Csávossy Elemér dr. S. J.: Az Oltáriszentség és az Egyház

(Jézus valóságos teste és titokzatos teste)



Részlet Bangha Béla SJ: Az Eucharisztia - Az Oltáriszentség tanának hittani és erkölcsi tartalma c. könyvéből, amely a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) - a magyar nyelvű keresztény irodalom tárháza - állományában olvasható, és ITT letölthető.

Az Oltáriszentséget méltán nevezzük a megtestesülés folytatásának. Amit Krisztus egykor halandó életében embersége által művelt, azt műveli most nem kevésbé valóságos módon az Eucharisztia által. Ebben a gondolatban összpontosult az ősegyház nagy christologusának, Alexandriai Szent Cyrillnek teológiája az Eucharisztiáról. A megtestesülés viszont magával hozza azt is, hogy a megtestesült Ige tovább él és működik tagjaiban, titokzatos testében, az Egyházban. Itt a kapcsolat az Oltáriszentség és az Egyház, a valóságos és a titokzatos test közt. Krisztus főleg az Eucharisztián keresztül él tovább titokzatos testében, az Egyházban s annak minden tagjában. Mindkettő: Eucharisztia és Egyház más-más szempontból a megtestesülés folytatása, egymást pedig kölcsönösen áthatják, egymásba beleolvadnak.

Az Eucharisztia Krisztus földi életének folytatása, megismétlődése, jelenlétének kiterjesztése az összes századokra és országokra, minden nemzedékre. Ez a szó: „Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig” (Mt 28,20), nem egyedül és elsősorban, de mindenesetre az Oltáriszentségre, az eucharisztikus jelenlétre is vonatkoztatható. Krisztus látható földi élete közvetlenül csak egy országnak, csak egy nemzedéknek szólt. Megváltói szándéka azonban és az emberiség lelki szükséglete megkövetelte, hogy jelenlétét minden időkre és minden nemzedékre kiterjessze; ezt teljesítette az Eucharisztia szerzése által.

Az eucharisztikus Krisztus mondhatjuk: a mi Krisztusunk. A megdicsőült égi Krisztus: a szentek és üdvözültek Krisztusa. Fényét földi szem nem tudná elviselni. Az apostolok már a színváltozásnál is elragadtatásba estek, ez pedig Krisztus megdicsőülésének csak előjátéka volt. Hogyan bírná el akkor emberi szem, emberi szív a fényt, a ragyogást, a boldogságot, mely Krisztus megdicsőült testéből és lelkéből felénk árad? „Arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon.” (Kiv 33,20) Krisztus azért jelenlétének oly módját gondolta ki, mely egészen megfelel gyarlóságunknak és földi vándorságunk természetének. Itt a földi életben nem a látás, hanem a hit a mi vezérünk: földi vándorságunk kísérő és világító csillaga. Azért rejtőzik Krisztus is a szentségi színek, a kenyér és bor külső alakja alá és így „lakozik miköztünk”, „sátrát üti fel köztünk” (εσχηνωσεν; Jn 1,14), ezzel jelezve, hogy vándorutunkon kísérőnk, a földi élet küzdelmeiben vezérünk akar lenni, köztünk és bennünk akar lakozni.

Krisztus látható jelenléte, melynek kortársai örvendtek, első tekintetre természetesebb jelenléti módnak tűnik fel az emberre nézve; hiszen akkoriban igazán és valóban hasonló lett hozzánk földi létünk minden külső körülményeiben is, vándorságunk minden viszontagságát, nélkülözését, gyengeségét – a bűnt kivéve – megosztotta velünk. Velünk fáradt, velünk verejtékezett, velünk evett, velünk járt és velünk halt meg. És mégis az eucharisztikus jelenlét a „természetesebb”, ha az ember lelkivezetését tekintjük Isten részéről, mert egészen hozzásimul a Gondviselés ama tervéhez, melynek alapelve: „Boldogok, akik nem láttak és hittek.” (Jn 20,29) Ezért méltán mondhatjuk, hogy a szentségi Krisztus a mi Krisztusunk, a földi vándorok Krisztusa; az Eucharisztia pedig a „mysterium fidei”, a hit nagy nevelője.

II.

Krisztus szentségi életében bizonyos tekintetben földi életének minden mozzanata megismétlődik. Eucharisztikus élete ebből a szempontból is földi életének titokzatos folytatása az Egyházban.

Így megismétlődik benne némileg a megtestesülés titka. Nem oly értelemben, mintha Krisztus az Eucharisztiában újból emberré lenne, hanem mert emberi természetével újból és újból, a jelenlétnek egészen új, csodálatos módja által jelenik meg közöttünk. Krisztus megtestesülése volt az első „megjelenése”. (Tit 2,11; 3,4) Ezért nevezi már az ősegyház Vízkereszt ünnepét „epifániának”, az Úr megjelenése ünnepének. Új, egészen csodálatos és titokzatos módon jelenik meg az Eucharisztiában is. A megjelenés e két módja közötti összefüggést az Egyház azonnal felismerte s a liturgiában kifejezésre juttatja. Azért zengi a karácsonyi és úrnapi prefációban egyaránt: „Ragadjon el minket a láthatatlan titkok szeretetére, akit itt látható alakban mint Istent megismerünk.” Karácsonykor, a Mária-ünnepeken és Úrnapkor egyaránt a „Jesu, tibi sit gloria, qui natus es de Virgine” versszakkal zárja be himnuszait s ezzel világosan kifejezi, hogy a megtestesülés és Eucharisztia közt hasonlóságot, sőt benső összefüggést lát. Az Oltáriszentség miséiben éppúgy, mint karácsonykor és a Mária-ünnepeken a „tonus Marialis”-t használja. Szép szimbolizmussal fejezi ki ugyanazt a gondolatot a középkor egyházművészete, amikor a templomokban az Eucharisztiát őrző galamb-alakú edényt finom láncon egy Mária-szobor keze tartotta.

Megismétlődik Krisztus eucharisztikus életében az utolsó vacsora titka is, mégpedig a szó legteljesebb értelmében. Hiszen a szentmise nem egyéb, mint annak emléke, amit Jézus az utolsó vacsorán cselekedett. Megismétlődik a Kálvária titka; mert az Egyház tanítása szerint a szentmiseáldozat a keresztáldozattal lényegesen azonos, ennek titokzatos megújítása, s attól csak a feláldozás módjában különbözik.

De Krisztus földi életének egyéb mozzanatai is titokzatos módon, más-más alakban megismétlődnek eucharisztikus életében: rejtett élete, erényei, melyeket földi életében gyakorolt, még nyilvános életének mozzanatai is.

S amikor Krisztust a szentségben nyilvános imádásra kitesszük, vagy a városok terein és a falvak utcáin ünnepi körmenetben körülhordozzuk, nem ismétlődik-e titokzatos módon fényes színváltozása a hegyen, ünnepélyes bevonulása Jeruzsálembe? Minden beteglátogatás a szentséggel Jézus irgalmas földi körútjának megismétlődése, amikor „körüljára minden várost és falut, meggyógyítva minden betegséget és minden nyavalyát”. (Mt 9,35) Az Eucharisztia Jézus földi életének titokzatos folytatása.

Azért Krisztus követésében is megkülönböztethetjük Krisztus földi és eucharisztikus életének utánzását. Utóbbit főleg Alacoque Szent Margit természetfölötti küldetése segítette elő az Egyházban.

III.

Krisztus földi élete más alakban is ismétlődik itt. Krisztus titokzatos módon tovább él Egyházában és minden lélekben, mely a megszentelő kegyelem által vele, a szőlőtővel, életközösségben él, vele, a fejjel, élő kapcsolatban marad. Ez a „titokzatos test” dogmája, Szent Pál, Szent János és a szentatyák tanításának egyik alapköve. „Van egy ember, mondja Szent Ágoston, aki az idők végezetéig él.” (Ján. ps. 85.)

Szemléljük először Krisztus titokzatos életét az Egyházban, mint misztikus testben, aztán a tagokban, és lássuk az összefüggést, mely az Eucharisztia és a titokzatos test élete közt fennáll. Ebből a megfontolásból a legmagasztosabb lelki tanulságok tárulnak fel előttünk, melyeket nemcsak hinnünk és élveznünk, hanem gyakorlati lelkiéletünk rugóivá és forrásaivá is kell tennünk.

Az Egyház a földön élő Krisztus misztikus folytatása. Benne él és működik tovább a tanító, megváltó, a lelkeket megszentelő, az Atyát dicsőítő s az Atya dicsőségére magát feláldozó, az embereket jókkal elhalmozó, a szenvedő és üldözött Krisztus. Az Egyház Krisztussal egyetlen titokzatos személyt alkot. Krisztus a fej, az Egyház a test. Valami analógia, hasonlóság mutatkozik az emberi természetnek az isteni Igével való csodálatos személyes egysége közt Krisztusban és az Egyháznak Krisztussal való titokzatos egysége közt. Ott az emberi természet az Igével egy személyben egyesül: nincs két személy, hanem csak egy isteni személy, mely az emberi természetet teljesen birtokába vette s annak hordozója lett. Itt is az Egyház mondhatni elveszti személyiségét, amint a testnek sincs a fejtől különválasztott élete, és Krisztus alatt mint fej alatt egyetlen titokzatos személyt alkot vele, a „nagy” Krisztust, aki él a századokon át a világ végéig és azon túl a megdicsőülésben az egész örökkévalóságon át. Jelenleg csak a küzdő Egyháznak életét tekintjük.

A Krisztussal való misztikus egy-személyiség, a test és fej titokzatos egysége épp az Eucharisztia, mégpedig a szentáldozás által jön létre. „Concorporales”, egy testbeliek leszünk vele. (Ef 3,6) Krisztus eucharisztikus testének vétele által testébe mintegy beleoltódunk, vele tökéletesen egyek leszünk. Így lesz az Egyház és vele minden lélek Krisztus teste, tagja; a fej pedig Krisztus maga. Igaz ugyan, hogy ez a Krisztusba-oltódás már a keresztség által adva van, de a keresztség inkább csak előkészítője annak a legbensőbb egységnek, mely Krisztus és köztünk az Eucharisztia által létrejön.

Egyetlen egyházi író oly mélyen és melegen nem fejtette ki az Oltáriszentség tanának idevágó részét, mint Aranyszájú Szent János. Máté evangéliumának magyarázatában ezt írja: „Nem volt neki elég, hogy emberré legyen, hogy megostorozzák és feláldozzák; szeretete arra vitte, hogy velünk mintegy egy anyaggá váljon, mégpedig nemcsak a hit által, hanem teljes valósággal testévé tesz minket… E szentség által mindenkivel, aki benne hisz, eggyé lesz, szeretettel táplálja azokat, akiket az életnek szült és ezzel meggyőz arról, hogy igazán a te testedet vette magára”. (In Mt. hom. 84.) Valóban klasszikus kifejezése a Krisztus reális, eucharisztikus és misztikus teste közötti kapcsolatnak.

„Azt akarja, – folytatja tovább ugyanő Szent János evangéliumához fűzött magyarázatában – hogy az ő testévé legyünk nemcsak a szeretet által, hanem hogy testével valóságban is eggyé legyünk. Ezt eszközli az a táplálék, melyet szeretete zálogául ad nekünk. Tehát eggyé lesz velünk, testét belénk ülteti, hogy vele mintegy egy dologgá legyünk, mint a test, mely a fejhez kapcsolódik. Valóban így tesz az, aki nagyon szeret.” (In Jo. hom. 46.) Még tovább fűzi gondolatát: „Minek is beszéljünk még egyesülésről, – mondja – mikor maga az ő teste vagyunk? Valóban mi is ez a kenyér? Krisztus teste. Mik lesznek az áldozók? Krisztus teste; nem több, hanem csak egy test.” (In Cor. hom. 24.)

Ezért épül fel az Egyház élete az Eucharisztián. Az Eucharisztia az Egyház középpontja. Azért az eucharisztikus Krisztus a liturgiának is középpontja: a hozzá való közelség határozza meg az „ordo”, az egyházirend fokozatait.

Az alsóbb rendek az Eucharisztia szolgálatában csak a távolabbi ténykedésre jogosítanak és készítenek fel. A szerpapság már hatalmat ad az Eucharisztia kiszolgáltatására, s egyúttal az igehirdetésre és a szentség kiszolgáltatására is. Már itt mutatkozik az a hármasság, melyről még szólni fogunk s amely mondhatni Krisztus hármas testamentumát képezi: az Eucharisztia, a misszió és az egység. Ezért egészen természetes, hogy a diakónus, a szerpap az Eucharisztiával együtt a keresztségnek is kiszolgáltatója; hiszen a keresztség az Eucharisztia előkészítője és az őskereszténységben e két szentség kiszolgáltatása egymáshoz volt kötve. Az igehirdetés pedig, mely a hithez vezet, szükséges előkészítője a keresztségnek és Eucharisztiának egyaránt. Amint Krisztus Szent János evangéliumának 6. fejezetében a lélek kettős kenyeréről, a hitről és az Oltáriszentségről szól, úgy a diakónus is szentelése által ennek a kettős kenyérnek kiosztására nyer felhatalmazást.

Az áldozópapi rend már közvetlen hatalmat ad Krisztus eucharisztikus teste fölött: hatalmat ad a kenyér és bor konszekrálására, Krisztus testévé és vérévé való változtatására s ezáltal az újszövetség áldozatának bemutatására (consecrare, sacrificare). A püspöki ordo végre hatalmat ad azoknak szentelésére, akik az áldozópapi hatalom viselői s egyúttal egybeköti a kettős hatalmat Krisztus eucharisztikus és misztikus teste fölött, az ordo-t és a iurisdictio-t, közvetlen kapcsolatot létesít Krisztus szentségi és titokzatos teste között.

IV.

A szentségek maguk is, Aquinói Szent Tamás szerint, vonatkozásban állanak az Eucharisztiával. (Sum. Theol. 3 p. q. 65. a. 3.)

A keresztség belénk oltja a természetfölötti életet, megadja a „fizikai” képességet, hogy a szentségi kenyérrel táplálkozzunk. Nemcsak képességet, hanem jogot is ad az eucharisztikus kenyér vételére. Beleolt Krisztus titokzatos testébe s ezzel valóságos teste vételére felkészít és feljogosít. A bérmálás szentsége csak tökéletesíti, amit a keresztség adott. Alexandriai Szent Cyrill szerint kettős egység fűz minket Krisztushoz: lelki és „fizikai” egység. Előbbit Krisztus „lelke”, a Szentlélek eszközli a keresztségben és bérmálásban, utóbbit Krisztus „teste” az Eucharisztiában. A keresztség az előfeltétel, a bérmálás és az Eucharisztia a keresztségnek két irányban való tökéletesítése, betetőzése: a Krisztussal való egység mind mélyebb és teljesebb lesz, először csak lelki, majd „fizikai” is. Azért az ősegyházban egyszerre szolgáltatták ki e három szentséget.

A bűnbánat szentsége által az Eucharisztia vételére szükséges természetfölötti életet és képességet visszaszerezzük, ha a bűn által elvesztettük. Amint a bérmálás a keresztségnek, úgy az utolsó kenet a nagybetegeknél a bűnbánat szentségének a kiegészítője, tökéletesítője. Egyúttal kegyelemeszköz, hogy az Eucharisztiával táplált, az „útravalóval” megerősített lélek Krisztus megdicsőült testébe akadály és haladék nélkül végleg beleoltassék a mennyei dicsőségben.

Az egyházirendről már szó volt. Ez a szentség nem az egyes léleknek közvetlenül, hanem az egész Egyháznak mint testnek áll szolgálatában. Szolgálja pedig az Egyházat elsősorban az Eucharisztia, Krisztus szentségi teste körül gyakorolt megszentelő hatalom által. A házasság szentsége is az Egyházat mint testet szolgálja. Az egyházirend közvetlenül a természetfölötti, kegyelmi élet beleoltása által szül új tagokat Krisztus titokzatos teste számára; a házasság a földi életet, a természetfölötti élet alapját, mintegy a vad törzset szolgáltatja, melybe az egyházirend szentsége megszentelő hatalma által beleoltja a kegyelmi élet nemes sarját. A házasság szentsége egyúttal Krisztus és az Egyház lelki hitvességének szent szimbóluma.

Az Egyház voltaképp azért osztogatja szentségeit híveinek, hogy őket az Eucharisztiához vezesse. Új tagokat szül, erősíti, gyógyítgatja őket, hogy az Eucharisztia által Krisztusba mint szőlőtőbe beleültesse, Krisztushoz mint fejhez hozzákapcsolja, egészen Krisztusba átalakítsa. Mert csak az Eucharisztia által lesznek egészen eggyé a fejjel, csak az Eucharisztia által lesznek Krisztussal egy test, egy lélek. Így a szentségeket osztogató Egyház egészen az Eucharisztia szolgálatában áll. Krisztus voltaképp az Eucharisztiában a küzdő Egyház láthatatlan feje; a küzdő Egyház, az eucharisztikus Krisztus titokzatos teste. Az emberi test a fej alatt és függésben tőle mindig új anyagot asszimilál és rendel alá a fejnek. Így az Egyház is, az eucharisztikus Krisztus titokzatos teste, szentségei által mindig új meg új „lelki anyagot” asszimilál, új meg új tagokat rendel alá az eucharisztikus fejnek, a szentségben titokzatosan benne élő és működő Krisztusnak.

Az imádkozó Egyház az eucharisztikus Krisztus által rója le az imádás és hála szent kötelességét a mennyei Atyának, Istennek. A szentmiseáldozat az imádás, a hála, az engesztelés, a könyörgés áldozata. Krisztus az, aki az Egyházban és az Egyház által imádkozik és magát felajánlja, s azt elsősorban az Eucharisztiában teszi.

Az igehirdetés is az Eucharisztiáért van. Itt találkozik Krisztus kettős végrendelete: „Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre” (Lk 22,19) és „elmenvén az egész világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” (Mk 16,15) Hirdessétek, hogy az igaz hit és a keresztség felvétele által titokzatos testem tagjaivá legyenek és a természetfölötti élet csíráját magukba fölvevén szentségi testem és vérem vételére képesíttessenek s így bennem éljenek és én őbennük. Hirdessétek az evangéliumot az egész világon, hogy titokzatos testem minél jobban növekedjék és minél több lélekkel egyesülve és az ő nevükben mutathassam be az Atyának a dicsőítő és világot üdvözítő szent áldozatot és beteljesedjék Malakiás próféta jövendölése: „Napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a nemzetek között, és minden helyen tiszta eledeláldozatot áldoznak és mutatnak be nevemnek.” (Mal 1,11)

Már Jézus beszéde Kafarnaumban összekapcsolja az igehirdetés és az Eucharisztia kettős testamentumát, amikor a mennyei kenyér ígéreténél mondhatni egymásbafolyóan szól a hit és az Eucharisztia kenyeréről. Beszédének első része a hitről is, második része csak az Eucharisztiáról szól. (Jn 6) Majdnem észrevétlenül siklik át a szó a hit kenyerének említéséről az eucharisztikus kenyérre, mintha csak Jézus a kettő közötti benső összefüggést ezzel dokumentálni akarná. Mindkét kenyeret az Egyház szegi és nyújtja a lelkeknek, az egyik kenyér előkészít a másik vételére: a hit és az Eucharisztia.

A szenvedő Egyház mindig jegyesének, Krisztusnak szenvedéséből merítette az erőt, aki benne s általa szenvedő életét titokzatos módon folytatja. De egészen különös módon épp a szentmiseáldozatból és szentáldozásból meríti az erőt, mert ez az áldozat a véres keresztáldozat titokzatos megújítása, és a titokzatos áldozati állapot, melyben Krisztus az Eucharisztiában él, a leghősiesebb áldozatok inspirálója titokzatos testének tagjaiban, melynek ő, az eucharisztikus Krisztus feje és éltetője.

VI.

Az Eucharisztia az Egyház egységének is köteléke, nemcsak a testnek a fejjel való egységének, hanem a tagoknak egymásközti egységének is. Itt ismét Krisztus kettős testamentuma kapcsolódik egymásba; mindkettőt Krisztus az utolsó vacsoránál közölte apostolaival: „Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre” (Lk 22,19) és „hogy egyek legyenek, amint mi egyek vagyunk”. (Jn 17,22) A szentatyák és egyházi írók az Eucharisztia anyagára mint az egység jelképére hivatkoznak: sok búzaszemből lesz a kenyér, sok szőlőszemből a bor; így az Oltáriszentség is, amely a kenyér és bor átváltozásából születik, eggyé teszi Krisztus titokzatos testének tagjait, egy testté fűzi össze a számtalan lelket, akiket titokzatosan táplál. Erről ír Szent Pál levelében a Korínthusiakhoz: „Egy kenyér, egy test vagyunk sokan, mindnyájan, kik egy kenyérben részesülünk.” (1Kor 10,17)

Ugyanezt jelképezi a lakoma, a szeretet- és nászlakoma is, melynek képében az Eucharisztia megjelenik. A közös lakoma és a nász egyesíti az embereket, az Eucharisztia a lelkeket. Ezért tartották az első keresztények az agapékat, a szeretetlakomákat, melyeken az eucharisztikus Kenyérrel együtt a földi kenyeret is megosztották egymással s a szegényekkel. Bár később ezek a szeretetlakomák helyenkint elfajultak, mégis gyönyörű jelképei voltak annak az egységnek, melyet az Eucharisztia a lelkek között létesít. Most is még szegény és gazdag, előkelő és egyszerű ember, tudós és tudatlan, szolga és úr egy asztalnál veszik magukhoz az eucharisztikus kenyeret, gyönyörű egymás mellettben oldva meg az osztályellentétek nehéz problémáját.

Az Eucharisztia azonban a lelkek egységének korántsem külső jelképe csak, hanem belső létesítője, éltetője is. Azáltal, hogy a testet a fejhez fűzi, egyúttal a tagokat egymással is a legerősebb egységbe kapcsolja. Hiszen mint szentség nemcsak jelzi azt, amit jelképez, hanem műveli is, meg is teremti. A „szentek egyessége” leginkább az Eucharisztiából él. Ez a küzdő Egyházra vonatkozólag a mondottak után máris világos. A győzedelmes Egyház tagjai pedig lényegében szintén az Eucharisztia kenyerén nevelődtek és nőttek magasba; az Eucharisztia a jövendő élet, a feltámadás és az örök élet csírája; az egység pedig, melyet a fej és a tagok között itt a földön megteremtett, a mennyei dicsőségben is megmarad örökké. Hasonlóképp az egység is, mely a küzdő Egyház tagjait a szenvedő Egyház tagjaihoz kapcsolja. Az eucharisztikus áldozatot magát a küzdő Egyház nemcsak saját tagjainak erősítésére, hanem a szentek tiszteletére és a szenvedő lelkek megsegítésére is bemutatja. Így kapcsolja az Eucharisztia a küzdő, a győzedelmes és a szenvedő Egyház tagjait fölséges krisztusi szeretetközösségbe.

Az Eucharisztia Krisztus titokzatos testének növelője, táplálója: „Amint én élek az Atya által, úgy aki eszik engem, az is él énáltalam.” (Jn 6,58) Ezáltal „jutunk el mindnyájan a hitnek és az Istenfia megismerésének egységére, férfiúi tökéletességre, olyan életkorra, melynek mértéke Krisztus teljessége”. (Ef 4,13)

Ez elvezet minket ahhoz az élethez, melyet Krisztus az Eucharisztia által az egyes lelkekben, mint titokzatos testének tagjaiban folytat.

VII.

Krisztus nemcsak az Egyházban mint egészben, hanem mindenegyes lélekben is folytatja életét. Ez a tagoknak mint a titokzatos test részeinek élete a fej alatt, a szőlővesszők élete, melyet a tőből szívnak magukba. Erről az életről mondja Szent Pál: „Élek, pedig már nem én, hanem Krisztus él bennem.” (Gal 2,20) Erről mondja Krisztus maga: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki énbennem marad és én őbenne, az bő termést hoz; mert nálam nélkül semmit sem tehettek.” (Jn 15,5) Épp az Eucharisztia az a szentség, mely ezt az életet bőségben a tagokba, a vesszőkbe önti. A keresztség inkább csak életképességet ad, az élet csíráját ülteti a lélekbe; az élet bősége az Eucharisztiából folyik. Azért oly feltűnő az összefüggés az előbb idézett szavak és ama szavak között, melyeket Krisztus az Oltáriszentséget ígérő beszédében mondott: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, énbennem marad és én őbenne.” (Jn 6,57) S már előzőleg: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem leszen élet tibennetek.” (Jn 6,54) A nagy csatorna tehát, mely Krisztusból, a fejből, a tőből az életet a tagokba, a vesszőkbe önti, az Eucharisztia, az Oltáriszentség.

Érthető, hiszen az Eucharisztia által Krisztus nemcsak titokzatosan, hanem valóságban bennünk él. Krisztus testének ez a szentségi érintkezése testünkkel alapja, táplálója, tökéletesítője az ő titokzatos életének lelkünkben: „Amint én élek az Atya által, úgy aki eszik engem, az is él én általam.” (Jn 6,58) A Fiú az Atyával egy természetben való egysége által él; hasonlóképp a lélek is a Krisztussal való egység által az Eucharisztiában. Ezáltal Krisztussal való azonosulásunk teljes lesz: „Mi az ő testének tagjai vagyunk, húsából és csontjaiból valók.” (Ef 5,30) Erre a legbelsőbb egységre, melyet az Eucharisztia létesít közöttünk és Krisztus között, vonatkoznak Aranyszájú Szent Jánosnak már fentebb idézett, a dolog mélyét érintő szavai.

Az Oltáriszentség dogmatikájában két dolog egészen világos: 1. hogy a szentségi színek alatt Krisztus valóságos teste és vére rejtőzik, 2. hogy ennek a szentségi jelenlétnek célja a természetfölötti életközlés.

De mi ez az élet, melyet nekünk az Eucharisztia ad, és hogyan közli azt velünk?

Az élet, melyről itt szó van, egyrészt a kegyelmi élet, melynek már a földön részesei vagyunk, ha lelkünket nem terheli súlyos vétek, másrészt az örök élet a túlvilágon Isten boldogító látásában és élvezésében, magába foglalva, mint természetfölötti következményt, a test feltámadását és dicsőséges életét is. Mindezekről már az ígéret szavai tesznek tanúságot.

Ez az élet azonban lényegileg részesedés Krisztus, az Ige életében: „Amint én élek az Atya által, úgy aki eszik engem, az is él én általam.” (Jn 6,58 Vö. Jn 5,25–26) Ezt a részesedést Krisztus életében a szent testével és vérével való egyesülés adja meg. Az Egyház így imádkozik: „Kérünk, mindenható Isten, hogy annak tagjai közé számíttassunk, akinek testével és vérével egyesülünk.” (Áldozás utáni imádság a böjt 3. vasárnapja utáni szombaton.) Az egyesülés Krisztus testével jogot ad lelkére. „Mikor test és lélek szerint magunkba fogadjuk Isten igaz Fiát, aki az Atyával lényegileg egy, akkor részünk van abban a dicsőségben is, hogy a legfőbb isteni természet részesei leszünk.” (Alex. Szt. Cyrill, In Jo. XI. 12.) Mivel Krisztus valóságos testében részünk van, azért részünk van valóságos életében is.

Az Eucharisztia által közölt életegység teszi, hogy Krisztus valóban titokzatos módon él, imádkozik, szenved, szeret, dolgozik általunk és bennünk az Atya dicsőségére. Általunk és bennünk tovább éli szegénységének, alázatának, Isten- és ember-szeretetének, engedelmességének, önfeláldozásának életét, ő néz szemünkkel, ő szeret szívünkkel, ő gondolkodik értelmünkkel, ő akar akaratunkkal. Ő jár, ő tesz, ő él és hal meg általunk és bennünk. „Ti vagytok Krisztus teste, mondja a régebben Szent Anzelmnek tulajdonított Elmélkedések szerzője – tartsátok ezt a testet és ezeket a tagokat minden őket megillető tiszteletben. A szemetek Krisztus szeme: vajon Krisztus szemét, aki az igazság, semmiségek és hazugságok felé fordítjátok? Ajkatok Krisztus ajka: vajon megszóló és rossz beszédre nyitjátok-e meg azokat? … Milyen tisztelettel és elővigyázatossággal kell őrködnünk testünk minden érzéke és tagja fölött, mikor az Úr maga mint fej, személyesen lefoglalta magának azok minden ténykedését.” (Med. 1, n. 5.) Alexandriai Szent Cyrill nyíltan vallja, hogy Krisztusban, aki felvette természetünket, mindnyájan keresztre feszíttettünk, mindnyájan győztünk a halál fölött, mindnyájan feltámadtunk, mindnyájan az Atya által örökbe fogadtattunk. (In Rom. VI. 6.; In 1Kor 15,3.; In Ján. IV. 2.; In Ján. II. 21.) Jól foglalja össze P. Mersch Alexandriai Cyrill tanítását e szavakban: „Ami a megtestesülés által végbement, ugyanaz ismétlődik a szentáldozásban. Amint az Ige a testtel egyesülve azt saját hasonlatosságára felemelte és életadóvá tette, ugyanúgy változtat át saját képére minket Krisztus teste is, mikor belénk jön, természetesen kisebb fokban, és életet ad nekünk.” (Le Corps mystique I. p. 426.)

Egy test táplálja és köti egybe a titokzatos testet, egy lélek élteti is, a Szentlélek, akit az Eucharisztia közvetít. „Mikor magunkba fogadjuk egy és ugyanazt a Lelket, ti. a Szentlelket, mindnyájan egyek leszünk egymás közt és Istennel. Bár egymástól külön vagyunk és mindegyikünkben az Atya és a Fiú lelke lakik, ez a Lélek mégis egy és oszthatatlan, önmaga által egyesíti tehát, egységbe fűzi a lelkek sokaságát és különféleségét és önmagában némileg egy lélekké teszi őket. Egészen úgy, amint a szent test ereje egy test tagjaivá teszi azokat, akik azt magukba fogadják, úgy – nézetem szerint – az egy Lélek, aki lakást vesz mindegyikükben, lelki egységbe fűzi valamennyiüket. Azért mondja Szent Pál: Igyekezzetek megtartani az egyetértést a béke kötelékével. Egy test és egy lélek, amiképp hivatástok egy reménységre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki míndenekfölött, mindenben és mindannyiunkban vagyon. (Ef 4,3–6) És valóban, ha Isten egyetlen Lelke mindnyájunkban lakik, egyedül a mindeneknek Atyja lesz Isten bennünk és

Fia által egységbe fűzi egymásközt és önmagával azokat, akiknek része van a Lélekben.” (Alex. Szent Cyrill, In Jo. XI. 11.) „Egyek vagyunk az Atyában és Fiúban és Szentlélekben. Egyek vagyunk, mondom, a természet egysége, a nevelés által, melyet az istenfélelem ad, és a részvétel által Krisztus szent testében és az egyetlen Szentlélekben.” (Uo.)

Szent Ágoston majdnem túlságba megy, amikor az Eucharisztiáról és a mi Krisztusba való bekapcsolódásunkról szól. Majdnem úgy beszél, mintha a két titok azonos, vagyis az Eucharisztia titka maga a Krisztusba való beleoltódás volna: „Ha tudni akarod, mi Krisztus teste, halljad az apostol szavát a hívekhez: Ti Krisztus teste vagytok és egyenkint tagjai. (1Kor 12,27) Minthogy tehát Krisztus teste vagytok és egyenkint tagjai, azért a ti titkotok az, melyet az Úr oltárára helyezünk; a ti titkotok az, amelyet magatokhoz vesztek (a szentáldozásban). Annak az igenlésére, amik magatok vagytok, válaszoltok: Amen, és válaszotok olyan, mint kézaláírástok. Így szólnak hozzátok: Krisztus teste – és ti válaszoltok: Amen. Legyetek tehát Krisztus testének tagjai, hogy a ti Amen-tek igaz legyen.” (Serm. 272.)

Krisztus az egész liturgiában is tovább él. Minden szentmise, az egyházi év egész ünnepi köre, minden szentség mi egyéb, mint Krisztus életének folytatása, megismétlődése? A liturgia nem egyéb, mint az egész titokzatos test, az Egyház imádsága, istentisztelete, megszentelő ténykedése, áldozata. Az Eucharisztia pedig az egész liturgia, a templom, a szertartások középpontja, napja. Éppúgy az ünnepi nagymisén, mint a papszentelés gyönyörű szertartásaiban és a nagyhét liturgiájában minden az eucharisztikus Krisztus körül forog. De erről is könyvünknek egy más fejezete szól.

A szentmise nem egyéb, mint a magát titokzatos módon a világ végéig mindig újból és újból feláldozó Krisztus. Nemcsak Krisztus maga, nemcsak a miséző pap, hanem az egész Egyház, a nagy misztikus Krisztus, a fej a tagokkal együtt mutatja be és ajánlja fel ezt az áldozatot. És az áldozati adomány maga is nemcsak Krisztus maga, hanem vele együtt és benne az egész titokzatos test. Így fejezi ki ezt az Egyház liturgiája a pünkösdhétfői csendes imádságban: „Szenteld meg kegyesen, Urunk, kérünk, ezeket az adományokat, és e jelképes áldozatnak felajánlását elfogadva fogadj el minket magadnak örök áldozati ajándékul.” Hasonlóképp Szentháromság vasárnapján is.

Minden igazi keresztény ember élete ennek a felajánlásnak megvalósítása kell, hogy legyen: egy titokzatos, lelki miseáldozatnak. Gyönyörűen mondja Olier: Krisztus szándéka, mikor velünk egyesül, az, „hogy az áldozati adományt megnagyobbítsa, Istennek nagyobb áldozatot bemutasson, belőlünk, akik az áldozatot bemutatjuk és imádkozunk, Istennek megannyi áldozati adományt teremtsen, bennünk, akik Krisztussal egy teljes áldozatot alkotunk, igazán mindent magába foglaló, tökéletes áldozatot felajánljon.” (Explic. des cérémonies.)

IX.

Az igazi keresztény ember élete egy misztikus mise. Minden keresztény, mondja Astruc, „mint Krisztus titokzatos testének tagja, Szent Péter szavai szerint a választott nemzetséghez, a királyi papsághoz tartozik”. (Pét 2,9) Ugyanezt hangoztatta Szent Ambrus is milánói hívei előtt. „Bizonyos értelemben az Anyaszentegyház minden gyermeke pap. A keresztségben felkenik őket és ezáltal részük lesz a papi hivatalban. Az áldozat, melyet Istennek be kell mutatniok, egészen lelkiáldozat, és nem egyéb, mint ők maguk.” (In Luc. 5,33) „Ne keressétek magatokon kívül az áldozati adományt, mondja Szent Ágoston, megtaláljátok önmagatokban.” Szent Pál betetézi ezt a gondolatot, mikor írja: „Kérlek benneteket, adjátok testeteket élő, szent és az Istennek tetsző áldozatul.” (Róm 12,1)

A szentmisében felajánlás, átváltozás és áldozás van. A keresztény ember is felajánlja önmagát, életét és annak minden mozzanatát tiszta, szeplőtelen áldozatul Istennek. Átalakul Krisztusba, mintegy elveszti önmagát, kiüresíti önmagát, hogy Krisztus éljen benne. Így lesz azután némileg áldoztatókehely, melyből a lelkek táplálkoznak Krisztussal, az ő szellemével, melyet magából kisugároz. Viszont ő maga is táplálkozik a testvéreiben, embertársaiban élő Krisztussal, amikor bennük Krisztust felismeri és szereti, őt látja és szereti, Vele egyesül az élet minden mozzanatában, szüntelen Vele él és belőle táplálkozik. Ez a lélek titokzatos miséje. (Lásd: Astruc, La messe mystique.)

*

Így kapcsolódik egymásba a Megtestesülés, az Eucharisztia és a Kegyelem, a Titokzatos test misztériuma. Ezekben rejlik a legbensőbb összefüggés magyarázata is Jézus Szíve és az Eucharisztia közt. Ezekben találjuk meg nemcsak az isteni, hanem a felebaráti szeretet dogmatikájának és misztikájának is legmélyebb gyökereit. „Per ipsum et cum ipso et in ipso est tibi, Deo Patri omnipotenti, in unitate Spiritus Sancti omnis honor et gloria.” (A misekánon szavai.)


Real Time Web Analytics