilincsektól, a megaláztatástól, a szenvedéstól és a haláltól?

Hadd feleljek kérdéssel a kérdésre: mi érdemük lett volna, ha nem is ismerték volna a félelmet? Hiszen maga a mesterünk és példaképünk, Jézus Krisztus, akiben megvolt valóságosan az emberi természet is, átment a halálfélelem gyötreImén. Amint a Szentírás megírta az Olajfák hegyén: " ... arcra borulva így imádkozott: Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely ... " (Mt 26,39.)

A vértanúk sem azért haltak meg, mert életuntak voltak és a halált akarták. Minden normális ember fél a szenvedésról, nem örül a gyötrelemnek és retteg a kínhaláltól; szentjeink pedig ugyancsak egészséges és normális emberek voltak. Sokan voltak, akik elmenekültek, elbújtak az üldözés elől. Ekkor népesedett be a vadon, a puszta és a sivatag menekülóKkel, akik ott remete-életet kezdtek élni. Jézus Úr maga nemcsak elismerte az üldözés eló1i menekülés jogosságát, de mégbíztatta is tanítványait: "Mikor pedig egyik városban üldöznek, meneküljetek a másikba. " (Mt 10,23.)

Hallottátok, elbeszéltem, hogy többek között Szent Polycarpus is, hívei bíztatására, megpróbált elrejtőzni az üldözők elól Maga, Szent Cyprianus is, akinek szavait annyiszor idéztem az elesettekról szóló beszédemben, sokáig bújdosott. Azt kell tehát felelnem, hogy azok is, akik helytálltak, féltek a szenvedésektól és a haláltól.

De akkor mi az oka annak, hogy ők mégis helytálltak, mások pedig, nagyon sokan, elestek?

Helytállásuknak első és alapvető oka komoly hitük, meggyőződésük volt. Számukra is borzalmas valóság volt az a sok szenvedés, vér és halál, amit, mint Szent Cyprianusnál is láttuk, nagyon jól ismerték. De nekik éppen olyan valóság, csak borzalmasabb, volt az örök kárhozat kínja, amely Jézus Úr szavai szerint az árulókra vár. A helytállók számára is színes, örömteli és élvezetes valóság volt a földi élet, de még szebb valóság volt számukra az örök élet, a mennyország boldogsága. Amikor tehát megszorították őket, választaniok kellett, akkor ó'k jobban féltek az örök kárhozat kínjaitól, mint az idóleges szenvedéstól és inkább akarták a menyország boldogságát, mint a földi néhány esztendő itteni örömét. A hitük az, hogy a kereszténységet, Jézus Úr szavait, nem valami szép elméletnek, bizonytalan, esetleg bekövetkező ígéretnek tartották, hanem éppen olyan, sőt, még valósabb valóságnak tartották, mint a szenvedést. Számukra a mennyország, az örök élet éppen olyan történelmi valóság volt, mint az üldözés. Vagyis hitük volt, történelmi valóságokon épülő élő hitük, az ele- setteknél pedig éppen ez hiányzott.

A helytállók erősségének másik oka a valóságban lévő gyakorlottságuk volt. Nem győzöm hangoztatni: a szentek és vértanúk nem voltak idealisták, ne is idealizáljuk őket. Ők gyakorlatiasok voltak, az elesettek pedig képzelgóK. A vértanúk ugyanis nem vártak csodákra, ők tudták, hogy eljött az idő: meg kell halniok. Az elesök minden valóságérzék nélkül reménykedtek: azt gondolták, ez csak nem mehet így, csak közbejön valami, lehetetlen, hogy Isten elnézze ezt a sok szenvedést, húzzuk az időt, csak még ezt ússzuk meg, majd csak történik valami. Olyanok voltak, mint a legtöbb ember, aki tudja ugyan, hogy mindenkinek meg kell halnia, de amikor őrákerül a sor, mégis azt gondolja: hát ezt nem gondoltam volna, ez lehetetlen, ne is gondoljunk rá! Az ilyenek szoktak készületlenül és szentségek nélkül meghalni!

E két szemléletmódnak persze nemcsak az élet végső pontjában, hanem élet közben is tapasztalható a különbözősége. A helytálló ugyanis tudta, hogy az életnek megvannak a szenvedései. Tudta, hogy Isten nem azért van, hogy ezektól csodákkal mentesítsen minket. Nem kerülgette tehát ezeket, belegázolt és átjutott rajtuk. Ezért edzettebb az ilyen, mint a másik, aki minden kis kényelmetlenséget, szenvedést rajta esett méltatlanságnak tart.

Olyan könnyű volt az ilyen, mindentól félőket rávenni a hittagadásra. Hiszen a helytállás, a szenvedés náluk szóba sem jöhetett. A menekülés? Az is félelmetes. Ott kellett volna hagyni az állást, a lakást, a megszokott körülmények et. Pusztában kellett volna élniök, gyökereket enniök. Szó sem lehet róla! Megtagadni a hitet? Áldozni a pogány isteneknek? Attól is félni kell! Mit szólnak, akik elmenekültek; hát még a helytállók? Mit szól a lelkiismeret, mit az Isten? Szóval ezek mindentól féltek! Mikor azután közbeszólt a szintén félő család: "Mi lesz velünk? Arra nem gondolsz?" Mikor jöttek a szomszédok: "Mi már áldoztunk, semmi az egész!" Mikor jöttek a jóbarátok: "Csak nem dobsz el magadtól mindent, ilyen csekélységért? Az Isten sem haragudhatik, ha te a körülményeid között elmész áldozni, Jézus pedig végtelen irgalmú, majd csak megbocsát." Mikor jöttek a "jóakaratú" hatósági emberek és azt mondták: "Mi nem törődünk azzal, mit hiszel, az a te dolgod. Tedd, amit a császár parancsolt! Formaság csak az egész." Akkor az ilyenek előtt mégiscsak a legkönnyebb útnak a hittagadás látszott; szokásuk szerint félve elindultak rajta. Ezekról írta alexandriai Szent Dénes:

"Némelyek elhadványodtak és remegtek, mintha nem is nekik kellene áldozniok, hanem őket áldoznák fel, úgyhogy a bámuló nép is nevetett rajtuk, mivelfélénkeknek mutatkoztak mind a meghalásra, mind pedig a bálványoknak való áldozásra. " (Euseb. H. E. 6, 17.) Ezek közül a szerencsétlen, mindentól félők közül kerültek ki azok, akiket úgy neveztek: "thurificantes", tömjénezők. Az üldözök jó emberismerők voltak, nem feszítették túl a húrt, nem emelték számukra túl mag- asra a mércét.Megelégedtek egyenlőre egészen kicsiny hittagadással is. Csak néhány szem tömjént kellett vetniök a bálványoltárok parazsába. Az üldözöknek egyszerre ennyi is elég volt. Tudták, hogy akit erre, vagy egyáltalán valamire is rá lehet venni a félemlítés eszközével, azt legközelebb, ha kell, rá lehet venni a következő lépésre is.

Voltak azután az elesettek között olyan gazdagok és jó összeköttetésekkel rendelkezők, akik a ravaszság pénzével akartak fizetni Krisztusnak is és a pogányságnak ill: Nem, ők nem mentek el áldozni, tömjént sem vetettek a pogány oltár parázsára Egyeseket közülük úgy neveztek: "acta facientes", aktakészítők. Ezek pénzt adtak a listavezero hivatalnokoknak, hogy írja be őket azok közé, akik már bemutattak áldozatot. Pénzzel el lehetett ezt intézni. Mások összeköttetéseiket használták föl. Úgy nevezték őket; "libellatici" , magyarul igazolványosoknak mondhatnók őket.Nem mentek el áldozatot bemutatni, de összeköttetések révén hamis igazolványt szereztek arról, hogy ők már eleget tettek a pogány követelményeknek

Az Egyház ezeket is elesetteknek tekintette. Mert, ha a hitet megtagadni nem szabad, bizonyítványt sem szabad szerezni ahittagadásról és beiratkozni sem szabad pogányok és hittagadók közé. Jézus Krisztus nem tűr el kettős játékot. Ő mondotta: "Aki nincs velem, az ellenem van."

Kedves Fiúk és Leányok! Krisztusban Kedves Testvéreim!

Nem beszélek már többet az elesettekról. E két beszéd - azt hiszem- elegendő volt ahhoz, hogy megismerjük őket, helyzetüket és különben is, amikor majd a bűnbánókról és a hitvallókról beszélek, érintem még ezt a kérdést. Most csak annyit mondok még, hogy mikor az üldözés enyhült, sok ilyen elesett visszakéredzkedett az Egyházba. Sok vita volt akkor körülöttük Sokan hivatkoztak akkor a megfélemlítésre,sokan mondták: "Mit is tehettünk volna? Nem követtünk el bűnt, mert nem tehettünk másként, hiszen fenyegettek minket!" Bár az Egyház végleg nem vetette el őket, de bűnösöknek, árulóknak tartott mindenkit, aki megtagadta a hitet, mert aki félelemból, akárcsak színleg is a pogányokkal tart, szabadon választja a pogányságot. Álljon itt Jézus Úr határozott szava: "Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket meg a testet is a pokolba taszíthatja ... Mindaz tehát, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom mennyei Atyám előtt. De aki megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt. " (Mt 10, 28-33.)