Daczó Árpád (P. Lukács OFM): Napkelte-nézés

Csíksomlyón

Az 188O-as években, Dél-Afrikában az egyik európai telepes sétája közben arra figyelt fel, hogy a néger gyermekek valami fényes kavicsokkal játszanak az út szélén. Felvett egy követ, letörölte róla a port, és meglepetésében felkiáltott. Gyémántkristályt tartott a kezében.

Állítólag így fedezték fel a híres kimberleyi gyémántbányát. Magam is így jártam. Egyszer csak elém gurult egy addig sohasem hallott szó, a Babba. Felvettem és törölni kezdtem róla a port. Mind ragyogóbbá, csillogóbbá lett, míg végül is, ránk mosolygott belőle népünk ősi Boldogasszonya, akire a kereszténységünkben, Jézus anyjára ismertünk rá.

Már teológus korom óta, mióta csak megismertem és megszerettem Csíksomlyót, mindig izgatott a nagy kérdés: miért Csíksomlyó a búcsújáró hely? Miért éppen oda, és nem másfelé megy a székely és csángó népünk búcsút járni? Olvasmányaim, tanulmányaim, másoknak el nem mondott egyik fő célja mindig éppen ez volt: fellebbenteni Csíksomlyó titkának fátylát. Konkrétan ezt senki nem tudja. Ezzel a kérdéssel alaposan még senki nem foglalkozott. Ismétlem: miért éppen Csíksomlyó a búcsújáró hely? Magáról a tényről: Csíksomlyóról és búcsújáról, különösen az első világháború után, aránylag sokat írtak már. Az 1400-as évek előtti századokról, sőt évezredekről azonban szinte semmi hiteles feljegyzés nem maradt ránk.

A tárgyilagos történelmi adatok hiányában, szinte teljesen csak az ájtatos népünk megszakítatlan hagyományaira támaszkodhatunk. Ezért, minden legkisebb adatra felfigyeltem, különösen amióta 1957-ben, azokban a nehéz időkben, gondviselésszerűen, éppen engem hívott Csíksomlyóra a jó Mária, hogy őrizzem em és mentsem át a jövőnek csodálatos szentélyét. És egy szép napon ott, a Mária kegyszobrának lábánál, drága gyémántkőként gurult elém egy felcsíki székely asszony szájából, Csíksomlyó titkának egyik kulcsszava: a Babba Mária.

Hogy ki is a Babba, arról első ízben a Kriterion Könyvkiadó kiadásában megjelent, Népismereti Dolgozatok 1980-as kötetében közöltem rövid ismertetést. Akkor, csak annyi jelenhetett meg róla, dr. Faragó József néprajztudós, akadémikus segítségével. Legalább annyit, akkor a tudós világ színe elé lehetett hozni.

Azóta már könyv is jelent meg róla Csíkszeredában, a Pallas-Akadémia Kiadó gondozásában, "Csíksomlyó titka" címmel, pontosan az új évezred küszöbén 20OO-ben, Pünkösd ünnepén.

A kegyszobor. Tőzsér László felvétele, 2010.

Csodálatos világ az, ami Babba Máriában elénk tárul. Akkor azt gondoltam, hogy ő az egyedüli titka Csíksomlyónak, Ő őseink Boldogasszonya, akit hold-istenasszonyként tiszteltek apáink. Őróla szól a könyv, amely, a nagy érdeklődés miatt, már kilenc utánnyomásban látott napvilágot. Babba-kutatásaim azonban, szükségszerűen, nagyon hamar, a naptisztelet irányába tereltek. A kettő ugyanis együtt jár. A magyar népünknél, különösen a Székelyföldön, mindenütt ott láthatjuk egymás mellett, a nap és a hold szimbólumát. Belém is hasított akkor a nagy valóság: a hold tisztelete mellett, még nagyobb volt a nap-tisztelet.

Az isteni kinyilatkoztatás nélküli népeknél a vallásos élet a nap kultuszával kezdődik. Ez biztosan így volt ősapáinknál is! Ez azonban mivel bizonyítható most, több évezred távlatából? A hold istenasszonya, a Babba immár megvan. De hol van a Napisten? Mi volt a tulajdonneve? Hol volt a kultikus helye? Pogány módon biztosan áldozatot mutattak be a tiszteletére. Hol, és mit áldoztak fel? Mindebből pedig mit őrzött neg a történelem és a néphagyomány? Most már ezt is figyelni kezdtem. Szorongva, lelkem türelmetlenségévei figyeltem minden jelre. Vajon honnan gurul elém a másik gyémántkő, hogy arról is letörölgessük a port, és hogy rajta keresztül, most, megtérésünk után ezer esztendővel, felragyogtassuk népünknek őseink Napistenét is! Népünk az Úr Istent, Nagy Istennek, sőt Öreg Istennek is nevezi. Már Dániel próféta is Ősöregnek mondja látomásaiban az Urat. (Dániel 7,9.)

A latin Vulgata "antiquus dierumnak" nevezi, amit Károli Gáspár Öreg Korú- nak fordít. Öreg, mert a legrégibb isten ő volt, akinek örök szimbóluma a nap. Viszont az örök fiatalságnak, az örök megújulásnak is ő volt a Nagy Istene, hiszen a téli napforduló után, éppen az ő megújulását, mintegy újjászületését ünnepelte az ember, legalábbis az északi mérsékelt égövön, mostani kultúránk kifejlődésének helyén, már ősidők óta. Még a kereszténység is Jézus születését a téli napfordulókor ünnepli, mert Jézus a mi Világosságunk, a mi Üdvösségünk Napja, aki legyőzte a bűnt és a halált. Legyőzte a sötétséget!

Tudtam tehát, hogy őseinknek Nap-istene is volt. De hol keressem a tiszteletét? A Hold-istenasszony tisztelete, Babba Mária tiszteletében maradt ránk. valamióíképpen, a Nap-isten kultusza is ott kell hogy rejtőzködjék valahol népünk áhitatában!

Az akkori tudásom szerint, erről a kérdésről 1984-ig, tudományosan még senki sem írt.

Az igaz, valami érdekes jelenségről már 1979-ben olvastam, Fodor Sándor csíksomlyói születésű erdélyi író "Tíz üveg borvíz" című könyvében. Ott említi meg az úgynevezett pap nélküli búcsút. Ez az - amint írja Fodor -, amelyben nagyrészt moldvai csángók, pünkösd vasárnap hajnalán, a Kis-Somlyó hegyén, a napkeltét nézik, és a felkelő napban meglátják a Szentlélek eljövetelét. Most látom utólag, hogy tulajdonképpen már akkor elém gurult a gyémánt, de nem figyeltem rá. Nem vettem fel. Azt hittem, hogy ez csak valami szórványos csángó hiedelem. Ezenkívül még, már 1970-ben, a Csíksomlyóra való érkezésem után mindjárt felvillant előttem valami a nap-isten kultuszából, az úgynevezett "napkővel" kapcsolatban is.

A kolostor templom melletti, felső folyosóján őrzünk két faragott követ. Az egyik valami oszloptöredék, a másik azonban faragott kő. Ez utóbbin az volt a feltűnő, hogy nem csak az oldala körös-körül, hanem a felülete is faragott. Kettős kör van ráfaragva, közöttük sugárszerű kiszögelésekkel. A kő pereme is körös-körül sugárszerű faragással díszített. Nagyon kopott rajta már a faragás, de kétségkívül a sugárzó napot ábrázolja.

Amikor először megláttam, valami homályos asszociációval, egy ehhez hasonló napkő képe villant fel előttem. Talán ez 1960-as években, az egyik "Élet és Tudomány" című folyóiratban jelent meg a közép-amerikai maják napkultuszáról szóló ismertetés illusztrációjaképpen. Ez a kő mintha arra hasonlítana gondoltam akkor. De aztán, mint valami fantasztikus elképzelést vetettem el magamtól a gondolatot.

Közben megismerkedtem egy csíkszeredai mérnökkel, Vécsey Gyulával akit Fodor Sándor is megnevezett az előbb említett művében. Vécsey mérnök megkért, hogy nagyon vigyázzunk arra a kőre, mert az, őseink napkultuszának szentélyéből, a Nagy-Somlyó hegyéről került ide. Azt is elmondta, hogy már régóta foglalkozik ezzel a kővel, még mielőtt ennyire lekopott volna, lefényképezte, és csak olyan időkre vár, amikor majd őseink ilyen hagyományáról is nyíltan beszélhetünk. Mert szakemberekkel szeretné megbeszélni eddigi kutatásainak eredményét.

Vécsey mérnök úr azóta már meghalt. Kutatásait leírta. Nagyszerű fényképeivel együtt, kéziratának eredeti példányát a csíksomlyói kolostor könyvtára őrzi. Szakemberre vár, aki feldolgozza. Nagyon itt volna az ideje annak is! Bizony már akkor elém gurult napkultuszunk gyémántköve, csak éppen nem ismertem fel. Hisz akkor még Babba Máriát sem ismertem. Akkor még sejtelmem sem volt arról, hogy a néprajznak és a mitológiának milyen csodálatos világához jutottam.

Nagyon érdekelt Csíksomlyó titka. Azonban álmomban sem mertem arra gondolni, hogy ilyen téren oldódik meg a rejtély! Mint egyházi ember, és mint olyan, aki a néprajzhoz, különösen pedig az archaikus népi hitvilághoz semmit sem ért, azt hittem, hogy Csíksomlyó vonzerejének titka egyedül a nagyerdei csatában aratott győzelemre vezethető vissza. A Babba Mária is csak járulékos része annak!

Így hiába láttam minden nap a napkövet, úgy gondoltam, hogy a történészekre tartozik megfejtése, nekem pedig nem üzen semmit. Csak miután Somlyóról elkerülve, hét év elmúltával, 1977-ben Kosteleken a Holdban megtaláltam a Babba Máriát, akkor kezdtem komolyan a napkultuszra gondolni. De még évek teltek el, míg végül is, felvettem ezt a gyémántkövet is. Pontosan tudom. 1985 tavaszán történt. Akkor került a kezembe, Vigílía 1984. augusztusi száma. Abban, a 626-627. oldalakon, volt egy cikk. Kóka Rozália írta, "Csíksomlyói csodák" címen. Három csodát említ ott, amelyek közül mindjárt az első az volt, hogy egy lészpedi csángó leány, a Kis-Somlyó hegyén, pünkösd vasárnap hajnalán, azt látta, hogy a felkelő napból kirepült a Szentlélek. Akkor történt meg velem is a csoda. Akkor hullott le a szememről a hályog, és megláttam a Gondviselés által, már oly rég a markomba tett csillog - kavicsban a gyémántkristályt, amiből őseink naptisztelete ragyogott felém! Köszönöm, Uram! - fohászkodtam fel. Immár segíts, hogy ezt másoknak is, a tudománynak, de különösen ennek az annyiszor megalázott, letiport, kisemmizett népünknek is felragyogtassam! De tudja meg az egész világ is, hogy mi, magyarok, de különösen a székelyek, micsoda kincseket hordunk még most is. Itt Európában! Most, a harmadik évezred küszöbén.

Mert mi ez? Minden mitológiák legszebbje, ahol az Örök Istenség valósága, a legősibb isteni szimbólumokban, a napban és a holdban él tovább most is, ma, éppen itt, nálunk, de úgy, hogy ez nem elszakít, hanem még tudatosabban odafűz a kinyilatkoztatás, a Biblia Istenéhez, és ahhoz a csodálatos női entitáshoz, amely Szűz Máriában valósult meg, hogy rajta keresztül léphessen a teremtett világ talajára a megtestesült Isten: Jézus Krisztus! Nap és hold! Örökkévaló Atya Isten, és örökkévaló anyai, női princípium! És mindezt Csíksomlyón ragyogtatja reánk, most, megtérésünk után ezer esztendővel! Most, és éppen nekünk, magyaroknak! Most, az igazi isteni ideálokért harcolt harcaink miatti elesettségünkből való feltápászkodásunk idején, mert ebben vagyunk most. A "két pogány közt egy hazáért" folyó küzdelmeink és az 1956-os letipratásunk után! Igen, most, hogy újra erőre kapjunk, mert velünk ég terve van az Istennek! Igen, mert nem hagyott el minket még egészen! De különösen nem hagyott el minket, sőt, ugyancsak velünk van az Ősi Boldogasszonyunk, de nem a "Magyarok Istene" kizárólagosságával, hanem éppen azzal az evangéliumi szeretetlángolással, amellyel minden embert egy szeretetközösségbe akar egybeölelni! Éppen itt, Európának annyiféle nyelvű szegletének világában, úgy, amint azt már Szent István király is elkezdte! Ezt adja nekünk a megtestesült Isten - Jézus Krisztus Urunk - most, legnagyobb lelki szükségünk idején, áldott édesanyjával, a Babba Máriával, akiket a felkelő napban is meglát, a látomásukra váró nép ott, pünkösd vasárnapján, a Kis-Somlyó hegyén!

Amikor ezt így megláttam, még azon a tavaszon magam is elmentem Csíksomlyóra, hogy pünkösd vasárnap hajnalban megnézzem, mi is történik ott, a Kis-Somlyó hegyén?

Mindez tehát 1985-ben volt. Képzeljük el! Ott voltam Csíksomlyón, mint hivatalos őrzője a kegyhelynek 1957-től 1970-ig, 13 és fél évig, és soha senkitől még nem is hallottam, hogy mi történik ott, kint a hegyen! Sem elődeim, a barátok, sem a világi papok, se senki, de senki, erről soha nem beszélt nekem! A barátokat és a papokat menti az, hogy búcsúkor a gyóntatásokkal és a hívek lelki kiszolgálásával vannak elfoglalva. Amellett pedig, semmiféle néprajzi képzében nem részesülve, ami a tételes vallási tanításon kívül volt, azzal nem törődtek, vagy egyszerűen a babonás hiedelmek világába sorolták, amely hiedelemek ellen még küzdöttek is. Igy történhetett meg az, hogy a hivatalos egyház tudta nélkül, az ájtatos nép annál csökönyösebben járta immár több ezer éve, és járja most is, ezt a papnélküli búcsút! Hogy mi történik odafenn? Népünk legarchaikusabb rétege, a moldvai és gyimesi patakok csángó népe, társulva Gyergyó, Csík, Kászon peremvidékének népével, és az Erdély minden részéből Csíksomlyóra jött, eziránt érdeklődő búcsúsokkal, pünkösd vasárnapjának hajnalán, Kis-Somlyó hegy keleti oldalán, a napfelkeltét nézi. Azt látják, hogya Csíki-havasok mögül felbukó nap tűzvörös korongja egyszer csak kettéválik. A hasadékból kirepül a Szentlélek madara, "repecsél" (csángó szó, annyit jelent, hogy repdes), és szórja magából a tüzes lángocskákat. Azok pedig, szállnak, szállnak rá a fákra, az egész erdőre, az emberek fejére. így jön el akkor részükre a Szentlélek! Mások Krisztus arcát látják a napban, vagy egészen magát, a feltámadt Jézust. Vannak, akik Máriát látják, vagy egyedül, vagy a kis Jézussal. Egy szárhegyi asszony a napban angyalokat látott. Azt mondják, tiszta lelke kell legyen annak, aki meg akarja látni a Szentlelket, amint a napban galambocska képében "repecsél". Olyan hiedelem is van, hogy aki a felkelő napot először látja meg, azé a világosság és az istengyermeki élet.

Hogy mi van ott, a hegyen ilyenkor, azt tényleg látni kell! Látni kell az elrévült, extázisba esett arcokat! Magam nem nézhettem sokáig a napot, mert könnyezni kezdett a szemem.

Sértette a nap fénye. Inkább az emberek arcát figyeltem. Még nem is pillogtatnak olyankor, annyira a napra mered a szemük. Az egyik férfitól meg is kérdeztem:
- Nem sérti a szemét a fény?
- Hogyan sértené - felelte -, még jól is esik nézni a napot!

Egy moldvai asszonya tüzes nyelvek helyett, színes gömböket látott leszállni. Egy melléje is ereszkedett. Amikor meg akarta érinteni, eltűnt.
Egy hidegség pataki öreg bácsi ezt nyilatkozta:
- Ha pünkösd hajnalán nem látom meg a felkelő napban a Szentlélek eljövetelét, nem ér semmit a "somojói" búcsú!

Sokan azt tartják, hogy napkeltekor csak itt, Csíksomlyón lehet meglátni a napban a Szentlélek eljövetelét.

Talán egész Európában egyedülálló ez a jelenség, a napnézés, ezért kell végre a maga helyére kerüljön, úgy a szakrális néprajzunkban, mint amitológiánkban is! Időközben elolvastam Diószegi Vilmos "A pogány magyar hitvilág" című könyvét. Nagy törődéssel megírt munka, a végén mégis szomorúságot éreztem. Ennyi volna a mi mitológiánk? Az ázsiai rokon néptöredékek hagyományában megőrzött sámánkultusz analógiájára megsejtett állítólagos hitvilág. Lehetetlen! Aztán? Egy kissé irigykedve olvassuk finn testvéreink Kalevaláját. Hogy nekik még nemzeti eposzuk is van, és nekünk nincsen! Istenem! Igazán itt van már az ideje, hogy meglássuk: nekünk nem kell 2-3-4, esetleg még több ezer évre visszamennünk mitológiánkért! Itt van az! Most is élt Élő mitológiánk van! Ez pedig az ember ősi istenkereső ösztönének legigazabb megsejtése, az Egy Igaz Isten, és a Boldogasszony valóságában, azok látható ősi szimbólumaiban, a napban, és a holdban.

Ők gondoskodnak most már arról is, hogy a Nyugat is belássa, amit már rég be kellett volna látnia, és amit már Lustinger párizsi bíboros érsek is megfogalmazott: "Két népnek, a magyarnak és a zsidónak a fennmaradása valóságos csoda!" Mert valóban a történelem csodája, hogy annyi nagy vándorló nép közül, egyedül a magyarok maradtak meg, történelmi hivatást betöltő nemzetként, éppen itt, Európa legkritikusabb pontján, a Kelet és Nyugat ütközésében. Lustinger szerint is, ez a magyarok részére azért lehetséges, mert a kereszténységhez, a keresztény közösséghez kötötték létezésüket.

Könnyen megtehették ezt őseink! Hitüket éppen csak meg kellett keresztelniük, hogy most már a keresztények Istenét, és a keresztények Istenszülőjét lássák meg a napban, és a holdban!

Élő mitológiánk van tehát! Olyan gyémántkristályunk, amely talán egyedülálló a világon! Csak töröljük le róla a port egészen, hogy egy világ gyönyörködhessék benne! Mi pedig szeressük, és becsüljük meg még jobban Csíksomlyót!