dr. vitéz Emődi László: Az elesettek 1.

Kelenföldön tartott előadássorozat a Katolikus Anyaszentegyház történetéről. Megjelent a szerző "Az Egyház igaz története: A Szentek története I." c. könyvében. (Kató és Fivére digitális nyomda és kiadó, Budapest, 2002. Lektorálta és az illusztrációkat készítette: Bajcsy Lajos esperes plébános.).

Kelenfold, 1960. február 21.-én

Kedves Fiúk és Leányok! Krisztusban Kedves Testvéreim!

Vannak, akik a keresztény üldözéseket úgy tekintik, mint egy megvívott háborút, és ha figyelembe vesszük a meghaltak nagy számát, igazat kell adnunk nekik: háború, valóban nagy háború volt. Azt is látnunk kell azonban, hogy nagyon furcsa háború volt, mert a keresztények a harc kezdetétól a végéig nem ragadtak fegyvert. Ez a tény,igaz teljesen kiszolgáltatta a keresztényeket a fegyveres hatalomnak, de jelezte egyben azt is, hogy a harcot végülis nem a fegyver, hanem a szellem dönti majd el.

Ha a fegyveres háborúban életét veszíti valaki, azt mondják, hogy elesett. A keresztényüldözések harcának furcsaságára mutat az is, hogy elesettnek azt nevezték, aki mindenáron életben maradt. Eddig egyháztörténelmi beszéd-sorozatom folyamán szentekról, hősökról, vértanúkról szólottam. Ezek között is ragyogó gyöngyként csillog az öt szűz, akinek életét az előző öt vasárnap állítottam elétek. Egyháztörténelmünk ragyogó oldalait forgattuk eddig, de a legragyogóbb oldalaknak is van árnyékuk. Történelem-látásunk csak akkor igaz és teljes, ha az árnyékokat is látjuk, azért belelapozunk az árnyékos oldalakba is és a mai vasárnapon a hittagadókról, az elesettekról kezdek beszélni nektek.

Ha visszaemIékeztek, egyik beszédemben elhelyeztem a kereszténység kezdetét a történelemben. Akkor a római "augustusok" , császárok sorát Néróig vezettem. Nevéhez fűződik az első római keresztényüldözés. Azóta több vértanúról beszéltem és közbe-közbe megemlítettem, melyik császár idején halt meg. Helyes volt ez így, mert életképeket akartam rajzolni, meg azután, mint mondtam, az Egyháztörténelem a szentek története, tehát nem fontos a császárok sorrendje. A mai beszédemhez azonban szükséges, hogy tovább vezessük a császárok sorát, míg el nem érkezünk addig a császárig, akinek uralma alatt tömeges lett az elesés, a hittagadás. Persze mindegyik császárt nem szükséges említenünk, csak azokat, akik történetünk szempontjából jelentősebbek Mint tudjuk, a római államhatalom rendszeres keresztényüldözését Néró császár indította el Kr. u. 64-ben. Ettó1 kezdve 313-ig, a kereszténységet felszabadító Milánói Rendeletig, szakadatlanul és egyfolytában tartott az üldözés. Mégis azt kell mondanunk, hogy voltak az üldözésben különböző fázisok Az üldözésnek Néró császár által elindított első szakaszát a népgyűlölet és az önkényeskedés jelemezte. Mikor a császár a keresztényekre terelte Róma felgyújtásának gyanúját, számított a pogányok kereszténygyűlöletére és jól számított. "Ne legyenek keresztények! Írtsuk őket, ahol érjük!" - ezt követelték, s a felkavart népdüh szedte is az áldozatokat a keresztények sorából. Mikor Néró 68-ban trónkövetelóKtó1 és a néptó1 szorongatva öngyilkosként végezte életét, zűrzavaros idők következtek Egy év alatt hárman is uralkodtak: Galba, Otto, Vitellius. Végülis Vespasianus teremtett szilárdságot Őt azonban, valamint fiát és utódját Titust, háborúk foglalták el. Uralkodásuk ideje alatt volt Jeruzsálem ostroma is, amelynek következtében elpusztult a város és a jeruzsálemi templom is. A trónon következő Domitianus oktalan gyűlölködése és féktelen kevélysége 15 évi rémuralmat teremtett, úgyhogy mindenki föllélegzett, amikor a bölcs Nerva császár kezdett uralkodni 96-ban.

A II. Század első uralkodója Traianus volt. Uralkodása alatt a keresztényüldözés jellege megváltozott. Új fázis kezdődött. Ő nem tűrt nép- gyűlöletet és jogot kikapcsoló féktelenségeket. Plinius helytartónak írt utasításai bizonyítják, hogy ellensége a kereszténységnek, de nem tűr önkényeskedő eljárást. Ezt az elvet követték utódai: Hadrianus (117-138.), Antonius Pius (138-161.), Marcus Aurelius (161-180.), valamint a züllött és közönyös Commodus (180-192.). Uralmuk és módszerük vértanúkat kívánt ugyan, de mégis módszer volt, amihez alkalmazkodni lehetett. A kereszténység igaz, sok fájdalmas veszteséget szenvedett, de mégis tovább erosödött.

A Commodus utáni trónharcból Septinius emelkedett ki győztesen (193-211.) és ő 202-ben új keresztényüldöző rendeletet bocsátott ki. Megtiltotta, hogy valaki is belépj en a keresztények közé és elrendelte a kereszténység visszaszorítását. Utódai nem nagyon hajtották végre rendeletét. Nem is tudták, mert szinte állandóan harcolniok kellett a trónért és legtöbben közülük el is estek ebben a harcban. Meg azután voltak köztük olyanok is, akik határozottan szimpatizáltak a kereszténységgel, mint például: Alexander Severus, vagy az arab 1. Fülöp. Végülis 249-ben az erőskezű pannóniai Decius lett a császár és ő az, akinek személyéhez el akartam érkezni, mert az ő uralma alatt esett el, lett hittagadó nagyon sok keresztény.

Vajon mivel érte ezt el Decius császár? Milyen rendeletet adott ki? Mi volt az üldözés indító oka, célja és milyen módszerekkel folyt? A császári rendelet szövege nem maradt ránk, de a tények és a kortársak azt tanúsítják, hogy ez az üldözés volt a legáltalánosabb. E tanúságok alapján a következő dolgokat tudjuk a rendeletró1:

~ A császár, mint határszéli, pannoniai ember, látta és ismerte a határontúli barbár népeket. Tudta, mily hatalmas erővel ostromolják a birodalom határait. A római egységet akarta ezzel szembeállítani. Hogy ezt elérje, szellemileg is egységessé akarta tenni a római népet, ezért a pogány szellem egyeduralmát akarta megteremteni.

~ Ezért nemcsak annak, aki valami oknál fogva gyanúba került, hanem személy szerint mindenkinek: férfinak, nőnek, kicsinek, nagynak, vallomást kellett tennie pogány hitéró1, világnézetéról Szent Cyprianus, karthagói püspök és szemtanú írta: "A hit kiforkészésére napok voltak kitíízve. " Akik ezeken a napokon nem jelentek meg, keresztényeknek számítottak Senki sem lapulhatott meg tehát titkolt keresztény hitével, mindenkinek vallomást kellett tennie.

~ Az üldözés célja az volt, hogy mindenki jelét adja annak, hogy a pogánysághoz tartozik Nem ítélték tehát halálra azt, akiról kiderült, hogy keresztény, csak azt követelték tó1e, tegyen olyan jelet, ami tanúsítja, elhagyta Krisztust és pogánynak vallja magát. Aki ezt megtette, mehetett vissza a házába, megtarthatta állását, élvezhette vagyonát. Aki azonban ezt nem tette meg, azt kínozni kezdték. Nem azért, hogy meghaljon, hiszen nem volt céljuk az, hogy vértanúkkal erősítsék a kereszténységet. Csak azért kínozták a keresztényeket, hogy megtörje őket a szenvedés és elhagyják Krisztust. Azt, akit semmi kínzás nem tudott megtömi, legtöbbször szabadon bocsátották. Persze, sokan voltak, akik nem bírták ki a kínzásokat, ezek azután meghaltak. De a kínzás nem az elpusztítást, hanem a hithagyást szolgálta. Hogy milyen kínzásokat alkalmaztak? Amilyet csak emberi fantázia kitalálhat, hiszen az volt az előre is jelzett és bevallott cél, hogy mindenkit kényszerítsenek hite elhagyására. Mindezekbó1 kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy Decius császár új módszerrel, megfontolt kegyetlenséggel támadt a keresztényekre. Szent Cyprianus "szélvészszerű vadság"-nak nevezte ezt az üldözést, pedig ő elég sokat tudott az eddigi üldözésekró1. Lactantius, a keresztény retor, pedig" exsecrabile animal"-nak, elvetemült, szentségtelen lénynek nevezte a császárt, pedig a keresztények az eddigi legnagyobb üldözésben sem bélyegezték meg ilyen kemény szavakkal üldözőiket. Ezek után tegyük fel a kérdést: hogyan viselték el ezt a példátlan szigorúságú és kegyetlenségű üldözést a keresztények? E kérdésre több részletben kell megadnunk a feleletet. Meg kell mondanunk, hogy Decius példátlanul szigorú rendeletének első hatása sok hívőre végzetes volt: elestek és megtagadták, elhagyták hitüket. Szent Cyprianus ezt írta:

"A fenyegető első szavaira a testvérek igen nagy számban árulták el hitüket; nem az üldöztetés támadásától estek el, hanem saját akarati bukásuktól « (De lapsís)

Alexandriai Szent Dénes pegig azt írta, hogy mindjárt kezdetben legjobban megijedtek az előkelők, a hivatalnokok, meg sem várták a fenyegetést, elhagyták a hitüket Érthető ez, hiszen a gazdagoknak, előkelőknek van a legtöbb veszteni valójuk, ők szokták meg leginkább a kényelmes, biztonságos életet és végeredményben róluk mondta Jézus: "Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak Isten országába jutni. « (Mt 19,24.)

A hivatalnokok pedig? Nos, azok persze a kenyerüket féltették; helyezkedni akartak jóelőre, nehogy hátrány érje őket. Mindezt tudta Karthagó püspöke is, de mégis túl gyorsnak és tömegesnek találta a hithagyást, hiszen sokan úgy ugráltak el Krisztus mellöl, mint a békák, ha kő esik közéjük Meg is kérdezte:

"Micsoda hallatlan, micsoda újság van ebben az üldözésben, mintha ismeretlen és meglepő dolgok keletkeztek volna, amelyek miatt meggondolatlan vakmerőséggel Krisztusnak adott esküjüket feloldották?" Az egyik újság persze maga az üldözés volt. Mint elóbb láttuk, Decius előtt az utolsó komoly üldözési hullám 202-ben volt. Azóta több, mint 40 esztendő telt el viszonylag nyugalomban. Generáció nevelkedett fel, amely csak hírbó1 hallott az űldözésröl, Nem szoktak hozzá, hogy a hitért küzdeni is kell, hogy kereszténynek lenni veszedelmes, hogy Krisztust vállalni kockázatos. Maga Szent Cyprianus is megírta, hogy "A ránk hagyományozott fegyelmet a hosszú béke megrontotta. « A másik újsága az üldözésnek az volt, hogy csak apró, kicsiny dolgokat kellett tenni, csak külsó1eg kellett pogányként viselkedni, máris elmúlott minden veszély. Csábító ajánlat, sokat nem is tudtak ennek ellenállni.

Aztán sokakat elrettentett a hithűség útjától az is, hogy sokan voltak olyanok, akik megpróbáltak hívek maradni, de nem tudtak. Az egyik ilyennek szavait megörökítette a karthagói püspök: "Bátran akartam ugyan küzdeni, " - így vallott - , és eskümre gondolva megragadtam az ájtatosság és a hit fegyvereit, ck a mérkőzésben engem, a hadakozót, a különféle kínzások és hosszú gyötrelmek legyőztek. Elmém állhatatos, hitem erős maradt és az emésztő büntetésekkel sokáig megingathatatlanul küzdött lelkem, de midőn a legérzéketlenebb bírónak meg-megújuló kegyetlensége folytán egészen kifáradva, majd az ostorcsapások szaggattak, majd a vaskapocs tépett, majd ismét a láng égetett, testem a viaskodásban elhagyott, belső részeim felmondták a szolgálatot, azért nem is a lelkem, hanem a testem lett hűtlenné a fájdalom miatt. « (De lapsis 13.)

Valóban megindító szavak ezek, sok mindent megmagyaráznak és arra intenek föképpen, hogy a hit megvallásához felkészülés és az Isten kegyelme szükséges. Az eseményeket ismerve ne azon csodálkozzunk, hogy sokan elestek, ez természetes dolog, csodáljuk inkább azt, hogy sokan helyt álltak, mert ehhez tennészetfölötti erő is kellett. Ezekról írta Szent Cyprianus:

"Íme itt van Krisztus katonáinak fehér zászlóalja. A győzelmes férfiakkal jönnek a nők is. Jönnek küzdelmeiknek kettős koronájával a szűzek, sőt még a gyermekek is, akik éveiket erényeikkel múlták fölül. Valamint az állhatatosak sokasága."

Kedves Fiúk és Leányok! Krisztusban Kedves Testvéreim!

Fölvázoltam a legkeményebb keresztényüldözés történelmi tényezőit, hogy világosan lássuk azok helyzetét, akik elestek és azok dicsőségét, akik e küzdelemben is helytálltak. A következő vasárnapon még tovább beszélek az elesettekról, mert tanulnunk kell az ő elesésükbó1. Beszélek ezután a helytáUókról, a hitvallókról és vértanúkról, hiszen Tertullianus azt mondta:

"A keresztények vére mag. " Ültessük el értelmünkbe, akaratunkba és szívünkbe a helytállók vérének magvát és kérjük Jézust, minden vetés Urát, hogy az elvetett mag a mai szent evangélium mintájára, az élő hit és szilárd hitvallás sokszoros termését teremje meg bennünk.
Ámen